Hózsa Éva: Idevonzott irodalom

A Szenteleky-kultusz regénybeli lenyomata

Még egyszer az Eszter című regényről és az irodalmi kezdet bódulatáról
(Börcsök Erzsébet születésének 100. évfordulóján)

„... és az király kinyújtá Eszterre az aranyvesszőt,

kit kezében tart vala. Akkor odaméne Eszter,

és megilleté az aranyvesszőnek végét.”

Eszter könyve. V.

 

„Az első világháború vulkánhomokját országra,

városra, lakosságra szórta a történelem...”

Szabó Magda: Für Elise (2002.32.)

 

„Pár lépést teszek

s Börcsök Erzsébetnél is

tiszteleghetek.”

Pap József: Írók parcellája

 

„Az asszonyok néha nagyon tudnak hallgatni.” (281.). Ez a kulcsmondat Tecivel kapcsolatban hangzik el narrátori reflexióként Börcsök Erzsébet Eszter (1939, I-II.:1968) című regényének második részében. Maga Eszter figyeli meg férjezett barátnőjét, akiből soha nem kívánkozik ki vallomás vagy panaszféle, noha az élettől sokkal többet érdemelt volna, mint egy öregedő, a haszon kedvéért örökké bohóckodó Takaró Sanyi típusú férjet.

Eszterből lánysága idején sem tör fel igazán a hangos beszédvágy, inkább a belső dialogizálás bénítja meg, gyakran a befelé szorított kételyek, majd a bánáti környezetre jellemző fátumtisztelet teszik őt mozdulatlanná. Ezért emelkedik ki a regénynek az a beszédszituációja, amikor a kommunikációs partner határozott döntésre, megszólalásra ösztönzi. Olyan ez, mintha az irodalmi vezér a bibliai aranyvesszőt nyújtaná felé, hogy Eszter feltehesse felcsigázó kérdését. A becsei kimondott/kimondható szó nem csak Eszter, hanem az ott végre találkozó vajdasági írók számára is idegen. A folydogáló társalgás során merül fel Eszter kérdése (Második rész, XVI.):

„ – Mi foglalkoztatja legjobban mostanában?
– A vajdasági regény.
A lány csodálkozón és várakozva nézte az írót.
– Ez nagy-nagy tennivalónk. Dédelgetett témám. Álmom. Csak még azt nem tudom, ki fogja megírni.” (310.)

Eszter később magabiztosan – látszólag teljes nyugalommal – mondja ki nagy ígéretét, az „Én”-t.

A tekintélyes, beteges beszélgetőtárs, a Kazinczy-féle vezér neve nem került be az epizód szövegébe, ám az olvasói felismerést megkönnyítik a rá (ti. a modellre, Szentelekyre) vonatkozó (mára már) irodalomtörténeti, életrajzi adatok, illetve a hagyományozott recepcióban és idézési modalitásban ugyancsak meglévő mozzanatok.

Szenteleky Kornél nevének kimondása nyilván a regény olvasásának nézőpontját, valóság és fikció viszonyát is kibillentené, viszont a regénybeli figuráról sem könnyű leválasztani, vagyis nem könnyű nem ráruházni mindazt, ami Szentelekyre / a Szenteleky-jelenségre vonatkozik. Maga a jelenség befolyásolja Esztert, tehát az is, ami túllép az irodalmi kereteken. Nem igazán szólnak mostanában arról, hogy például Majtényi Mihály emlékiratai, illetve az újabb regénybeli feltárások mellett (Juhász Erzsébet) egy fontos, tanúként valló regényszöveggel is rendelkezünk, amely éppen az első világháborút és a határmegvonást követő irodalmi kezdet lehetőségeit vizsgálja, ám (Majtényi Mihállyal ellentétben) ez a kritikátlan, határtalan vezér-hívő szempontjának narratívája.

