Hózsa Éva: Idevonzott irodalom

A száműzetés poétikája

(A Majtényi-olvasás posztovidiusi időjátékának nyomában)

„Die Hure Echo schenkt

mir sein Gedicht und

küsst sein Muttermal

auf meinem Rücken.„

(In Tomi, P. H. Neumann)

Majtényi Mihályt mindig a száműzetés írójának tekintettem, Camus vajdasági rokonának. A száműzetés nem camus-i toposz vagy egyszerű motívum, nem is kizárólag A száműzött című díjnyertes „játék”-hoz kapcsolható. A száműzetés az öntapasztalással összefüggő írói közérzet, vívódás és nézőpont, narratív eljárás, amely ehhez a régióhoz és a camus-i vonalhoz egyaránt köthető. Ez az engem évek óta nyugtalanító Majtényi-kérdés, a zárt viszonyrendszer akkor kezdett újra foglalkoztatni, amikor olvasóként hiába kerestem a sorompók egyik leghitelesebb (meg)íróját a Magyar szárnyvonalak című magyarországi antológiában (Present Könyv- és Lapkiadó, Budapest, 1999). Persze, a korlátok kötik a szerkesztőt, nyilván sokan kimaradtak, de Majtényi történelmi és lelki sorompóinak kihagyása olvasói hiányérzetet kelt.

Grendel Lajos regénye, a Nálunk, New Hontban (2001) viszont a Majtényi-szövegekhez hasonlóan a száműzött-közérzetet járja körül. New Hontban ugyan elkezdődnek a történetek, de mielőtt véget érnének, kezdődik minden elölről. Nincs elejétől végig elbeszélhető történet. Bárány Pista, a vidéki szobrászművész megjegyzi: „... és én azon sem csodálkoznék, (...) ha az idő kereke egy napon elkezdene visszafelé forogni...” Majtényi esetében szintén ezek az ismétlődő kirekesztés-történetek figyelhetők meg, az íróportrék vagy Ovidius sorsa bizonyíthatóan erről tanúskodnak. A gondolkodástörténeti tér vonatkozásában válik jelentőssé a „száműzetés”, valamint az időperspektívák vizsgálata. Az olvasó szemszögéből még egy előzetes megjegyzés kívánkozik ide. Amikor Pomogáts Béla 1995-ben Tolnai Ottó lírájának modernségét kutatta, a konzervatív térrel való szembefordulást hangsúlyozta, és Majtényit Papp Dániellel, Herceg Jánossal, majd a később fellépő Fehér Ferenccel együtt a tradíció hordozójaként említette1. A tradíció vonalába beillő Majtényit azonban éppen a konzervatív tér szűkössége, a regionális feltételezettségű beszédmód, a visszahúzó behatároltság, a birtokolhatatlanság érdekelte író-elődeivel kapcsolatban. Nem paradoxon, hogy a „belső” száműzetést megélő, a hagyományhoz kapcsolódó író mutatott rá igazán a szűken értelmezett tradíció párbeszédkísérleteire, az irodalmi és kulturális tett régióbeli szerepére, a "mindenesség" dimenzióira, a visszatérés alakzataira, a múlt kísértéseire, amelyekkel például Grendel foglalkozott a felvidéki irodalomban.2

A „száműzetés” mozzanata a megszakítottsággal függ össze a Majtényi-opusban, amely temporális érzékenységet és nyitottságra való törekvést árul el. Az írói szenzibilitás, amellyel a száműzetés kérdésköréhez közelít, inkább a nyitás felé mutat, a kereső én a kereső művészek történetét vizsgálja. A hagyományhoz kötődő Majtényi-retorika ezen a ponton áttörést mutat, éppen a regionális horizont vitathatósága merül fel.

„Az ellenállás melankóliájának” Majtényi-féle variánsai A száműzött című „drámában”, A magunk nyomában, a Szikra és hamu lapjain, sőt némely publicisztikai írásban szinte „egybeolvashatóan” vannak jelen. A kulturális emlékezet és az irodalmi múlt újramondása nyitott, a metanarratív technika, a rekonstrukciós és intertextuális „játék” ugyancsak megnyilvánul Majtényi írói világában. A száműzetés poétikája és a száműzetés olvasói stratégiája viszont kiemelt szerephez jut. A száműzött című díjnyertes dráma (játék) értelmezése az emlékiratok és írói arcképek olvasásának új távlatait adja meg.

