A telefonra ébredek. Sűrű éjszaka van még. Felveszem a kagylót, és várok egy keveset, hogy magamhoz térjek. Senki nem szól bele. Csak szuszo-gást hallok, később lihegést. Valamit megsejtek.

– Nola, te vagy.

– Én vagyok – leheli.

– Hány óra van. – Szünet.

– Nem tudom.

– Mit csinálsz. – Szünet.

– Festek. Sárga virágokat.

– Nola, hol vagy most.

– Azt sem tudom – feleli, és csak vihog, vihog ész nélkül, mire leejtem a kagylót.

Álmot láttam, néhány nappal a hívás előtt. Láttam a macskát, az elpusztult egyetlen kismacskával, majd a kislányt a gépkocsi hátsó ülésén, gyönyörű, fekete hajú, fekete szemű kislányt, szomorúan, anya nélkül, ahogy néz rám az ablakon keresztül, és az autó távolodik.

Nola másnap még felhívott, és közölte, hogy elmegy a kórházba, azután nem jelentkezett többé, és én sem próbáltam elérni.

* * *

(Március 13., szerda)

Most már csak nézem a papírt. Ebből a helyből már kihúztam minden energiát. El kell tűnnöm innen. Most már csak elbágyaszt.

Holnap lelépek.

* * *

(Március 19., kedd)

Csirkéket akarok látni. Meg libákat és kiskutyát. Szeretem nézni ezeket a tanyai állatokat. Ahogy csak úgy döglenek a porban. Megnyugtat a látvány. De képzeld, mekkora megrázkódtatás az egy bogár számára, ha odadobsz mellé egy parázsló csikket. Milyen lehet az neki, egy bogárnak. Mintha egy lángoló tömbház omlana eléd az utcán. Még elképzelni is szörnyű.

Egy nagy kör a nosztalgia. Ahogy elindulsz a gondolattal, végül visszajutsz ugyanoda. Mikor szívok, javarészt a nosztalgiával gerjesztem a jókedvemet, no meg kefélgetek is egy keveset, hogy megalapozzam az eljövendő nosztalgiát.

Az Egyes Számú Drót mögött végeztünk munkálatokat, az előző helyemen. Odafelé átutaztunk a Kisszerelmem faluján. Egész idő alatt valami hatalmas fesztivál előkészületein éreztem magam, ahogy rakodtunk, szívtunk, meg ittuk a sört és a pálinkát. Mindeközben elmúlt és eljövendő dolgok keringtek körülöttem, meghintve a nosztalgia varázsával.

A dealeremmel is beszéltem a mai nap folyamán. Rendeltem nála három gét szombatra.

* * *

Immáron este van. Természetesen nem tudom, miről is akarok írni. Mit akarok mesélni. Nem végeztem el semmit, amit terveztem ma estére. Azaz fogat azt mostam, meg a csizmámat is kifényesítettem. De semmi a telefonból meg a cikk közléséből. A cikk közlésének céljából a szöveg átmásolásából.

Nem tudom, hogyan lesz holnaptól. Nem is nagyon érdekel. Hű, de nagyon jól érzem magam, bizony ám.

Nézem a tévét. Nem tudom követni a focit. Sosem érdekeltek igazán a sportok. Antolioninak hívják a labdarúgót, csak egy betű választja el Antonionitól. Meg egy világ.

Nem. Nem. Ma este inkább nem írok.

* * *

(Március 20., szerda)

Ó, ismét a jóöreg Ksalol. No meg az elsőrendű dél-szerbiai pálinka. Pénzem már nemigen van, de azért feltalálom magam. Ügyesen.

De tényleg, milyen lehet az egy bogárnak, ha odadobsz mellé egy parázsló csikket. Hatalmas megrázkódtatás. Ahogy a pici szíve egy dobbanásnyit kihagy. Elképesztő.

Most rágyújtottam itt, ahol nem szabad. Ko ga jebe. Hát nemde.

* * *

Azonnal folytatom, csak lenyelek még egy bogyót. Hiába. When you got to go, you got to go.

* * *

A foci, a szerelem, az új barátok, a szesz, a narkó és a vitaminok. A nosztalgia függvényében mindez felér az orgazmus érzésével. A srác az előadáson ugrabugrált, ideges volt, és összehordott mindent a kábítószerekről. Csak egy picit hoztam zavarba a meszkalinnal, amit csak hírből ismert, no meg a varázsgombával, melyről az életben nem hallott.

