Szögi Csaba: Drót

rágyújtottam, Kedves
mit írjak még Hozzád
hangod, mint

(itt egy sor következne egy költőtől, kinek nevét elfeledtem, így hát kimarad a sor)

elhal valahol a ködben
az érzékeim és
az elmém között, imigyen
hát
ölelem árnyékod, enyém
rég elszökött,
tudod,
nincs is rá szükségem
hamvadó cigarettavég
harminc szál szimfónia,
mit tegyek, Drága Kincsem,
pirkad már, s a filemile
szólalt meg éppen,
nem ér el Hozzám
Esszenciád,
bezárkóztál valahová az
erkélyed megé
a borostyánok között
(latinul Hedera helix)
apró, vigyorgó elefántok
futnak csupán tova
a kihalt udvaron
nem vagyok ma szerelmes,
láthatod magad is
a verebek és gerlék ébredeznek
az emberek még szuszognak
egy keveset
prózai vers lett ez nagyon
de a szépség nem a szavakban
rejlik, ne feledd
ezért
ó, jaj, elektra, jaj
az Ég felé kiáltok,
meghalok
nem lángolok, csak
meghalok, s a
csiga ment a füvön,
a füvön, a ment, a
füvön a
csiga
kórus – Bújj, bújj, zöld ág
zöld levelecske
nyitva van az Arany Kapu
csak bújjatok rajta
rajta, rajta, leszakadt a
pajta
bent maradt a MACSKA

* * *

Egy picit még ülök itt az elhamvadt csikk társaságában, majd megyek ébresztgetni. Remélhetőleg sikerrel.

A kontrollt szerencsésen megúsztuk.

Ez idáig.

Lehet, hogy trippelek, lehet, hogy csak viccelek. Megyek hamutartót üríteni. (Itt ne keressetek rejtett mondanivalót, még csak véletlenül sem.)

Mentem. (Ami menthető. Még.)

* * *

(05. 31., péntek, 15:26)

Hát persze, még mindig ugyanaz a nap, most is azt a nemalvósat játszom, persze az azóta elfogyasztottakon kívül jött még a fist full of Ksalol, meg Bensedin, meg még két sör is, de hát én csak a szürke hétköznapokról írok. Az én szürke hétköznapjaimról. S egy ilyen átalvatlan kitudja-hány-óra-hossza után még a lírai és filozófiai motívumok is el-eltünedeznek.

De ki tudja, hol ér véget, és hol kezdődik ez az egész. A Vers is megszülethet még, mely az éjjel éppen csak a vajúdás állapotában leledzett.

Olyan abszurd dolgokon töprengtem ma délelőtt például, mint a költészet értelme. A Szépség – Villon, Shakespeare. A Játék – Weöres. A Tehetetlenség Égrekiáltása – József Attila, Ady. A Tudatalatti Előhozatala – Kassák, Salvador Dalí. Az Értelmetlen Értelem – Dada. Stb. Ez nálam mindig a kimerültség jele, az ilyesfajta eszmefuttatás.

Maradjunk csak akkor Szókratésznél, meg Oscar Wilde all art is useless dolgainál. És slussz-passzpont.

Dara Bokra átfordult a másik oldalára, és aludt tovább békésen.

* * *

(Valami dallamok.
sóhaj, apró fekete-fekete óhaj,
a méreg már a szájban, a kulcs
a zárban, csak ülök a bárban
lágyan lüktet a vér az érben
a pohárban a szesz csak egyre
gyarapodik
——
telhetetlen unalom, míg ugatom,
a vonatom a síneken elúszott,
mi lecsúszott a torkomon, ma este
az agyam már monoton gépezet,
a bárlégy szétesett, keleten és nyugaton
ugyanaz az unalom az uralom
——
remélem, megélem, a
vérem a méreg az érben
——

——

[Lu, ez AKKORA TRIP, hogy megélni kell, nem leírni, megyek, mászkálok, pisálok, rágyújtok és lihegek – tik-tak-tik-tak]