Az 1970-es színműpályázatra érkezik be Majtényi játéka, amely a hagyományba beírt művészsors (Ovidius sorsának) újraértelmezése és továbbírása. A bibliográfia a B/1 jelzésű dosszié3 kapcsán említi a két töredéket és Sava Babić fordításszövegét, a színháztörténet viszont a verseci ősbemutatót, a Rádiószínház újvidéki, valamint a szabadkai szerbhorvát társulat előadását tartja számon.4 (Irodalomtörténeti szemszögből a Kanizsai Írótáborhoz is fűzhető.). A recepció a száműzetés-hagyománynak megfelelően rámutat az elűzetésre, az értelmiség peremvidéki közérzetére, a barbár (géta) környezet hatására, a parabolikus mozzanatokra. Nem lényegtelen azonban, hogy a – főként olvasásra szánt – szöveg műfaji megjelölése: „játék”. Illik ez Ovidius szelleméhez, ám illik a szerepjáték világához is, az identitás kérdése és az én integritásbomlása ugyanis éppen a száműzetéshez kapcsolható. Ugyanakkor időjáték is A száműzött, abban az értelemben az, ahogyan ezt Heiner Müller definiálta (1982), Erika Fischer-Lichte drámatörténete hivatkozik következő megállapítására: „Írás közben nem abban az időben vagyok, mint amikor élek.”

Az idő vonatkozásában az is fontos, hogy ez a játék végjáték, ahogyan például Müller darabja vagy Mészöly epikus műve, a Saulus is az. Egyébként megemlíthető, hogy a hetvenes évek magyar irodalmában éppen Mészöly Miklósnál figyelhető meg a jelképes-mítoszi vonatkozásrendszer.

Majtényit a művész, az irodalmi gondolkodó érdekli. Ovidius Tomiba kerül, száműzetése tehát részint abban rejlik, hogy elválasztják őt Rómától, a központtól. Ovidius neve a térbeli kirekesztéshez kapcsolódik. Tomiban, a peremvidéken (mert „vidék” ez a perem!) ő nem Ovidius többé, hanem „a száműzött”, és ez itt ugyanúgy név, mint a Senki vagy Senkise a hazájától távol bolyongó (név- és én-vesztő) Odüsszeusz esetében.

Amikor Majtényi játékában Vitalis a száműzött szökési kísérletéről számol be, helyesbítenie kell: „Nem Ovidius. A száműzött...” Valójában az őrök, a légiósok is számkivetettek, csakhogy őket „vezérré száműzték”. A furcsa szószerkezet Majtényitól származik, Kazinczy vonatkozásában Szentelekyre alkalmazza (vö. A magunk nyomában). A „fogoly” és az őt irányító száműzöttek közös sorsa a félelem, erre Calvia utal a szövegben. A légiósok könnyen üldözöttekké válnak, a költő – aki belül változik át száműzötté – már Rómában is az maradna, ennélfogva a szökési kísérlet sem nyújt kiutat. Az irodalmi gondolkodó száműzetése nem csak azt jelenti, hogy szabad-e őt megölni vagy sem, a bürokraták ezt egyetlen írásjellel eldönthetik. A száműzetés tétje sokkal nagyobb, hiszen az író utóélete forog kockán; a kánonból való kirekesztésről, a jövő olvasóinak sorsáról van itt szó. A száműző szemlélet az olvasási/olvasói térből zárhatja ki az „új nevű” Ovidiust.

