Szögi Csaba: Drót

(Május 1., szerda)

Antagonistaszerek bevitele következik. A Skorpió és a Nyilas furcsa egyvelege a zsigereimben már úgyis eleve ezt predesztinálja. Nem más ez az egész, mint lustán nyújtózkodó készülődés a hamarosan megkezdődő Nagy Utazásra, az úgyiski-fog-sütni-méganap jeligével ellátott Téboly eljövetelének reményében. Ezt súgják a csillagok. Úgy legyen.

* * *

Olyan szépség ez a csaknem színtiszta állapot. Sőt. Azt hiszem, ez csak az igazán Tiszta. A sanzon a rádióból, közben Verlaine sorai, lágy hópelyhek a Nyár Küszöbén. A kávé fenséges illata még itt kering körülöttem. Lelki orgazmus, ejakulációját a papírra fröccsentem.

Az éjszaka fényei és neszei mind bennem lélegeznek, lüktetnek, szuszognak. Tücsökcirip a szívverésem. Tétova holdsugár a gondolat. A Vénusz illata eléri az ajkamat. Egy óra van. Híreket mondunk.

* * *

Egy újabb tabletta. Eltöprengtem, mért múlik ilyenkor ennyire hihetetlenül gyorsan az Idő. Valószínűleg mert minden pillanat annyira jólesik.

Mint egy-egy korty hűvösen gyöngyöző sör átmulatott éjszakák hajnalán.

* * *

Egy számomra igen kedves történet jutott eszembe az imént. Nem tudom, vajon az író fantáziája szülte-é, vagy megtörtént, de a választ eleve magában foglalja.

A gyermek Krisztus valaha egy sebesült latrot ápolt, rejtve az emberi tekintetek elől, egy szalmakazal oltalmában. Egy alkalommal vékony gyolcsingecskéjében hozott vizet a lázzal küszködő betegnek. Mikor az felgyógyult, eszébe jutott az eset, és megkérdezte. Megtörtént. Vagy csak álmodtam. És Jézus Krisztus a következőképpen válaszolt. Ez tőled függ. Hogy miben hiszel.

* * *

A múlt éjjel Mindhárman meglátogattak. Az Egy helyére ezúttal behelyettesítődött a Kopasz Énekesnő.

Először a Szépséges Tekintetű érkezett. Arról beszélt, hogy ennek a szerelemnek nincs realitása, a mindenek unszolásának ellenére sem. Közben még csábítóbban pillantott éhes-gyöngyház szemével, mint valaha. Azt hiszem, meg is csókolt, de ez nem biztos.

Közvetlenül azután, hogy távozott, K. É. toppant be hozzám. De róla kicsit később mesélek. Időben, de nem a történet legöngyölítésében. Mert a filmkockák közben bizony peregtek, a szökevény is megkerült, kihallgatták, sőt, még falatoztam is, újabb kávét is főztem. No meg a kötelező tabletta, ásványvízzel leöblítve. Jobb híján, ugye. Ez a cigim lassan végigég.

Mit tegyek, egyfolytában ellenőriznek ben-nünket.

S az éjszaka megállíthatatlanul gördül tovább és tovább és tovább és tovább.

* * *

Szóval a Második Démon és én ott ültünk egymás mellett, törökülésben. A térdünk összeért. Egyfolytában a legjobb barátnőjének nevén tanakodtunk, de egyikünknek sem jutott eszébe. Aztán ahogy a profiljára tekintettem, észrevettem, hogy az arca megnyúlt, megvastagodott, az álla megerősödött. S ekkor rám pillantott, s így már teljesen önmagára hasonlított. S én a saját arcomat fedeztem fel a Kedvesben.

Azt hiszem, meg is csókolt, de ez nem biztos.

* * *

Ezután egy elhagyatott hegyvidéki kúriát szálltunk meg a haramiáimmal. Itt az én legdrágább Kisszerelmem volt a hercegkisasszony. Mellettem ült a szőnyegen, s egy karórát tartottunk közösen az ujjainkkal.

Azt hiszem, meg is csókolt ezután, de ebben nem vagyok egészen bizonyos.

