Hózsa Éva: Idevonzott irodalom

A hatvanas évek étvágypoétikája

(A Symposion-elmozdulásról, a falánk kapcsolatokról)

Ez az újraolvasás a falánkság nyomait és a falánk interferenciákat kutatja. Az sem elhanyagolható szempont, hogy az 1962-és évet tekinti valamiféle törésvonalnak, amikor a Symposion-melléklet (rovat) már javában létezett, és falánk módon másutt is helyet követelt magának. Érdekes olvasói játéknak tűnt a Híd 1961/62-es évfolyamának lírai vonatkozású újraolvasása és a párizsi Magyar Műhelyre való kitekintés, amely ekkor (1962-ben) indult útjára, sőt más műnemekben is bekövetkezett a váltás: Dürrenmatt és Szolzsenyicin irodalmi gondolkodása például a lírikusok attitűdjéhez kapcsolható (lásd A fizikusok és az Iván Gyenyiszovics egy napja).

A Híd említett két évfolyamának újraolvasása Gál László felé tereli a lírai újraolvasó figyelmét, akinek versei tekintélyes hányadát képezik a Híd lírai anyagának. 1961-ben például Gál László Ács Károly Híd-díját méltatta, és az őszinteség költői kritériumát emelte ki. 1962-ben új József Attila-olvasási stratégia bontakozik ki a Hídból (lásd Bori Imre és Major Nándor vitáját: Híd 1962. július-augusztus, 723-726., 727-736, és Bori Imre: „A semmi ágán”: 1962. december), ugyanakkor az 1962-es Symposion Ikarosz-mottója (1962. febr. 15., 8. sz., 9.), valamint a Bori Imre könyvéből közölt részlet is az új József Attila-olvasáshoz kötődik (1962. dec. 13.: Aki dudás akar lenni, 9.). Történt mindez akkor, amikor József Attila költői opusa a magyarországi filológiai vizsgálatok középpontjában állt (Fehér Ferenc: A szó varázsa. Híd, 1961.július-augusztus, 668-672.) A Hídban olvasható tanulmányok közül kiemelkedik Gömöri György Amerikai hipsztéria című írása (1962. június, 543-546), amelyben kimondja: „Lírában a beatnikek, prózában pedig a hipsterek uralják a beat-terepet” (546.), és a beat-nemzedékből (The Beat Generálion) Ginsberget tartja a legtehetségesebbnek (545.). A Híd említett száma közli is Allen Ginsberg Üvöltését Vitéz György fordításában. Diósi Illés, illetve Domonkos István, Tolnai Ottó, Ladik Katalin és mások versei ugyancsak megjelennek a Hídban, sőt Szeli István Domonkos Rátkájárólértekezik (a szerkesztőség felkérésére, Híd, 1962. január 223-230.).

A kitekintő bevezetés után az étvágypoétika fogalmának megközelítése is elengedhetetlen. A jelenleg még inkább ironikusnak tűnő utólagos megnevezés létrehozója az újarcúságtól rettegő étvágykritika. Az étvágypoétika tehát a hagyományértéssel, a hagyományhoz való új viszonyulással függ össze, például azzal, hogy Gál László – a későbbi békülést jelentő Tarlóvirág előtt (1962) – a merész önállósulási törekvéssel, a nyitottsággal szembesül (Thomka Beáta. 1994. 19.), és nemzedékének hagyományféltő irodalmi gondolkodása polemikus magatartásra készteti. A nyomok a Gál László-i költészet felé vezetnek, Gál László Ispiláng című verseskötetéről (1961) ugyanis 1962. január l-jén jelent megTolnai Ottó költői utazást kétségbevonó kritikája (a Symposionban). A Gál-verseskötet forrása ugyanis az 1960-as nagy ausztráliai utazás (Tolnai Ottó. Symposion. Ex libris. 13.).

A Gál-hagyaték 1962/8. számú kézírásos füzetének következő bejegyzése rákérdező szöveg, amely az ő megítélése szerint az ínyenc olvasókhoz szól. „Egy ideig nem tudtam, hogy miért éppen „Symp” a neve az Ifjúság újarcú irodalmi rovatának – írja Gál László. – A szó (7. sz. 665. o.) az étkezést követő iddogáló társalgást, vagy némi iddogálással összekötött magasabb színvonalú beszélgetést jelent.

Elsősorban az étkezést nem értettem, nem tudtam, mint táplálkoznak irodalmi fiataljaink, mielőtt iddogálni és társalogni kezdenének. Most már tudom: bennünket esznek, így, ahogy vagyunk, nyersen, fűszerek nélkül, ízlés dolga, mindenesetre: jó étvágyat hozzá, illetve hozzánk. És az italokh”

Gál László irodalmi gondolkodása és ironikus beszédmódja az olvasói étvágyra összpontosul. „Csak az olvasó miatt kérek szót – írja –, mert ez a mondvacsinált „irodalmi pezsg” – az irodalmit is idézőjelek közé lehetne helyezni – már az olvasót is kikez”

A „rég” olvasó és a „r” szerző nevelhetősége az ifjúsági tribünön elhangzott vád kapcsán merülhet fel, hiszen Gálékat még olyan olvasók nevelték, akik tarisznyájukban szállásról szállásra vitték, vagy éppen börtönben falták az új Hidat (erre szintén utal az említett kézírásos szöveg!).