——

[Egy sima vasárnap délelőtt van, hét perccel tizenkettő előtt, a Nap süt, Szellő lengedez, álmomban ismét Medvével harcoltam, vállvetve Apával és Nagyapával, aki elutazott. Mi győztünk, bár e veszélyes préda előbb csak disznó volt, azután változott csak át Fenevaddá, apránként, ahányszor a kést a szívébe döftük. A Fényhozó Vagyok, azt mondta. A Halálosztó Villám. Én pedig még csak két napot várok, hogy a Dróton kívül legyek. Másfelet. Tudjátok, hogy meg fog jelenni egy Drót című regényem.)

——

[Szent Anzelmó tüze járja át testemet, mely immáron megfosztatott az Anarchiától. Hozzám a Halál szerb nyelven szólott. Okreni se, azt mondta. Ez most Jó Jel, vagy Rossz Jel. Fordulj csak meg, s Ő ott áll mögötted. Egyfolytában. Szinte óv. Ki beszél most Belőlem. {Belőled. Senki.} Itt kavarog az egész Kozmosz az Agyamban, a Meghasadt Elmémben. Még Robinson Crusoe Péntekje is itt mormol valamit a maga érthetetlen nyelvén.]

——

remélem, megértem, a
méreg a létem a réten,
henyéltem, keféltem, féltem
annyi asszociációt éltem
át akkor, szombaton este hatkor

——
[Ha leírod a dolgaid, lehet az Gonosz vagy Rossz, maga a démon és a salak keveréke, te akkor is őrized. Nem égeted el. Pedig mit mondott a Bölcs. Ne alkoss. Égess. De te nem, nem égeted el. A tiéd. Őrized. Néha kiöklendezel egy keveset, de sosem az egészet. És gyűlik, csak gyűlik a Piszok.]
——
[Narkomán vagyok, egy beteges kis narkomán, semmi egyéb.])

* * *

(06. 03., hétfő)

Ez végre úgymond tiszta éjszakának ígérkezik. A cannabis már délelőtt elégett, a másik szál meg estefelé, azután csak flesselgetek a tablettáimmal meg kávéval, felváltva. Így – remélhetőleg – egy nappal a szabadulás előtt már szinte unalmassá is váltak ezek a szerek. Ha kiszabadulok, sört fogok inni sörrel meg Pelinkovaccal.

Ismét egy rakomány új arc. Én meg persze ügyeletben. Ismét. Délelőtt behoztak egy fickót. Tetovált, festett hajú, pearcinges. Sötét napszemüveg, vörös szemek. Lassan ballagott fel a lépcsőn. Aztán csak gubbasztott az íróasztalom mellett. Megnyugtattam, ülj csak le, testvér. Nyugi van. Persze jobb neki, ha most hazudok. Kérdezte, mért van ezen az emberen itt mellettünk kék munkaruha. Mondom, lehet, rajtad is kék lesz, viszont ugyanúgy zöldet fogsz szívni, akárcsak én. Nincsenek itt különbségek. Erre már valóban megnyugodott, később még mosolygott is, ahogy elnézte, teljesen más dimenziókat járok be éppen. (Az imént láttam őt ismét – már 1:28 van –, ugyanúgy gubbaszt egy másik folyosón, ahova átvitték. Mondja, nem tud aludni.)

* * *

Van itt a szemközti nyírfa tövében egy rózsabokor, s annak árnyékában egy kenderke, akit ilyen alkalmakkor mindig megöntözök. Nehéz lesz a búcsú, ő itt az egyetlen barátom. Viszont azért mégis könnyebb lesz a dolgom, mint a Kis Hercegnek, mivel itt nincs egy szem bárányka sem, aki lelegelhetné, ezenkívül találtam megbízható utódot, aki majd szorgalmasan öntözi továbbra is. És az én növénykém nem beképzelt, nem növeszt töviseket, egészen barátságos természetű.

