Szögi Csaba: Drót

(Február 8., péntek)

Párbeszédek.

* * *

– Ha már tollat ragadtál.
– Fáradt vagyok, kicsim. Az éjjel foglalkoztattak, nem aludtam egy órát.
– Mégis, miről írsz, Dzsó, kedvesem.
– Túlságosan fárasztom önmagam, nem tudom.
– De Dzsó, csak tudod, miről írsz, ha már tollat ragadtál.
– Tollbamondást írok, de képtelen vagyok rájönni, ki diktál.

2.

– Haza lehet onnan jönni egyáltalán.
– Hát, már többen hazajöttek.

* * *

A fecskéim még nem jöttek vissza. Emlékszem az Őszre, ahogy az utolsó madár visszafordult, felém intett, majd sietve távozott ő is a többiek után. Egyre várom őket vissza. Elfelejtettem, melyik az a hónap, amikor megjelennek. Most még csak február van, de már igazi tavasz. Legalábbis a Hegyek között az volt, ahol az elmúlt napokban külső munkálatokat végeztünk. Már a Drót hiánya is megnyugtató érzéssel töltött el, az őrök jelenlé-tének ellenére.

Vajon hol találkozom újra a fecskéimmel. E pillanatnak csodálatosnak kell lennie.

* * *

A felhőim a Hegyek közé is elkísértek, úgy bizony. Fantasztikus, hogy mindenütt megjelennek, ahol én vagyok. Soha ennyi elkápráztató színt és formát. Általában baljóslatúak ugyan, de egyszers-mind lenyűgözőek is végtelenül.

S egy hajnalon, ahogy a szerencsétleneket felsorakoztatták a réten, én csak az ormokat figyeltem, melyek ott sorakoztak a közelben, amikor is a Nap kiemelkedett a mélyből, a semmiből. De nem úgy ám, ahogy itt mifelénk, hanem elképesztő gyorsasággal kapaszkodott felfelé. És ahogy ott voltunk hárman, a Horizont görbülete, a sebesen felfelé igyekvő égitest és én, először érzékeltem, ahogy gördül a Föld.

* * *

Tudod jól, hogy be vagyok ide zárva, s Te még eljössz, az Álmaimba mártózol, és kísértesz átizzadt éjszakákon át. Mert megjelent ismét a Holdasszony, a néhai rakoncátlan Kölyök, ki úgy tűnik, most váratlanul felnőtt, minekfolytán Pán Péter kakaskukorékja könnyekbe fullad, ő maga pedig szárnyaszegetten zuhan le a padlásajtóból. Az árulás ereje lesújtó, minden bizonnyal.

De ez is csak egy játék. A millióból. Fejem ma békén álomra hajthatom. Langy tavaszi szelek szárnyán tovalibben a szárnyaszegett madár.

* * *

Szilvia először telefonált, és megadott egy csomó telefonszámot, alig tudtam mit kezdeni velük, annyi volt. A nappali száma, a fürdőszoba száma, az erkély száma, és így tovább. De azután nem hezitáltam, rögtön az erkélyen kerestem, sőt nem is telefonon, hanem mindjárt személyesen. Ahogy benyitottam, rögtön láttam, hogy ez egy kórház. Ott volt ő meg az anyukája virágcsokorral, meg a könyvszekrény tetején, tolószékben a rég nem látott bátyja, megöregedve, csontsoványan, mint egy angolkóros. Rák, mondta, de mindez nem számít, mert az agyam a régi. Mondta, de közben furcsán, idiótamód vigyorgott, vihorászott. Ám azután Szilvia karon fogott, kivezetett a szobából, és fehér, egyrészes fürdőruhában, aranybarnán fürödni vitt.

A következő éjjelen Szilvia megházasodott. Csak arra nem emlékszem, én voltam-e szomo-rú, vagy az a nagydarab, szemüveges srác a szomszédos hálóteremből, aki az út szélén ült, nem messze a Kocsmánktól, és szemüveges fejét lógatta álmomban.

Mindenesetre egész éjjel tortákat faltam, és ez jó volt.

* * *

Steinbeck szerint az eszközökre kell koncentrálni csupán, ha már megvan a cél. De én annyira koncentrálok az eszközökre, hogy közben teljesen elfelejtettem, mi is volt a cél egyáltalán.

* * *

(Február 11., hétfő)

Ők azok.

Tímea. Az én kedves, ismeretlen ismerősöm. Csak így hívjuk egymást. Az, akinek a sorait évek óta olvasod, de még soha nem hallottad a hangját, arcát sem láttad. Mégis tán jobban ismered bárkinél. S legutóbb imigyen szólt.

– Mindez a felismerés válasz volt számomra arra, hogy mért nem vagyok képes Istenről, az ő öröméről és az igazságáról, az egyetlen lehetőségről, a megmenekülésről beszélni az embereknek. Mert nem is akarok. Tudom, hogy Isten kegyelmét visszautasítani egyenlő a halállal, de én nem akartam megmenteni senkit, mert nem szerettem az embert. Mikor ez világos lett, annyit tudtam tenni csupán, hogy Istent kértem, gyógyítsa be azt, ami összetört.