Eszter a viharos télidő ellenére átkel Bánátból, elmegy a becsei írótalálkozóra. A felhasznált retorikai készlet, az irodalmi vezér felfokozott dicsérete, a kultikus beszéd Eszter írói kibontakozásának kezdetével, a nyitás igényével, az önként vállalt alkalmazkodás, a mozgás helyzetével függ össze, hiszen eddig mindenki másnál sorompókra talált. A „rákérdező retorika” például (Eszter várakozó nézőpontjából) a vajdasági magyar vezéregyéniség regénybeli bemutatására, az emberfeletti révület bizonyítására alkalmas. Hasonló erényeket emel ki, mint Szenteleky Kazinczy kapcsán: „Elindul valamerre, aminek nem látja a végét. Annyit tud, hogy ott messze van valaki, aki az ő számára is van. Ha messze is, gondol rá, és törődik vele. Anélkül, hogy tudná, mit tesz, megkezdődik csodálatos lepketánca egy ember körül. Mi vonzotta? Mi volt egyéniségének a varázsa, hogy annyi embert magához tudott kapcsolni? Hogy annyi ember szót fogadott neki? Konok bácskai fejek, akik senki előtt nem hajolnak meg. Hogyan tudott annyi embert munkára lelkesíteni? Hogyan lehetett, főleg hogyan maradhatott vezér? Az örök emberi tülekedésben mi mentette meg, hogy emberi fenevadak szét ne marcangolják?

Az ő számára szent volt, aki minden reménységét föltámasztotta, amiről valaha álmodott.” (308.)

Eszter (az író és a nő) úgy érzi, azzal találkozott, aki vágyainak megfelel, ennélfogva a sorssal szemben is vállalja az eszeveszett harcot, nőként viszont észre kell vennie a kolléganői féltékenységet, a vezér testi közelségéből való kacér és erőszakos kiszorítást. A narráció később az Ezüst tulipán-díj kapcsán ismét az irodalmi vezér földöntúli dimenzióját, a képet hangsúlyozza: „Mosolyog a halvány ember. Szívéhez szorítja az ezüst virágot. Illik hozzá. Szinte már nem is földi ember...” (314.).

Az elragadtatás hangja ezen a szöveghelyen a legerősebb.

Az olvasó szempontjából viszont az időjáték is lelepleződik, hiszen a vajdasági regény fejezetének jelene és jövője retrospektív nézőpontból kerül bemutatásra. A kezdő, a nőt rabul ejtő helyzet a főszereplő aspektusából válik újraírhatóvá, ez tehát mindenképpen utólagosság. Mintegy másfél év adatik meg Eszternek arra, hogy a vonzalmat és magát a vezér-kultusz jelenvalóságát átélje, megtapasztalja, illetve, hogy átlépjen egy másik időbe, egy másik térbe.

* * *

A regény befejezése mégsem a művészlét távlatait, hanem a konvencionális női sorsot, a nőies jellemvonásokat, a házasság csapdáját és/vagy menekülés-lehetőségét mutatja be. Az Eszter esetében, mint a női életrajzok többségében, szintén fennáll az említett kettősség vagyis a kétféle út dilemmája. A kilencéves Eszter valamiképpen a hagyomány ellenképét testesítette meg, az idő múlását figyelő, öninterpretáló felnőtt viszont a konvencionális feleség- és anya-szerep mellett dönt. Gördülnek a kerekek, sokkal simábban és gyorsabban, mint eddig, a sors megolajozta őket.

A regény esszészerű expozíciója (a toposzok ellenére) modern regényt ígér. A kert látványa és a palántametafora Eszter átültetésére, a Trianont követő történelmi váltásra, a szegediből a meghúzott határvonalon túli bánáti földbe való átkerülésre utal. Ugyanakkor a nevelési kérdésekre, az anya-gyermek kapcsolatra és az emberi életutak hasonlóságára vonatkozó allúziók is megjelennek. A zárlat Schopenhauert idézi, valamint a hagyományos templomi félhomályt, az esküvői szertartás orgonahangját. Az expozícióhoz hasonlóan a külső elbeszélő lép előtérbe. Eszter a szokásostól eltérő, sötét esküvői ruhát visel, a kutya betörése pedig megzavarja az ünnepélyt. A regény záró mondata a kutyára vonatkozik. Kafka regényének (A per) közismert utolsó mondata a sokat idézett önértelmező kutyás hasonlat. Az Eszter záró mondata ellenben arra mutat rá, hogy ezen a lehangoló, lehúzó esküvőn egyedül csak a – figuratív állati és hívatlan mivoltában elkülönülő – tiszta, rácsai közül kirontott kutya lehet önfeledten vidám és törleszkedő. Ö az egyetlen, aki a menyasszonyt testi jelenvalóságában is akaratos kedveskedéssel megközelítheti. A befogadóban felötlik, hogy Eszter igazi köteléke, az irodalmi vezér iránti kritikátlan vonzalma már rejtett emlékezet. A fikción túli kutatás a Szeressük azt, ami a miénk című Szenteleky-írásban (Reggeli Újság, 1933. augusztus 27.) Szenteleky Börcsök Erzsébethez való viszonyára deríthet fényt. A vezér kiáll védence és a kritika más mértékegysége, értékszemlélete mellett, amikor a fitymáló kritikusok leszólják, valamint az erdélyi regényhez viszonyítják az írónő szerintük silányabb könyveit.