Majtényi játékát ma például Csáth Géza Zách Klárájának továbbjátszásaként értelmezheti az olvasó, hiszen (a később megismert) Csáth-dráma5 egyik dialógusa ugyanezt a kirekesztést problematizálja. Az első rész harmadik jelenetében a kis herceg nevelését irányító Gyulafy a beteg Kázmér herceggel beszélget. Kázmér Ovidiust olvas, Gyulafy viszont a keresztény erkölcsre hivatkozva elzárkózik az ovidiusi könyvek olvasásától. Kázmér reflektálása az utókor kánonjából száműzött Ovidiusra vonatkozik. Gyulafy tiltakozása Kázmér hangos, noha csak egyéni kánontörésére ad alkalmat:

„Kázmér: És ez miatt volt olyan nehéz ezt a könyvet megszereznem? Nézd meg. (átadja)
Gyulafy (fellapozza). Ovidius: Ars amandi [Utálatos könyv]. (Visszaadja).
Kázmér: Olvastad?
Gyulafy: Nem. Franciscus atyától hallottam, hogy olvasása ártalmas és lelket mérgező.
Kázmér: És ugyancsak Franciscus atya volt szíves panaszkodni rám a királynál, hogy drága pénzen rossz könyveket hozatok Olaszországból. De hát olyan unalmas dolgokat, mint ti, én nem tudok olvasni. (Kissé léhán nevet).” 6

Az idézett polivalens jelenet mellé állítható Babits Ovidius-olvasata: „A mi modern költőink közt egy időben kedvelt téma lett Ovidius számkivetése. Tomi a Fekete-tengernél, távol a világvárostól, magyar szimbólumnak tűnt föl: Róma az Ady Párizsát jelképezte. A valóságban az Ovidius tragédiája elég kicsinyes botrányhistória lehetett. Magasabb politikai vagy irodalmi oka nem volt ennek, s a költő siránkozása is nélkülözött minden méltóságot. A híres római, a liviusi hősök nemzetének fia nem bírta ki többé a nagyváros kényelmének és szórakozásának hiányát. Kesergő elégiái, önigazolásai, panaszlevelei, vádiratai lassankint éppoly mechanikussá válnak, mint akárha a barbár halásznép közt unaloműzésből, a Halászatról ír tankölteményt...” 7

A tizennyolcadik században Baróti Szabó Dávid az antik római irodalom olvasója. Viski T. Pál az Ovidius-fordításokat „elmés játzi Munká”-nak minősíti, amely a bús órák elkergetésére szolgál. Földi János műfajelméleti rendszere szintén hivatkozik Ovidiusra, Mándi Sámuel regényírónak tekinti őt, minderre Szajbély Mihály újabb irodalomtörténeti kutatásai mutatnak rá. A tizenkilencedik századi grillparzeri Ovidius-olvasat viszont mítoszi hagyományrétegeket tár fel az olvasó számára.

A megoszló ítéletek, az ideológiai premisszák bizony bekerültek az Ovidius-olvasásba, ezért nem mellékes körülmény Ovidius kiválasztása. A Majtényi-féle interpretálás az olvasói nézőpontot irányítja, ez pedig a megelőzöttség esztétikai tapasztalata szempontjából is jelentős. A megszakítottság az aranykorból való átmenetiséget és a magánember őszét is tudatosítja. Tomiban most ősz van – írná az öregedő száműzött Sicullusnak, és ez az „őszológia” (Parti Nagy Lajoséhoz közelíthető) az íróportrék hangulatát ugyancsak meghatározza. Babits Ovidius játszadozó individualizmusát ítéli el, vagyis pontosan azt a mozzanatot, amellyel korunk hősévé válhat. Benne rejlik ebben a bírálatban az ókori hagyomány diskurzusa, a görög és a római örökség dilemmája. Ovidius őszológiája – a római „történet” – Camus terminológiájával élve már nem a nap, hanem a köd tragikumát hordozza. Camus mondja a Heléna száműzetésé-ben: „Mi száműztük a szépséget, a görögök fegyvert fogtak érte.” 8

Ovidius a mérték és a mértéktelenség megítélése szempontjából fontos változást él meg. Camus írja: „A mérték nem a lázadás ellentéte. A lázadás mérték, a lázadás rendezi, védi és alkotja újjá a mértéket a történelemben és a történelem zűrzavarában (...). A lázadásból megszületett mérték csak a lázadás révén élhet meg.” 9 Ovidius, pontosabban a száműzött lázadása abban a konfliktusban jut kifejezésre, amelyet az értelem, a tudatos önfegyelem támaszt, amely nem arathat diadalt a mélységeken,10 nem látja igazán a helyet, ahová hazaérhetne. A görögséghez kötődő mérték már a múlté, a római száműzött tagad és kételkedik, szívében megmarad a mértéktelenség, de ez ott legbelül jut kifejezésre, ahol magányos.