Imádom, ha nem látom rendesen a tévé képernyőjét. Ismét a nosztalgia. Elképesztő.
Elképzelhető.

* * *

(Március 25., hétfő)

– Ki vagy te.

– Lecsúszott egzisztencia, züllött egyén ebben a Nagy Gördülő Fosban.

* * *

(Március 27., szerda)

Hetedszer telik meg a Hold. Sugarai megfestik a Drótot, míg amögött felsejlik a külvilág.

* * *

(Március 29., péntek)

Ma éjjel álmomban végre kipróbáltam a heroint. Intravénásan, és megosztottam valakivel, kettő az egy arányban javamra, de már nem emlékszem, ki volt az. Közben megjelentek a régi barátok az iskolából, meg a tavalyi diákjaim is, és az egész gyönyörű volt és most már majdnem bizonyos vagyok benne, hogy sosem fogok barátkozni ezzel a porral. Túl szép.

A délutáni álmomban viszont medvére vadásztam, és meg is jelent a vad, itt, az ágyak között, és beszélt is hozzám, és elmesélte, hogy ő a legveszélyesebb préda, mely könnyen vadásszá válhatik, megmutatta a karmait, és azután már nem beszélt, de egyáltalán nem is üvöltött, csak közeledett némán, és én lőttem rá, de sehogyan sem tudtam eltalálni, és akkor letettem a puskát, és vártam a csapást, már szinte éreztem is, ahogy a karmai elérik az arcom és a nyakam jobb felét, már át is éltem a halált, de akkor visszaröppentem az időben. A barátaimmal kiruccanást terveztünk a dombok közé, és nem értették, mért félek mélyebben bemerészkedni a sűrűbe.

Ismét lázas vagyok.

* * *

(Március 30., szombat)

A tegnapi est azzal kezdődött, hogy nem állt a helyén a Hold. Ott, ahol egy nappal azelőtt láttam. Hová rejtőzött a felhőtlen égen, nem sejthetem.

* * *

(Március 30., szombat, 20:49)

Talán már faragják valahol az én keresztemet is. Nem tudom. De most egyáltalán nem érzem ezt, legyen neked hála, Istenem.

* * *

(Március 31., vasárnap)

Néhány apró gondolat.

Ha mást nem is, itt egyvalamit megtaláltam. Amit az iskolák lefaragtak rólam. Rég elvesztett önmagamat.

Az autistáknak legalább egy tulajdonsága megvan bennem is. Hogy a mindennapok kis berögződéseivel védekeznek a világ ellen.

Hölgyeim és uraim, egészen nyugodtan tegezzenek mindnyájan. Hamarosan vissza fogok ásni egy olyan gyermekkorig, ahol én magam is tegezni fogok mindenkit, tekintet nélkül korra és nemre.

* * *

Csak ülök itt a pálya mellett, nézem, ahogy a fiúk fociznak meg kosaraznak. Hátam a fűzfának vetem, és élvezem a napsütést. Még két nap van hátra, hogy újra szabad levegőt lélegezhessek egy ideig.

A nagyapám tűnődött el egyszer, hogy mért kell Jézusnak még ma is a kereszten haldokolnia.

S valóban, ezt a mea culpa maszlagot sem tudta az egyház belém sulykolni a szenvedő jelképeivel. Ha útjaim során megpillantok egy feszületet, üdvözlöm azt, de tudom, hogy ő már lekerült onnan, s az egész nem a bűneimre fog emlékeztetni, hanem egy igaz Emberre. S itt nem Krisztust alacsonyítom le, hanem a tiszta emberi szellemet magasztalom.

Ha útjaim során megpillantok egy feszületet, eszembe jut a jobb és a bal oldali kereszt. Meg hogy a Golgotán én hol álltam volna. Szeretném most a szenttamási Kálvárián élvezni ugyanezt a napsütést.
Ismertem egy embert, aki a latroknak is játszott. Felnéztem rá.

Még most is él ez az ember. De már nemigen ját-szik senkinek. És rózsamézet sem gyűjt egy ideje.

* * *

Az imént egy fickó tréfásan megkért, hogy jöjjek le a fáról. Mondom, nem, nekem elegem lett, én visszamásztam, és könyvet írok. Most még csak kevesen gyülekeznek idelenn, de majd gyarapodni fognak.