S ekkor az erdőben termettünk, kóbor lovagok módjára vadul összecsaptunk, s én már az első ütésnél elveszítettem az egyensúlyomat, kardom, pajzsom kihullottak a kezemből, és az avarra zuhantam. Pedig ő csak egy husánggal támadott. A páncélzat súlyától üggyel-bajjal feltápászkodtam, mosolyogva nyújtottam jobbom, hogy gratuláljak, amikor is közölték velem, hogy meghalt.

* * *

És most egy kellemes délutáni joint az ötórai kávé mellé, megspékelve egy vízilónak való adag Diazepammal. Úgy tűnik, sikeresen végignarkózom ezt a kilenc hónapot idebent.

Holnapra már szervezem az egységnyi vadkender adásvételét. Semmi sem szinergista Belül. Idebenn, bennem. A gitár a sarokból hívogatón kacsint felém. És egymás után szívom a cigarettákat. A fiúk hamarosan benéznek egy kávéra, és talán hoznak is még valamit. Az idő kerekei hétfelé gördülnek egyszerre. A rádióból lehetetlen zene áramlik felém. Dokumentálom az eseményeket.

* * *

Gödöllőn minden áldott reggel megragadtuk az üres sörösrekeszt Mátéval, és elvánszorogtunk a sarki fűszeresig. A teli rekeszt már nehéz volt cipelni, ezért folyton lázadtunk, hogy már megint ez a kurva meló. Így félúton a bolt és a diákszálló között minden alkalommal elfogyasztottunk egy-egy üveggel.

Ezt követően nálam, odafönt az erkélyen folytatódott a parti álló nap. Vagyis amíg tartott a rekesz. Máténál mindig akadt még egy liter valami, én meg egy egész szatyornyi marihuánát tartottam készenlétben, amit palackból szívtunk. Szólt a rock’n’roll. Elvis és Zappa. Kispál és VHK. Albert Einstein Bizottság. Motörhead és Tankcsapda. Pokolgép, Ramones, Dead Can Dance, Doors, Körzeti Megbízott. Ez utóbbi az akkori punkga-lerim neve.

Amint véget ért a helyi repertoár, kisminkeltem, magamhoz vettem a lét meg a finomabbik anyagot (orosz, magyar, holland, mikor mi) a pipámmal, és megindultunk a 8 felé, hogy végre komolyabban belőjük magunkat. A továbbiakról már meséltem. Valahol, valamikor.

A nők mindig ott keringtek, de mi addigra már általában átlátszóra varázsoltuk magunkat.

* * *

(Május 9., csütörtök)

Sötétben. Teljesen költőietlen, vázlatszerű, minden lírától mentes dolgok. A felhőim sehol. A fecskéim késnek. Tavaszunk nem is volt. Nyár és Ősz váltakozik. A zene még éltet. Nem tőlem, de a Nő elment. Ő sem tudja, hová. És csakugyan Ő az Egy. Akartam, hogy harapjon. És simogattam. És szorított. És ittam a könnyeit. És csakugyan őt akarom. De most még tőlem is fél. Talán mert rajtam kívül mást már nem szeret. Önmagát sem. Azt akarom, hogy együtt meggyógyuljunk. És megszülje nekem Káint, aki majd jóvá tesz mindent. Vele akarom ezt végigcsinálni. A Zenét, a Könyvet, a Színházat, a Festészetet, a Táncot. Az Édent és a Poklot. Mindent. Vele. És tele lettem kérdőjelekkel. De nincsenek kérdőjelek. Csak pontok. Körbevett a Drót. A Nő elment valahová. A Nagyapa is. A Barát is. Körbevett a Drót. Az alkohol. A kábítószerek. Az Őrök. Nem tudom számolni a napokat. A Ksalol nevű gyógyszerrel tartom némileg észen magamat. Kiújult a Hisztériám. Majd holnap elmesélem. Körbevett a Drót. Haza akarok menni. A zene még éltet. Haza akarok menni. Vele. És meginni a Könnyeit. És Élni. Akár Édentől Keletre. Is. Átúszni a Szigetre. Virágot hozzon nekem minden reggel, s az öröm könnyeivel öntözze azt. Szeretkezni. Haza akarok menni. Hozzá. Körbevett a Drót. Holnap majd elmesélem.

