Szögi Csaba: Drót

V. FEJEZET

(Február 21., csütörtök)

Új arcok. Riadtak. Kisegerek mind. Szegények, mind ebben az ocsmány, fakókék hálóruhában. Megnyugtatást várnak. Megteszem.

Amit tudok.

* * *

Újraolvastam ezeket. Átálmodtam az előző részt is, úgy tűnik. Fejezetet. Mindegy. Igaz is.

Újabb fejezet. Na ja.

Hát aludjunk. Aludjunk inkább. Jobb lesz. Mindenképp.

* * *

(Február 23., szombat)

A drót itt is csak drót. A bot bot, a korbács korbács. A különbség a levegőben van, azt hiszem.

Hiányoznak most a felhőim. Az ég piszkosszürke paplan, fullaszt. A fecskéim is még valahol csak félúton lehetnek idefelé. Szeretnék a homokban feküdni, és érezni, ahogy parányi árnyékaik átsuhannak rajtam. Csupán ennyi. Teljék az időm, míg belém festik álmaikat apró szárnyaikkal.

S a felhőim, ó, a drága felhőim. Búcsút intenének minden áldott napnyugtakor.

* * *

Ahogy várlak. Haránt, hátrafelé múlnak a percek. Lustán vergődöm közöttük, nincs rendszer. Végtelen agónia a köd, ahogy rám telepszik. A gondolat követi a kéz mozdulatait, vagy fordítva. Nem tudom. Továbbra is átaluszom az Időm. Csak ez maradt nekem. Az alvó Gondolat.

* * *

Ismerted a Kékszkállú Herceget, és úgy szólítottad, Papa és Engem akkor hogyan szólítasz, mondd. Pislákol még a Lámpás, de hagyom inkább kialudni bizonytalan időre. Mert nincs kinek világítanom. A kopott falaknak nem fogok, az bizonyos. Önmagamnak. Úgy csak elemésztődöm. Nincs kinek.

Nincs kinek.

* * *

Alszom tovább.

Pont.

* * *

(Március, sem 8., sem 21., de végre 1., és ez nem semmi)

Ez a levegőváltozás jót tett Nekem, azt hiszem. A szívemnek, a bőrömnek. Lekopogom.

* * *

És mindezen kívül dolgozik itt a konyhán egy nő. Magas és sötét hajú, és karcsú és gyönyörű. Mindig valahova a végtelenbe bámul, mert a szemünkbe nézni mégsem mer, hiszen, ugye-ugye, de én mégis elkaptam egyszer a pillantását, jobban mondva a Pillantását és tegnap azt a halszeletet vettem el – az egyetlent –, amit ő rakott a pultra, és mindez olyan csodálatos, merthogy újra szerelmes lehetek, csak úgy, magamnak, ahogy a legjob-ban szeretem, mert szeretem. Egylélegzetre-sze-relem, és minden lelkesedés nélkül, csak amikor akarom, belelovalom magam, és elhiszem, mert tudom, hogy ő is szintúgy érez, bár meglehet, nem irántam, de ez már mellékes, egyáltalán nem lényeges. Ugye.

Ma este, a vacsoránál, ahogy állt ott a pult mögött, kissé távolabb, félig eltakarva a többi szakács és a sorakozó szerencsétlenek által, egyik kezét a csípőjén tartotta, míg a másikkal az arcán babrált, közben valahova a végtelenbe bámult vágyakozva – ahogy gondolatban magam is oda tekintek –, olyan volt, mint a Felhőim, mikor esténként búcsút intenek a Szebb Holnap reményében, a felhőim, melyek sosem voltak ennyire baljóslatúak, ugyanakkor elkápráztatóak is egyben.

Anonim, megfoghatatlan szerelem. Csodálatos. Sosem fogom elfelejteni.

* * *

A minap elgondolkodtam a latrinán, hogy mi a jobb, mi ér többet. Az önkielégítés, avagy a szarás-é. Ilyen-olyan ürítések, hasonló idegközpontokat birizgálnak.

Valóban, egy kiadós kakálás – spontán alliteráció – sokszor többet jelent egy átlagos maszturbálásnál. Tudod, az olyan kiverem-és-kész dolognál. Mert mért nyögdécselünk a WC-n. Minden alkalommal csupán az erőfeszítés miatt-e. És szeretkezés közben csakis az élvezet miatt vajon. A megterhelés és a kéj édestestvérek, mindig együtt jelentkeznek, és nyögéseket csalnak az ember ajkára. Előfordult-e már mással is, hogy székelés közben merevedése volt. Velem többször is. Nem tudom, mennyire függ össze mindez a homo-szexualitással. A végbélben állítólag közel tízszer annyi a mechanoreceptor, mint a péniszben, de még a vaginát is megelőzi ezen érzősejtek számában. Ami engem illet, már jó régen leellenőriztem magam a nemi elferdüléseimet illetően, a végsőkig leástam kíméletlenül, és rá kellett jönnöm, hogy javíthatatlanul heteroszexuális vagyok, és annak is a legkonvencionálisabb része vonz csupán, kivéve amikor éppen az aszexuális Énem bújik elő teljes rezignáltságában.