S az a legszebb az egészben, hogy a fa gyökerei erősek, mélyen szerteágazóak, ami biztonságot ad, viszont én azért bármikor szabadon eltávolodhatok.

* * *

Ez az egy hete ilyenkor a legnehezebb. A hónapokat, az éveket egészen jól bírom nélküled. De ez. Ez fáj.

A hol vagy most, a mit csinálhatsz most érzése, sőt, még a ki van veled most is ott motoszkál, bár ezt még mindig nem valljuk be egymásnak. Hogy néha inkább megölnélek, mintsem hogy mással légy, hiszen úgy sem lehetsz másé, s tudom, hogy Te is csak így vagy ezzel. Üresjáratok. A Félelmeid. Ez a tűz csak hibernálódhat, hamujába nem fullad sohasem. Prométheusz mája a Szerelmünk. Oresztész Oresztész, Elektra Elektra most már, mindörökké.

Minden este egy szál cigarettát szívok el abból, amit a búcsúzáskor a zsebembe tömtél. Éppen máig tartott, még van egy szál. Pedig nem számoltuk. A Virágvasárnapi Ajándékcsokor.

A Vérem. A Kenyér. Minden a helyén volt aznap este. Búcsúzáskor azt a dalt énekelted nekem, s ezzel végleg megfontad a Köldökzsinórt. Az Anyám vagy immár. Vigyázz rám.

Törékeny gyermek vagyok csupán.

* * *

Nekem a szívem fáj, csak az a baj, hogy szó szerint. Hát, ugye-ugye. Igen. Meg hasonló ilyenek.

* * *

(Április 2., kedd)

Van valami meghitt a pályaudvari restik légkörében. Igaz, számomra minden hely kedves, ahol alkoholt mérnek. Viszont ezekhez a csehókhoz még egy tucat kellemes emlék is köt. A Nagy Utazások emléke ugyebár.

Az imént igazoltatott egy rendőr, de ezúttal úgyszólván kedves volt, és nem zavart egyáltalán a dolog. Az egyetlen, mi idegesít, hogy az ilyen helyeken mindig fizetni kell vizeléskor. De ennyit igazán megér egy kis nosztalgia.

Szóval kívül vagyok. Egy időre. A Női Fenék Szimfóniáját hallgattam egész úton idefelé. Ó, a mennyei hátsók, ezernyi volt belőlük.

Nem tudom, megfigyeltétek-e már, hogy az igazán szép arcú nők sokszor elhanyagolják a testüket. De hála legyen az Istennek, az én szépségideálom nem ugyanaz, mint a kor szépségideálja, s egyáltalán nem zavar egy-egy vastagabb hátsó. Sőt. Hiszen végül is festő vagyok, vagy mi a szösz.

* * *

Álmomban hologram alakjában jelent meg a Holdasszony. A Jézus Szíve-templom utcájában a gépkocsiút fölött pillantottam meg, amint furcsa, erotikus jógagyakorlatokat mutatott be, úgy kétméternyire a talajtól. Azt mondta, hogy a sofőröket próbálja idegesíteni, izgatni a mutatvánnyal. Amúgy most otthon ül a hatodik emeleti lakásában, és unatkozik. Miután kibeszélgettük magunkat, mondtam, hogy ha elfárad a jógagyakorlatokban, jöjjön nyugodtan, megférünk itt ketten az ágyamban a sárga csíkos paplanom alatt. Ám ő közölte velem, hogy igazán kedves vagyok, de nem szeretné most megkapni az influenzámat. Majd legközelebb.

* * *

Ahogy én sírom a Holdat, rég holt szerelmem istenasszonyát. Hol írtam, hol olvastam e sorokat.
S üvölts Te is a kíntól, ahogy én üvöltöm a Holdat, rég holt szerelmem istenasszonyát.

* * *

És mégis, és mégis mozog a föld. Körülöttem.

* * *

Ha futsz egy nő után, sokkal jobbak az esélyeid, amennyiben két lépéssel mindig mögötte maradsz. S én egyfolytában hordok magamnál gyűrött, de csodálatosan szép virágokat a részükre.