A szökés sikere (az öregkori kísérlet) egyáltalán nem létfontosságú. Annál jelentősebb viszont a Sicullushoz írott levél, amely a játékban csak „virtuális”, noha szóbeli változata elhangzik. A levél a személyes világ „individuális konstrukciója”, amely a másiknak felmutatott szerepben mutatja meg a levélíró ént.

A száműzött a levélben – a kiszakított pillanatban – visszakapja az Ovidius nevet, és az idős ember szűkülő horizontjából figyel fel az őszi táj és az öregkori szerelem szépségére. Ellenáll az unalmas fecsegésnek, az általa bírált kánonnak, valamint szembeszegül magával a száműzetéssel. (Az életből száműzött, idős Ovidius életkapaszkodói lehetősége ez a felszabadult vallomás, amelyben identitása megőrzésének kísérletéről szól.)

A Tomiban most ősz van című kései novella tanárszereplője – a játék szövegével ellentétben – fel is olvassa a levelet diákjainak, a lázadásból megvalósul a levélszöveg. A két írás – a novelláé és a „játéké” – alig különbözik egymástól, de éppen a levél megléte válik kérdésessé, illetve az egyetlen igazán eltérő mozzanat az olvasói térre vonatkozik. A játék száműzöttje a „világot”, a novelláé a „birodalmat” tanította szeretni. A tér ezek szerint bővíthető, a tanári reflektálás már más planétákra is kiterjeszti. A játék-zárlat dermedt tél-éj képzeletével a novella szövegében az örök (költői magaslatot jelző) Ősz idő- és térbeli távlattalan távlata dialogizál. A recepció 11 Majtényi elégikus búcsúzkodásának tekinti a kései novellát, olyan ritka pillanatnak, amikor a személyesség kifejezésre jut, és a belül megélt kirekesztettség, valamint az időskor tapasztalata végre kimondatik. A tanár szeretetre intő beszédében az ovidiusi költészet és művészmagatartás örökérvényűsége is megbúvik, amely már másfajta szépséget és szabadságvágyat hirdet egy olyan kor kezdetén, amely „irodaszagot” áraszt.

A mai olvasó szemszögéből a refrénszerűen ismétlődő „Tomiban most ősz van.” mondattal párhuzamba állítható például Czigány Zoltán Magyarországi levelekjének a Kortársban címként megjelenő mondata: Nápolyban most is dél van. (1996,3.). A kimerevített, állandósult „jelen”, maga a jelenvalóság emelhető ki mindkét esetben.

Juhász Gyula rákérdező episztolája csak a „Tomiban ősz van”-t ismétli (Ovid levele Júliához), és az ősz a római tavasszal szembesül, ahol azóta más poéta lépett a száműzött Ovidius helyébe.

A száműzöttség és az ókori hagyomány tehát a szövegköziség olvasási stratégiájával közelíthető meg, az ókor „pretextusa” a huszadik/huszonegyedik századi horizontból az olvasó egész kultúrájával olvasható.

A száműzöttség poétikájának sokrétű megközelítése az őszi hangulatú írói arcképek újraértelmezését is lehetővé teszi, 1961-ben Majtényi önkereső narratívája indokolja a címet: A magunk nyomában. Tíz évvel később a száműzött művész-én „önmaga nyomába” ered. Az azonosulás vágya a születő vajdasági magyar irodalom sajátossága, korsajátosság. A lapérdek és a csoportérdek meghatározó. A becsei Helikon írósereglésére, a kollektivitás mítoszára ironikus nézőpontból tekint vissza az akkor még fiatalsága miatt kívülálló, most pedig emlékező „költő-én”. Finom iróniája a Széplélekre is kiterjed. A magunk nyomában a száműzetés közérzetét járja körül,12 tulajdonképpen főként az olvasói tudatból kirekesztetteket, az elfeledetteket kutatja fel, először is azt az időszakot, a váltást, amikor még nem volt, majd lett vajdasági magyar irodalom. A vezérré száműzött, majd Kállayra hivatkozva „az élet száműzetéséből pihenni térő Szentelekyt” helyezi bele az őszi tájba, akinek távlatteli kritikai tevékenységét, valamint levelező szerepét értékeli. Ovidius születendő vagy „apokrif” levele az említett aspektusból lázadás, Szenteleky Kazinczyéhoz hasonló kiterjedt levelezése ugyancsak valamiféle revolt-tevékenység. Ehhez még hozzáfűzhető Lengyel András megállapítása, aki Kosztolányi levelezése kapcsán köztes, átmeneti szövegtípusként nevezi meg az írói levelet, a tudatfolyamatok dokumentumát.