És tudod, most jól vagyok. Valami lassan és észrevétlenül meggyógyult. Valami, ami legmélyen belül tépett, egyszerre csendes vizű tóvá alakult, magam sem tudom, mikor és hogyan. Egy tóvá, aminek a vize békés, és amiből szeretet fakad, és én csak állok, csodálkozom, nem értem ezt a tavat, hogy honnan lett, ki, mi táplálja, de mindez csodálatos. Hálával tölt el. Eltűnt az a keserű gyűlölet és fájdalom. Az emberek nem lettek szebbek. Sem jobbak. Én gyógyultam meg.

Ezt üzente Tímea a távoli Budapestről. Jó lehet így megnyugodni önmagunkban. De akkor talán oda az alkotás. Ez jó. Vagy rossz.

Isten tudja.

* * *

Máté is jelentkezett, az örök barát. Ő Angliában stagnál, látszatnyugalomban, s a következőképpen álmodik.

– A jövő héten seggbe dugom azt a negyvenéves muffot, és jól berúgunk, aztán majd keresek valami rendes cicát, vagy csináltatok egy tetkót, valahogy lesz.

* * *

Merjek-e az ő szavaiból is idézni. Igen, az álmok után egy levélben is materializálódott a Kölyök. Az Egyetlen Szerelmem.

* * *

(Február 12., kedd)

– Vért kívánok megint. Vért. A Tiédet, a sajátomat, a magzatomét, bárkiét. Lilith ébred. Ott üvölt mélyen az ölemben.

Belemarok a számba. Vigyorogva lenyalom a vért, és rohanok tovább.

Léptek zaja, sziklafal, láncok zaja, szárnysuhogás, flashback.

Szia, Baba, szia. Meséljünk egymásnak rémmeséket. Lassú, lassú, gyors-gyors, bezár.

Néma üvöltés, üszkös szájak, láncok zaja, alvadt vér – flashback.

Szia, Drágám, szia. Szeretsz. Meséljünk egymásnak rémmeséket.

Ismertem a Kékszakállú Herceget. Úgy szólítottam, Papa.

* * *

– Színpad. Fekete deszka. Magány. Élet. Halál. Őrület, meztelenség, szegénység, sivárság, millió közhely.

– ISTEN HOZOTT – a BIRODALOM

Az én utam, a te utad.

Lassú, lassú, gyors-gyors. Betakar.

Halló, halló. Itt a túlpart. Zavaros a víz, sűrű a ködfal. Gyerünk, gyerünk, sokadalom, eladó a BIRODALOM.

– Mindig ugyanaz. Mindig vége van.

Félek, Kicsim, félek nagyon. Azok a fekete deszkák elrabolták az énjeimet.

– Szeretni akarok. Bízni, hallgatni, élvezni. Hallgatni az éjszaka csendjét, nézni a Holdat a tenger tükrében, nézni ezer szilánkra szaggatva a havon.

– Valamikor vérem hullott a könnyem helyett. Lenyaltam, vigyorogtam, rohantam tovább.

Most vagy nekem. Most még vagy nekem. Nyitva előtted minden ajtó, tudod, hogy szeretlek.

– Bőgni szeretnék. Annyi mindent szeretnék. Rossz vagyok, Drágám, nagyon rossz.

Azért te altass el. Mesélj nekem szépeket. Szeretem a meséket. Tudod. Ha igazak is, az jó. Ha nem, nem baj, csak sokáig tartson.

– Szia, Lámpásom, világíts nekem. Csók. Sokszor. Látnálak – ölelnélek már.

* * *

Im ígyen szóla hozzám a messzi távolból a Kölyök. Kit féltettem, fel ne nőjön Holdasszonnyá, mert, ó, jaj Nekem akkor. Csak fájdalmamat kukorékolhatnám bele a süket világba. Béna szárnyaimba takarózhatnék már csupán.

* * *

Kiéhezve, megéhezve, feléhezve, szétéhezve.

Csabikából megpróbáltak férfit faragni. Felnőttet. Felelőset. Csabika nem hagyta magát. Csabika felmászott a párkányra a második emeleten, és megpróbált kipisálni az ablakon. Csabika örökre kisfiú marad.

Fügét a Világnak, meg fityiszt. Meg lókukit. Kinyalhatja a Világ.

* * *

(Február 19., kedd)

Kicserélődtek a falak körülöttem. Most valóban képtelen vagyok írni.

* * *

Az agyam meghalt, de a kemikáliák mozgatják a kezemet. Ja. Ma füvet is szívtam valamikor, de az másfél éve volt.

A lány a kávéházban néha félénken felém pillantott. Sosem láttam még, s ez valahol csodálatos. Szerelmesnek lenni fél órára.

Szex nélkül.

Erős, erős, erős, erős volt ez a szerhalmaz, amit elfogyasztottam. Gyógyászati szempontból exitus lethalis. Szempontomból közepes kattanás, fekete lyuk az agyamban.

Rozsdás lemezeket sikáltunk ma egész nap.

Hatni kezdett az utolsó tabletta. És valóban megnyugtatott.

(Most már csak a zene van, a vizelési inger, az utolsó cigi vágya. Rajtad kívül. Mindörökké ELEKT-RA/TIMSEL. Ahogy Te is gondolod. Hiszem.)

Semmit sem tudok. Írni sem lassan. Jó. Nagyon jó. Élvezem. Itt vagyok. A Városomban. Azt mondják, Kosztolányi városa. Nem. A Miénk. Csak a Miénk. Egyetlen Szerelmem Az Égben. Félek. Lassulok. Narkós vagyok. Punk. Sok ez. Lesz még. Új lap.

Biztosan.