* * *

(2002. április nemtudomhanyadika,

talán hétfő)

És még egy sör és még egy pálinka és még egy-két cigi és még egy-két pálinka és sör és cigi és még mindig itt vagy velem, vagy nem velem, de itt vagy, és az elmém, most már tudom, hogy nem ép, biztosan nem ép, zenét kellene írni, fogok is írni, és itt fekszik előttem a nagyapám Bibliája, és a nagyapám a kórházban fekszik, és még egy sör és egy-két cigi és még egy-két pálinka is.

* * *

Újraolvastam a novelládat. Halott Gyermekem Anyja. Haldoklom én is, azt hiszem. Lassan be kell vallanom magamnak. Hatalmas vérrögöket fújok ki az orromból. Nincs már itthon több nyugtató. Az utolsókat porrá őröltem, és felszippantottam egy felgöngyölített százassal. Káinról és Ábelről szeretnék még írni, mielőtt befejezem ezt az egészet. Most van egy lány. Egészen fiatal. Azt hiszem, szeret, csak sajnál. És Szilvia is itt van még, és szintén szeret, és még csak nem is sajnál, és Andalúziába utazna velem, miután összeházasodtunk, de nem tudom, lesz-e még erre időm. Nem tudom, hol vagy most, Nola.

* * *

Ölöm magam, Kedvesem, ölöm magam.
Ginsberg és az ő üvöltése.
A sors három hárpiája, igaz. Kérdőjel.
Mégis gyönyörű ez a vers.
És milyen szépen gyöngyözik a Söröm. Olyan pincehideg. Még egy gyógyszer következik.
Nem tudom, mi lesz így.
Éppen a füzet felénél tartok.

* * *

Az egyetlen kérdés. Akarod? Most akarod?

* * *

Ölelem magam, Kedvesem, ölelem magam. Nem sírok tovább. Nem siratom magam.

* * *

Azután ismeré Ádám az ő felesé-
gét Évát, aki fogad vala mé-
hében és szűli vala Kaint, és monda:
Nyertem férfiat az Úrtól.
2. És ismét szűlé annak atyjafiát,
Ábelt. És Ábel juhok pásztora lőn,
Kain pedig földmívelő.
3. Lőn pedig idő multával, hogy
Kain ajándékot vive az Úrnak a föld
gyümölcséből.
4. És Ábel is vive az ő juhainak első
fajzásából és azoknak kövérségéből.
És tekinte az Úr Ábelre és az ő aján-
dékára.
5. Kainra pedig és az ő ajándékára
nem tekinte, miért is Kain haragra
gerjede és fejét lecsüggeszté.
6. És monda az Úr Kainnak: Miért
gerjedtél haragra? és miért csüggesz-
téd lde fejedet?
7. Hiszen, ha jól cselekszel, emelt fővel
járhatsz; ha pedig nem jól cselekszel,
a bűn az ajtó előtt leselkedik, és reád
van vágyódása; de te uralkodjál rajta.
8. És szól és beszél vala Kain Ábellel,
az ő atyjafiával. És lőn, mikor a me-
zőn valának, támada Kain Ábelre az
ő atyjafiára és megölé őt.
9. És monda az Úr Kainnak: Hol
van Ábel, a te atyádfia? Ő pedig mon-
da: Nem tudom, avagy őrizője va-
gyok-é én az én atyámfiának?
10. Monda pedig az Úr: Mit csele-
kedtél? A te atyádfiának vére kiált
én hozzám a földről.
11. Mostan azért átkozott légy e föl-
dön, mely megnyitotta az ő száját,
hogy befogadja a te atyádfiának vé-
rét, a te kezedből.
12. Mikor a földet míveled, ne adja
az többé néked az ő termő erejét, buj-
dosó és vándorló légy a földön.
13. Akkor monda Kain az Úrnak:
Nagyobb az én büntetésem, hogysem
elhordozhatnám.
14. Ímé elüldözöl engem ma e földnek
színéről, és a te színed elől el kell
rejtőznöm; bujdosó és vándorló le-
szek a földön, és akkor akárki talál
reám, megöl engemet.
15. És monda néki az Úr: Sőt inkább,
aki megöléndi Kaint, hétszerte meg-
büntettetik. És megbélyegzé az Úr
Kaint, hogy senki meg ne ölje, a ki
rátalál.
16. És elméne Kain az Úr színe elől,
és letelepedék Nód földén, Édentől
keletre.

* * *