Az „áhítatos embergép”-pel foglalkozó Márton László viszont – ugyancsak Kosztolányit illetően – az évszázadok perspektívájából vizsgálja az írói levelezést, és pontosan ez az időjáték érvényesül az ovidiusi témakörben, Majtényi szerepjátékában, valamint a Szenteleky-levelezés Majtényi-féle vizsgálatában is.

Márton László mondja: „A huszadik század első felében létrejött levelezések kapkodóbbak és kitárulkozóbbak a száz, százötven évvel korábbiaknál. Nemcsak a levélíró mutatkozik meg bennünk nyíltabban, hanem a mindenkori címzett is. Sőt, a levelek éppen esedékes tárgya is változatosabban és fesztelenebbül mutatkozik meg a huszadik század elején, mint azokban a távolabbi korszakokban, amikor a levélírók még fontosnak ítélték, hogy mit és milyen összefüggésben méltatnak említésre. A fent említett okok miatt például Teleki Mihály levelezése összemérhetetlen Kazinczyéval, Kazinczyé, pedig összemérhetetlen azzal a levelezéssel, amelyről e sorokat írom (...). S minden levelezésben megfigyelhető egy többirányú folyamat, amely rohamosan gyorsul a korszakok előrehaladtával: arra gondolok, ahogyan a személyiség változik az időben és az idő változik a személyiség körül.” 13

A Majtényi-olvasás a törésvonalak megfigyelését, az idősíkok feleseltetését teszi lehetővé. A Márton László-i értelemben még Szentelekynek is van (időről időre átjárható) életrajza, a későbbiek során viszont az életrajztól egyre inkább elszakított egyén kevésbé ismerhető meg. A Majtényi-olvasó figyelme a kommentárra irányul, amely – a novella esetében a tanári reflexió – kanonizálja az apokrifnek nevezett (ön)életrajzi jelentőségű Ovidius-levelet. A Szenteleky-polémia egyik alappillére (A magunk nyomában) a vezérré száműzött száműző hatalma és habitusa. Papp Dániel visszaporosodásának ítélete például a szigorú irányítóra, a kánonteremtőre vall. A pécsi „menekültek” szintén száműzöttek, akik később „vidéki muki”-nak tekintik az itthoni újságírót. A „vidék” különben is kulcsszó, az írói száműzetés/száműzöttség játéktere. Radó Imre ovidiusi vonása a „határtalan” (irodalom)szeretet, Farkas Geiza – az emlékezés nézőpontjából – „itthoni” száműzetésbe vonul. A fejnélküli ember bírálhatósága szintén olvasói figyelmet érdemel. Majtényi emlék- és szövegolvasatai az önértelmezést, a személyes vallomás megvillanását is lehetővé teszik. A vidék behatároltságának öntapasztalása különösen megnyilvánul. A „vidéki könyv” megnevezés (Havas Emil A vér című novelláskötete érdemli ki ezt a nevet) a peremlét elkülönülését, annak fájdalmát és ironikus vállalását is tartalmazza. Mindent beleng a hanyatlásérzet, az őszológia átmenetisége, a lelki sorompók meglétének érzékeltetése. A határok közé szorultak mégis kereső egyének, akik kereső olvasásmódot követelnek maguknak, Majtényi címadásában is megvan a nyomozó attitűd. Mozaikos-adatszerű-anekdotikus szerkesztésmóddal rajzolódnak ki a portrék, amelyek a felvetődő kérdések nyomán nyitottá és bármikor újraértelmezhetővé válnak. A töredezettség a nyitottság felé irányítja az olvasót. Csupa „helyretoló” – mondaná Kántor Péter –, csakhogy ezek az egyéni történetek a mi New Hon(t)unkban sem fejeződnek be, esetleg beleszól a másiké. Az elbeszélő pedig az írói éthosz közvetett vagy rejtett hitvallását vállalja, a folytonos átjárhatóság sejlik fel.