Én a Rózsákat legfeljebb csak megnézem. (Ámbár a tövistördelés nem olyan rossz móka, de én már belefáradtam.)

Könnyű a buddhistáknak. Én is szánok mindent, ami él és mozog. Viszont Tibetben tudtommal nincsenek szúnyogok. Mit tehetnék ily kora nyári éjszakán. Gyilkolok. Rávisz a kényszer.

* * *

Ma éjjel csupán döcögve jár a Nemlétező Idő artériáimban, míg a vénákban megáll, s lassan megindul visszafelé. Egészen könnyű vagyok.

Már a második kávémat iszom. Grand Caffé Gold. Mennyei.

Mégis elfog most az aggodalom, mi lesz, ha mégsem szabadulok kedden reggel. Krízis. Egy perccel sem akarok tovább itt maradni az Emberdaráló Húsevő Drót fenemód éles karmai között.

Már többször terveztem, ha elfog újra a pánikrohamokkal tarkított letargia, csak beülök egy sarokba, nem moccanok, nem szólok senkihez, míg értem nem jönnek a fehér köpenyesek. Ez lesz majd a Végső én, az egységes, az egyetlen ép, mely be fogja teljesíteni költészetemet néma hallgatásban.

Mert a Szépség nem a szavakban rejlik, ne feledd. A Múzsa pilláiról ajkadra hulló könnycsepp az az ambrózia, mely eljuttat a Dolgok Lényegéhez – szavak nélkül –, s melyet nem osztasz meg senkivel, de árad Belőled Mindenki felé. A szavak, képek, hangok nélküli költészet. Az Esszencia maga. Így épül majd fel egyszer végül az Egy.

Remélhetőleg mihamarabb.

Én erősen hiszem.

* * *

Én mesélek Nektek, a narkomán. Valóban álszentnek és ellentmondásosnak tűnhet, amit leírok. De tekintsétek ezt az én Purgatóriumomnak.

Szeretni az Embert. Nekem nehezen megy. Sokat kell még tisztulnom, hogy másokat is megtisztíthassak.

De az akarat bennem él.

* * *

Hideg van itt. Fázom. Kimerült vagyok. Haza akarok menni. Most csak haza akarok menni. Nem gyengült a Hitem, csupán kimerült vagyok. Hazamenni és pihenni. Kimerült vagyok. Itt hideg van és fázom.

De a Drót még körbezár.

Vége

Ja És Még Egy Dolog

OM MANI PADME HUM

* * *

Mért vigyázzak magamra. Ha érek valamit, úgysem történhet bajom, ha meg nem érek semmit, nincs is mit féltenem.

* * *

(Június 14., péntek)

Amint kiléptem a BM ajtaján, a terasz melletti fűben egy kutya székelt. A többi frissen szabadult még itta a sörét a napernyők árnyékában, s éreztem, hogy a világ leggyönyörűbb szemű pincérnője sokáig követ a tekintetével. Talán arra gondolt, hogy már sohasem látjuk egymást viszont. Talán igaza volt, ha ezt gondolta, talán szomorú is volt egy kicsit emiatt.

Csak egy barát jött el azok közül, akik ígérték, mert a Kölyök még mindig Önmagát Keresi Valahol, a Pincérnőt meg kórházba szállították valami fejsérülés miatt.

Hatvan mg Diazepamot fogyasztottam el aznap délután. Sört ittam hozzá. A tervezett hajnali helyett az esti vonattal érkeztünk Zentára, de itt még betértünk néhány kocsmába. A restiben már egyedül zuhantam a pult elé. Sört rendeltem és Pelinkovacot. A pincért is meghívtam egy italra. Citromszelettel nem tudott szolgálni, de helyette megkínált egy maroknyi finom, ropogós cseresznyével. Ez volt aznap a vacsorám.

* * *

Hát, íme az egyik leggyakoribb motívum azok közül, amiket spontán a hamutartóba rajzolok a cigarettacsikkel.