Tehát nem vagyok homoszexuális, biszexuális, nem vonzanak az animális dolgok, a nekrofíliáról nem is beszélve. Nem élvezem a fájdalmat, és azt sem, ha másoknak fájdalmat okozom – testileg. Nem lopok el bugyikat, nem leselkedem. Nincs anyakomplexusom. Gyermekkoromban volt – érzelmileg –, meg is mondtam az anyámnak, ha felnövök, feleségül veszem. Azt hiszem, ez természetes, a legtöbb fiúgyermekkel előfordul, csak nem merik bevallani, Isten tudja, miért. E ponton egyetértek Freud mesterrel.

Önkielégítés közben néha fantáziálok kövér vagy idősebb – középkorú – nőkről. De ez már ízlés, és nem ízlésficam, ha a konvenciókat vesszük figyelembe. Mert távol álljon tőlem, hogy a szex bármely formáját is elítéljem. Hogy bármit is elítéljek, ha már itt tartunk. Mit tud az ember megítélni. Ne ítélj, hogy ne ítéltessél, ebben a pontban egyetértek a Bibliával.

A fiatal lányok viszont hihetetlenül vonzanak. Inkább érzelmileg, mint szexuálisan, de szexuálisan is. A serdülőkorban lévők. Úgy tizenöt év körül. Ezt már ugye elítéli a világ, hiszen a testem huszonhat éves. De míg a szellemem agg, a lelkem a gyermekkorban rekedt, s nem is fog onnan kilépni, míg élek. Én legalább is így remélem. Ez az én Pán Péter szindrómám, ahogy én nevezem. És örülök neki, és hiába kényszeríti rám a világ a lelkiismeret-furdalást, mert nem engedek az erőszaknak, és nem fogok mindenáron felnőni. Odaadó, tiszta szerelemmel tudok szeretni egy gyermeket – függetlenül attól, tizenhárom éves-e, vagy negyven –, mert hiszem, hogy csak ő tudja átérezni, és csupán ő képes viszonozni. Nem hiszek a bűnös szerelemben. Ha bűnös, akkor már nem szerelem.

Egy szó, mint száz, a végbélen át végbemenő szex csupán annyiban érdekel, amennyiben a szarást önkielégítésnek tekintjük. Mert azt – férfiasan bevallom – szerfelett élvezem.

* * *

mutass egy tuti helyet,
hol pisálni lehet
(ezután az ember nyugodtan
pontot tehet. pont)
és minden mehet
(tovább)

– A RÉSZEG KUTYA BALLADÁJA–

* * *

Most jöttem rá, hogy valójában meg kell tanulni igazán nem nézni sehová. Ez a koldusok, a csavargók mesterfogása, kiknek nincs igazán választásuk.

Vizelni egy forgalmas park közepén valóban nagy művészet, ha ki akarjuk várni a megfelelő pillanatot. De hogy minden pillanat megfelelő legyen, az már a nemnéznisehová művészete, ami a legtisztább és legnagyobb.

Mindenesetre ma délután láttam meg az első idei szúnyogot.

* * *

– Kísértetet láttál.
– Igen.
(– A Város utcáin rám tört a Kísértet.)

* * *

Kísértetet láttál. Igen. Mert ez az a hely, ahol annak idején féltünk egymástól.

* * *

És most aztán hallgass ide, Kincsem. Félbetörött betűkkel szántom széjjel a mocskos papírszeletet.

Mert mivel ahogy az előbb meglepetten konstatáltam, a világ ilyenkor is csak olyan, mint egyébként. Csupán TE változol meg, Drágám.

Vizet iszom egy pohárból. És árulkodom közben. A vizet a számban tartom, hogy átélhessem a kétéltűek örömét. Hamarosan rá fogok gyújtani. Az érdekesség kedvéért. A tollam mélyen a múltban szánt. Nagyon mélyen a narkotikum hatása alatt állok. Csodálatos. Meglehet, holnap eljössz.

Furcsa a kézírásom, kár, hogy nem látjátok. Egy teljesen más emberé, nem szögicsabáé, mert én nem vagyok szögicsaba. Nem. Engem nem úgy hívnak.

Nem emlékszem a nevemre.

Furcsa. A Világ megmaradt, csupán én fordulok lassan körbe. Nagyon furcsa.