A figurálisan is megjelenő író-egyének „mértéke” az adott történelmi és kultúrtörténeti pillanatban a paradigmaváltással fonódik össze. Az irodalmi affinitás kifejezése a kisebbségi léttérben értékmérő lehet. Börcsök Erzsébet Eszter című regénye a kritikátlan Szenteleky-kultuszt mutatja be a kezdet kategóriájával összefüggésben, a Majtényi-narratíva valamiféle belső száműzetés nézőpontjából mond erős bírálatot a vezérré száműzött egyén magatartásáról és értékítéletéről.

Olvasóként, a száműzetés látószögéből, különös olvasmány a Színes szalagok, életes szalagok címmel megjelent anyag (1971. július-szeptember).14 Az egyik első amerikai szappanopera révén vetődik fel Majtényi narratívájában a peytoniak ketrec-létének kérdése, ez is „csak játék”. Néhány összezsúfolt kisvárosi életsors bontakozik ki a filmsorozatban, amelyet az Amerikába kivándorló és kivándorolni vágyó (Majtényi maga is az utazást, a kivándorlást tervezgette!) befogadók másképpen képzelnek.

A nyugtalanság bölcsessége mint nézőpont 15 az önértelmező száműzöttre jellemző. A „szárnyvonalak” előlépnek. Majtényi tudta, hogy az elfeledett, törlésre ítélt neveket újra le kell írnia, sőt leírta – noha többnyire közvetve – a „száműzött” vagy az öregkor kereteibe áthelyeződött Én nevet is.

* * *

Mostanában Ovidius (Ovidius néven) egyre inkább színre lép. Peter Horst Neumann Ransmayr regénye (Die letzte Welt, 1988) nyomán foglalkozik Tomival (lásd az In Tomi című verset és az Ovid und die Muse Echo című verskommentárt, 2001). Neumann-nál Tomiban, a kirekesztés, az áthelyeződés terében is kimondatik a név, viszont „Ovidius” – Majtényi értelmezéséhez hasonlóan – önmagától, költői létmódjától eltávolodva él száműzetésében. Az ovidiusi verset Ékhó nimfa, az új, kései, ironikusnak tekinthető múzsa küldi ajándékba, erről vall a lírai én, tehát Ovidius száműzetésének tere a lírai reprodukálhatóság, az ismétléskényszer, illetve az eredeti hang eltűnésének időszerű polémiáját hozza felszínre. Ugyanakkor a befogadóban felmerül a szétszóródott egyéni adottságtöredékek Másikból való összerakosgatásának bahtyini gondolata is. Áthelyeződés, centrum és periféria, valamint bármilyen kényszer vagy szabadságmegvonás és egyéni/művészi identitás viszonya az irodalmi gondolkodásban szintén ovidiusi problematikaként is értelmezhető.

Carlo Ginzburg Ovidius erotikus beszédét, annak hatástörténetét, mitológia és „alantasabb” nyelvi szféra találkozását, a Metamorphoses-fordítások illusztrációit vizsgálja Tiziano és a Cinquecento vonatkozásában, tudniillik mindez még mindig kiaknázatlan kutatási terület a mikrotörténész számára.

Ovidius említett művében kétszer hivatkozik Ixionra, először Ino és Atha-mas, majd Orpheus és Eurydice kapcsán. Az ún. „Ixion-szindróma” idegenség és kulturális identitás kapcsolatával, a kanonizáció problematikájával, a nietzschei intenció értelmében (Schopenhauer-diskurzus) pedig a személyesen megtapasztalt, újra és újra megújuló, időbeli kényszerében forgó Ixion-kerékkel függ össze (vö. Hansági Ágnes). Ixion büntetésében különleges, a hagyománnyal szemben idegen.