Azt hiszem, megfejtettem a szürkén kódolt üzenetét. A kezdő vonal a gyermekkor, a kör előtti végső pont a pubertás. Maga a kör az a hely, ahol jelenleg és azóta keringek. Az ebből kiinduló másik vonal a további lehetséges életutam, melyre még nem léptem rá, részint azért, mert sokszor észre sem vettem a kiindulási pontot, részint pedig azért, mert még nem mertem rálépni. Biztos akarok lenni Magamban is és az Útban is. Fel kell hát készülnöm, és patyolatra tisztulnom a Tűzben.

De érzem, nem kell már sokáig várnom.

* * *

Már (a naptárra néz) tizenegy napja kint vagyok. Nem fog körbe a Drót, nem fojtogat. Ám ott van még a Fal, mely kevésbé látható – mivel megszoktuk, hiszen velünk együtt épül –, viszont sokkalta keményebb akadály.

De találtam egy valódi Kisablakot, mely nem festett, nem is légnemű. Bármikor átpréselhetem magam rajta. Csak a megfelelő időpontot kell kivárnom.

A fejemben kellemetlenkedő Skorpiót is elküldtem tegnap, remélem, mindörökre. A többiek pedig lassan majd összeállnak egységes Eggyé. A Régen Leszakadt Másik Felem itt áll előttem, csak nagyon kell rá vigyáznom, mert veszélyes az Utam. Nélküle viszont el sem indulhatok.

A Démonnal még küzdök, de ez a Féleszű Angyal nem képes felfogni, hogy nem lejjebb taszítani, hanem segíteni szeretnék rajta.

Mindenféle ostoba cseleket vet be ellenem. Például a minap az Ablakomon át a szobából a szürke felhőpaplant bámultam éppen, amikor is éreztette velem, hogy ő ott van a felhők mögött, s engem figyel. Kikacagtam, mondván, ha ez a legna-gyobb fegyvered, hogy csak sejteted velem magad, rám huhogsz, közben talán ott sem vagy, akkor valóban ócskának tartalak, és én sem nevezhetlek másként, mint Isten Majma.

Még aznap éjjel az utcán egy fűcsomó a járda mellett fekete macskának tűnt, majd valóban azzá változott, s egy fordított S betűt leírva eltűnt a szemem elől. Ismét kikacagtam, mondván, menj vissza a gazdádhoz, hiszen még írni sem tanított meg rendesen.

Sejtelmes alakoknak tűnő bokrok a sarkokon, majd álmok, melyekből nyöszörögve ébredek (Szilviával egy nagy deszkából és rákötözött paplanból eszkábált ágyon fekszünk, mely deszkáról utóbb kiderül, hogy egy régi disznóól padlózatából származik, melyet az apám bontott le a születésem előtt valamikor), és hasonló botorságok. Néha már tényleg elgondolkodom, akkor mért nem hagyom, csináljon, amit akar, mért segítsek rajta. De úgy döntöttem, hogy türelmes leszek. Egy esélyt még ő is megérdemel.

* * *

1.2. Csókoljon meg engem az ő szá-
jának csókjaival;
mert a te szerelmeid jobbak a
bornál.
2.5. Erősítsetek engem szőlővel,
üdítsetek fel engem almákkal;
mert betege vagyok a szerelem-
nek.
2.6. Az ő balkeze az én fejem alatt
van,
és jobbkezével megölel engem.
5. Bementem az én kertembe, én
húgom, jegyesem
szedem az én mirhámat, az én
balzsamommal,
eszem az én lépesmézemet az én
mézemmel,
iszom az én boromat az én fejem-
mel.
Egyetek barátim, igyatok, és ré-
szegedjetek meg, szerelmesim!
5.4. Az én szerelmesem kezét benyuj-
tá az ajtónak hasadékán,
és az én belső részeim megindu-
lának ő rajta.
6.6. És az én galambom, az én töké-
letesem,
az ő anyjának egyetlenegye,
az ő szülőjének választottja.

Zenta–Szabadka, 2001. szeptember–2002. június)