* * *

(Időközben)

Mindhármuk az édesanyjával él, aki az egészségügyben dolgozik. Kettőjük apukája halott, a harmadiké elköltözött. Mindhárom szeret. Az egyikük számomra meghalt. A másik valaki mással szeretne együtt élni. A harmadik önmaga számára halott. Ők nem az a három, akikről eddig meséltem. Csupán az Egy ugyanaz. Ők a három úgymond igazi. Olyannyira, hogy szinte nevezhetnénk materializálódott skizofréniának.

* * *

(Május 11., szombat, 1:59)

Leírom az első gondolatot, majd hangokat keresek. Húrok, bőrök, hangszálak, csövek, elektronikus kisülések.

Az éjszaka az iménti székelés ellenére romantikusnak ígérkezik. Kicsit feldob és alám áll, mondta Lovasi. Mertmivelhogy a nő is fel akarja fordítani ezt a Nagy Közös Poshadt vizet. És velem akarja felfordítani.

Antagonizmusok. Finom pálinka, valami gonosz üdítővel elegyítve. Tabletták. Már kettő. A kávét egy barátomnak főztem, aki Medve, s még mindig téli álmát alussza. Pedig lassan itt a nyár, ugye. De mivel kért tőlem még öt percet, ami köztudottan a medvék átlagos alvási igénye, hát inkább magam fogyasztottam el a mennyei itókát.

* * *

Túlságosan rövid számomra az éjszaka. Napóleonról fogok példát venni, s ezután majd nappal sem aluszom. Mármint ha a Dróton kívül leszek, mert itt amúgy sem tehetem.

De nem erről akartam most regélni. Egy régi szép emlék jutott eszembe ma délután, amikor egy fényképet bámultam fél éjszaka, egy frissen kapott fényképet, mikoris a vers megszületett. Az emlék régi, de az érzés sohasem idegen Tőlem. Hallgassátok, elmondom.

* * *

Csak nézem a gyilkosom. Ó, édes genny.
Az isten meghalt, ugye. Engem meg itt
hagyott. De mit tehetek még. Meghaltam
ismét, hát nem volt elég. Fáj, érted, szag-
gat, kérlek, hagyd abba, nagyon fáj. Az
epém, a májam, a tüdőm, a beleim, az egész
egy rakás szar. Agyam nincs már, szívem
le van okádva, s hiába mondom, hátha. Végem
van. S küzdök még, mint a pondró, az utolsó
csepp életért. De már a legyek sem lepnek.
Nem szól a dal, elvetélt anyám, kacajod a
szívembe mar. Kit az apja megkefélt, a fiúnak
mondd, hogy van isten. Te voltál a kincsem.
Az utolsó felvonás. Az utolsó csepp. Vérzés.
Genny. Vaginaváladék, szenny a torkomon, pi-
szok az agyamban, leprás rothadó húsában a
féreg, dögbűzben a lélek. Az voltál Te. Kedve-
sem. S én így, imigyen szerettelek, vájkálva
a megcsalt fekélyszín sikoly órái felett. Még
látom, elfolyó agyvized mély árkokat váj fe-
kélyszínű homlokodon. Hát ég veled, drága
rokon. De kérlek, emeld ki mocskos lábad
korhadó gyomromból. Hiába csorog kéjgyil-
kos nyálad, felettem hiéna lágy hörgése szól,
torkomban a lét szava fuldokol. Dögölj meg
te is. Kívánom. Nekem szép ingem van, s
hozzá szakállat növesztek. Az életre én egy
hordónyit eresztek.

* * *

A képzőművészet egyetlen formája, mit művelek, hogy az elnyomott csikkel rajzolok a hamutartóba. De ezt tökéletesre fejlesztettem. Majd küldök egy fényképet.

Tartok otthon pornóújságokat, magazinokat. Onánia. A narciszoid szex egyik legszebb megnyilvánulása. Hogy mi köze ennek a cigarettahamuhoz. Ilyen-olyan ingerek, hasonló idegközpontokat birizgálnak.