Pályi András Megérkezés című regényének kritikai recepciója újabban több nézőpontból vetette fel a megértés, valamint a férfi és női princípium diskurzusát. A narratív látásmód az Eszter esetében sem más. A férfi a mozgásban lévő, a nő a befogadó princípium. Megérkezésük és megértésük viszont eltérő módon értelmezhető, pontosabban csak a vőlegény esetében beszélhetünk megérkezésről, aki a konvencionális esküvői szituációban komoly, az elvárásnak megfelelően foglalkozik a násznéppel, a helyzet magaslatán áll, karja feleségének nyújt támaszt. Eszter egyelőre ellenáll a mozgásnak; a művészi kiteljesedésről való lemondás szituációjába kerül. Ugyanerre a szituációra például a Sári című Börcsök-regény a nőiség és a kor aspektusából polemikus módon reagál.

Kiadások

Börcsök Erzsébet: Eszter. Forum Könyvkiadó, Újvidék, 1968

Eržebet Berček: Ester. Lidija Dmitrijev foird. Forum/ Ženske studije i istraživanja, Novi Sad, 2002

Bordás Győző: Fűzfasíp. Forum Könyvkiadó, Újvidék,1992

Juhász Erzsébet: Műkedvelők. Forum Könyvkiadó, Újvidék, 1985

 

Hivatkozások

Barthes, Roland: Beszédtöredékek a szerelemről. Albert Sándor ford. Atlantisz, Budapest, 1997

Berne, Eric: Szex a szerelemben. Fordította: Boross Ottilia. Osiris Kiadó, Budapest, 2002, 18-21.

Bori Imre: Szenteleky Kornél. Forum Könyvkiadó, Újvidék, 1994

Borsodi Lajos: Az első ezüst tulipán. Szenteleky Kornél ünneplése. Kalangya, 1932, 3.

Gerold László: Jugoszláviai magyar irodalmi lexikon (1918–2000). Forum Könyvkiadó, Újvidék, 2001

Jung Károly: Egy posztumusz regény. Magyar Szó, 1972. február 26.

Kalla Zsuzsa szerk.: Kegyelet és irodalom. Kultusztörténeti tanulmányok. Budapest, 1997

Karssen, Gien: Nők a Bibliában. Doreas AID International - Hungary, Debrecen, 1993, 95-102.

Majtényi Mihály: A magunk nyomában. Forum Könyvkiadó, Újvidék, 1961

Szenteleky Kornél: Új életformák felé. Szerk., utószó, bibl.: Bori Imre. Forum Könyvkiadó, Újvidék, 1999

Szenteleky Kornél: Új lehetőségek – új kötelességek. Szerk., utószó, bibl. Bori Imre. Forum Könyvkiadó, Újvidék, 2000, 206-209.

Takáts József szerk.: Az irodalmi kultuszkutatás kézikönyve. Kijárat Kiadó, Budapest, 2003

Thomka Beáta. Prózatörténeti vázlatok. Forum Könyvkiadó, Újvidék, 1992

Utasi Csaba: Irodalmunk és a Kalangya. Forum Könyvkiadó, Újvidék, 1984

Utasi Csaba. Vér és sebek. Forum Könyvkiadó, Újvidék, 1994

Vajda Gábor: Kázmér Ernő. Forum / A Magyar Nyelv, Irodalom és Hungarológiai Kutatások Intézete, Újvidék, 1980

Vajda Gábor: A muszáj-Herkules. Életjel, Szabadka, 1997