A tágabb horizontra kitekintő Függelék csak azt igazolja, hogy Ovidius manapság színre lépett, ideje tehát irodalmunk Ovidiusait is színre léptetni, a büntetés sokrétű problematikáját és az értékpreferenciákat több nézőpontból újragondolni.

Hivatkozások

1 Pomogáts Béla: Modern költő konzervatív térben. Tolnai Ottó lírájáról. Kortárs, 1995. december 12., 81.

2 Szirák Péter: Kanonizáltság és regionalitás (A Grendel-olvasás) = Folytonosság és változás, Csokonai Kiadó, Debrecen, 1995, 105-111.

3 Nagy mesélőnk ébresztése. Majtényi Mihály centenáriumára. JMMT, Újvidék, 2001

4 Vö. Gerold László: Majtényi Mihály: A száműzött = Drámakalauz. Forum Könyvkiadó, Újvidék, 1998, 214-219.

Vö. Franyó Zsuzsanna: A népszínműtől a parabolikus drámáig (A Harmadik ablak és A száműzött) = Nagy mesélőnk ébresztése. Majtényi Mihály centenáriumára. JMMT, Újvidék, 2001, 81-87.

Vö. Juhász Géza: Aki „... nagyapónak született, mesélt, mosolygott, nevetett" Uo., 12. (A szabadkai születésnapi köszöntő alkalmával egy részletet adtak elő a darabból.)

5 1977-ben Dér Zoltán közölte az Ismeretlen házban című gyűjteményben. Szajbély Mihály utal rá. Az életet nem lehet becsapni (Összegyűjtött színpadi művek. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1996) című kötet utószavában (300.).

6 I.m. Csáth Géza: Zách Klára = Az életet nem lehet becsapni. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1996, 146.

7 I.m. Babits Mihály: Az európai irodalom története. Auktor Könyvkiadó, 106. Újabb kutatások: Carlo Ginzburg: Tiziano, Ovidius és a Cinquecento erotikus ábrázolásainak módszerei. Fordította: Nagy Dániel. Helikon, 2003, 3., 257-274.

8 Heléna száműzetése (Ford.: Szabolcs Katalin) = Sziszüphosz mítosza. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1990, 155.

9 Albert Camus: A lázadó ember. Bethlen Gábor Könyvkiadó, Budapest, 1992, 343. Megjegyzések: A gondolat lezárásába Juhász Erzsébet Camus-olvasata is bejátszik = Esti följegyzések. JMMT, Forum, Újvidék, 1993, 68-69., valamint Juhász Erzsébet Majtényi-olvasata (Csányi Erzsébet: A Majtényi-szövegvilág továbbíródása. Híd, 2001. júl.-aug., 775-779.)

10 Uo. 343.

11 Utasi Csaba: A prózaíró Majtényi Mihály. Híd, 1991. október, 10., 918-923.

12 Bori Imre: Majtényi Mihály melankolikus felhangú irodalomtörténete. Híd, 2001. július-augusztus, 783-788. Bori Imre említi a Papp Dániel-kérdést.

13 Márton László: Színes tinták bölcsessége. = Az áhítatos embergép. Jelenkor, Pécs, 1999, 95.

14 Nagy mesélőnk ébresztése. JMMT, Újvidék, 2001, 105-106.

15 Miroslav Antić: Mihalj Majtenji. Dnevnik, 1960. december 4., 12.

Megjegyzés: A Szenteleky-kép Fehér Ferenc-i nézőpontja összevethető Majtényiéval (Vajda Gábor: Emberi arányok. = Lefojtottság. Életjel, Szabadka, 1996, 7-9.). Herceg János szintén foglalkozott a Papp Dániel-kérdéssel, a helyi színekkel.

 

 

Függelék

Neumann, Peter Horst: Ovid und die Muse Echo. Neue deutsche Literatur, 2001. május-június, 26-28.

I.m. Carlo Ginzburg (vö. 7.).

Hansági Ágnes: Kanonizáció és identifikáció (Az Ixion-szindróma). In Antropológia és irodalom. Csokonai Kiadó, Debrecen, 2003, 124-130.