* * *

Dara Bokra darabokra esett.

* * *

Nagyapa meglátogatott a minap. Mondta, hogy mióta meghalt, nem kívánja már annyira a cigarettát. Egy-két slukk és annyi. Ültünk náluk a falusi háza udvarán, a műhely előtt a járdán, és sodort is egyet az ő kapadohányából. Beleszívott, azután a többit nekem adta. Mondta, máskor el szokta hajítani, pedig azért kár érte. De hát mit tegyen. Nekem meg most éppen jól jött, mert már hiányzott nagyon egy szál ebből a kaparós, de ízletes dohányból. (Azelőtt, ha adott nekem ajándékba egy-egy maroknyit, mindig átpároltam kamillával, hogy azért ne legyen annyira iszonyatosan erős. És így tényleg elsőrangú vágott dohányhoz jutottam.) Sajnos, mikor elszívtam, a Nagyapa ismét eltávozott, és én rettegek, hogy ezután is csak nagyon ritkán fogunk találkozni. Pedig mindig ő volt a legkedvesebb, legbölcsebb mentorom, telve pozitív energiával.

* * *

Dara Bokra megérkezett valamikor a Nevenincs Erdő kellős közepére. Elérte úticélját, ám átgyalogolt rajta, anélkül, hogy észrevette volna, látta azt, amit keresett. Talán még azt is elfeledte, mi volt a cél. A Jó Tündér egyszerűen elpárolgott az éterben, felszívódott, volt, nincs. Meglökő azóta is ugyanott zokog az Erdő szélén, a vén tölgy törzsének támasztva hátát. A Herceg az uradalmát kutatja, szintén siker nélkül. Bolyong. S a Holt Fák még mindig hallgatnak. A Kölyök. Oly távolra keveredett, hogy jajszavát a szél sem hozza el idáig. Önmagába fordult, s vénséges vénné fiatalodott. Retteg az egyetlen embertől, akit szeret. Nincs hát a közelben, ki ajkával felitatná könnyeit.

Bár Dara Bokra azóta megfeledkezett róla, de mi tudjuk, hogy Rég Elveszett Másik Felét keresi, kutatja. Ám most nagy a veszély, hogy a meglévő Felét is elveszítse.

* * *

Igen ám, viszont ez egy mese, s mint tudjuk, a mesék végén minden jóra fordul.

Csupán aludnom kell. Aludnom, azonnal.

* * *

És már délután van. A nyitott ablakon át besüt a tavaszi nap, a levegő friss egy futó záportól. Néhány apró felhőfoszlány mutatkozik, mi emlékeztet azokra a régiekre. A fecskéim ugyan nem értek még ide, de már hallom a surranásukat. Ő siklik az élen, aki legutoljára búcsút intett felém. Látod, Kicsim, ilyen egyszerű az egész.

Tiszta vagyok, fekszem az ágyon, élvezem a kellemes zenét a rádióból. Sose feledd. Tomorrow is another day.

* * *

(Május 13., hétfő, 16:05)

Ügyes kis pirula. Megvárta, míg a vér a gyomromból visszaáramlott az agyamba, s csak azután kezdett hatni. Bámulatos. A gyógyszeripar csodája. Pontosan egy hónapja történt valami, amitől én egyszerre csak

* * *

(16:07)

Most azt hiszem, búcsút intek a három gráciának, elmegyek, s a negyedikkel felrobbantom a világot.

* * *

Párbeszéd a leendő munkaadómmal.

– Halló, központ, itt Szögi Csaba.

– Szögi úr, ön nemkívánatos személy a körünkben. Olvastuk a cikkét a kábítószerekről. Kérjük, ezentúl ne zaklasson bennünket a hívásaival.

Katt.

* * *

Akkora a pszichikai függőségem, hogy lassan már azt sem bánom, ha CaCO3, csak felszippanthassam. Egy alkalommal penicillinkapszulákat csavartam szét, a port szép csíkokba rendeztem. Teljesen hangulatos volt az egész, viszont órákig keserű volt a fejem utána.