Hajnal van. Hajnal van. Hajnal van. Hajnal van.

Tetszőlegesen. Lehet többször is, kevesebbszer is. Hagyjuk már, ó.

Igen.

Minden bizonnyal.

(Jó Éjszakát.) Pont.

* * *

(Március 3., vasárnap)

Minden könyv egy vallomás, legyen az verseskötet, regény vagy lexikon.

Én író vagyok, érzem. Ó, szeretnék mesélni minden kis szegletéről a Világomnak.

Van egy fixa ideám, az egyik énem fixa ideája. Ellenőrizgetem a dolgaimat. Naponta ezerszer. Hogy megvan-e mindenem. A pénztárcától kezdve a kulcsokon keresztül az utolsó papírszeletkéig a zsebemben. Ez másokat idegesít, engem a legjobban, ugyanakkor élvezetemet lelem ebben a cseppnyi bolondériában.

Íme egy apró, lényegtelen vallomás, részemről Tinéktek.

* * *

Tizennégy ötvenöt. Tévedtünk egy órát. Dokumentálom az eseményeket. Egy cigarettányi idővel ezelőtt mentél el.

Egy óra a padon. Nem mondtam semmit. Mit is mondhattam volna. Hamarosan elvisz Téged a vonat megint.

Fáradt vagyok. Láttad.

Most csak a sóhaj maradt.

Megadom neki magam.

* * *

Még a köhögésem is idegennek tűnik. Mintha angolul köhögnék, mondjuk. Este van, este van. Kiki fél. És az a srác, aki velünk szívott ma este, átkozottul hasonlít az én Ádám barátomra, akit még Gödöllőről ismerek, és folyton, folyamatosan lőtte magát valamilyen szerrel. Szarral, akarom mondani. A soraim ezúttal hullámoznak. Vajon ki fogja elolvasni, a mesét meghallgatni. A soraim hullámoznak, és minden körbefordul. Igen különös. A ma esti szél vörös ködöt hozott napnyugatról. Mímelem a magányt.

Az első nagylemezünk címe, amit majd kiadunk, legyen mondjuk, Pofon. Arcul ütöm a Világot. A pofájába röhögök. Görögnek a görögök.

Fenséges látvány voltál, ahogy ma beléptél a Kapun. Gyönyörű, előkelő. A fiúk mind irigyek most miattad. Milyen álomba vonszoljuk magunkat, Édesem. A Drót Naplójába írlak. Bevésem Neved a Halhatatlan Tudat Sziklájába. Ahogy rovom egyenként a Betűidet, gyöngyöző homlokom tógámba törlöm. Őskori koponyám van. Szőr fedi robusztus testemet. Vinnyogó hangok hagyják el torkomat, ahogy megvitatom magamban tetteinket e térben. Az Időbe süpped vissza nyakam, a tér ködén át a Semmitől hetvenhét mérföldnyire keletre. Papírom, lám, mind fölszántva, tollam lassan kiapad. Járulj még hozzá egy öleléssel, hogy remekművé váljon a férc, ujjaim, ahogy felenged bennük apránként a fagy, nyálazva lapoznak egyre csak tovább. S nincs oldal, mely meghátrálásra késztetne.

Ó, a Te ölelésed. S egy teljes órát tévedtünk. Kétségbeejtő. Valóban. Akkordok arcában alkonyat. A kikötőn végig, haránt a homokban mindenütt hínár, haltetemek, sirályszar. A víz egy felfordult garnélarákot hintáztat. A felhőkön keresztül nem látszik a lenyugvó nap. Arcod az Arcom, a Világ összefolyik az ereimben. A tüdőként táguló univerzum a halál óramutatója.

Másodpercre pontos.

* * *

Rágyújtsak, vagy mégse. Ilyenek. Denevérekkel játszanék az árokparton, de anyu nem engedi. Anyu félt engem, minden bizonnyal. Aludnom kéne már. Ma valóban itt jártál, ahogy azt a bevésett memória tudatja velem. Rovátkáit nem koptatja az Idő. Meghergelem az Időt, megbaszom az Időt. Nem félek már az Időtől. Nem kell a Félelem. Van belőle elég. Elzsibbasztottam a félelmei-met. Hibernáltam. Belefagyasztottam a Tegnap Megkeményedett Szikláiba. Fénylő, mágikus rúnák őrzik ott vastag biztonságban.

Lelassultam.

Lassan megtelik a füzet.

Leballagok alfába.

Az angyalok ördögi mosolya, s a Bárány szelídsége keveredik Arcainkon. Egybeolvad minden. Összefolyik és kitágul. Halvány hóesés, hol vagy most.

* * *

(Március 4., hétfő)

És lehunyom a szemem és felnyitom a szemem