A mai olvasó szemszögéből a Gál László-i hagyomány- és névértelmezés válik jelentőssé: „Nem volt éppen légüres az a tér, amibe belekiabáltunk. (...) A lárma, amely körülöttünk hangoskodik, nem érdekelne, ha csak személyes ügyem volna. Még az sem, hogy a valóban bátor támadók jó része álnevek és névtelenség mögé bújva küldi nyilait. Könnyű névtelennek lenni, ha valaki akkor is névtelen, ha teljes névvel áll ki a porondra. (...) Érzem, hiszem és vallom, hogy akik múltunkat tagadják, vele jövőnke”

A Gál László-i retorika egyébként korabeli lírájával áll összefüggésben, lírai önidézetként hat, ezt bizonyítja pl. a következő verssor: „mert hinni és élni és álmodni kell (A nagyon kiábrándultakról ének. Híd. 1962. júl.-augusztus, 646.)

A rákérdező befejezés – mai olvasatban – irodalomtörténeti vonatkozásokat fed fel: „És vajon, aki írásaiban megtagadja az olvasót, az írást, önmagát a költőt is („a költők ”

Gál László, aki szokásához híven a hitre apellál, a költő nevével viaskodik. A költő nevének felfalása a tét, és természetesen az olvasóban való hit, illetve az az új szenzibilitás, amelynek szellemében a „névtele” költőfalók a lehetőségek elmulasztását kérhetik tőle számon. Tolnai Ottó Ispilángot bíráló szövege éppen az utazás lehetőségének nézőpontjából válik jelentőssé, a nagy utazás ugyanis a regionális kötöttségből való kilépésre adhatott volna esélyt. A költő-mítosz lerombolása a még nevesített költő-énhez kapcsolódik, aki a szirének énekéből annyit sem hallott, mint Odüsszeusz betömött fülű hajósai (Symposton. 1962.január 1., 13.). A szirének dekódolásának hiányát a szenzibilisebb befogadó veti fel, de ebben a számonkérésben a heideggeri értelemben vett hanyatlás és kezdet diskurzusa is megbúvik, vagyis annak a törésvonalnak a meglesése, amikor a kezdetnek mint kezdőnek önmagát bizonyos értelemben maga mögött kell hagynia. A magánmitológiát kialakító új költő-én a megszokottól való eltérés felismerését mulasztásként rója fel (lásd Heidegger költőről és gondolkodásról vallott nézeteit).

Feltűnő tehát a költői út metaforikus megközelítése a hatvanas évek lírikusainak szótárában, az ezt megítélő nézőpontok viszont a szemléletváltásra, az új paradigma feltűnésére utalnak. Tolnai Ottó Gálról szóló kritikájában ez olvasható: „Nem mondhatjuk, hogy költő utazott. A turista, talán az újságíró az, aki e füzetből szól ho” (Symposion. Ex libris. 1962. január 1., 13.). Vukovics Géza visszaemlékezése ellenben így hangzik: „Nagyot lendített Gál Lászlón az ausztráliai út. (...) – Kijutott a mindennapi taposómalomból. Ez egy költői út lett, és ő ekkor ért be mint köl” (Szimin Bosán Magda. 1994. 159.)

Gál László öninterpretálása szintén összefonódik a költői út diskurzusával: „Valami fölszakadt bennem – mondta –, nagyobb távlatból láttam meg ezt a mi kis Vajdaságunkat” (Uo. 159.). Az irodalomtörténeti adatok közül pedig az sem elhanyagolható, hogy 1986-ban A nagy utazás címmel jelent meg Gál László második posztumusz kötete (1960-ban adták ki Jorge Semprum kötetét, amely ugyanezt a címet viselte).

A költői út valójában a megértés, illetve az önmegértés horizontja, nem egyszerű motívum, de míg Gál László a távlat és a szűk tér relációjában gondolkodik, Vukovics pedig határszituációként jelöli meg az utazást, addig Tolnai számára a versírás, illetve a költői út létforma (Thomka Beáta. 1994. 20.), nem véletlenül kapcsolja egy archaikus toposzhoz, a szirének énekéhez, amely a jelen olvasójának játékterében még a tenger imamormolásával is összefüggésben áll(hat), különösen a Kontrapunktbanújraolvasott Első esszé után.

Meglepő, hogy a Symposion-mozgalom ún. krónikájából (A kultúrtanti visszavág. 1994.3.) kimarad az 1962-es év (1994.3.), ugyanis látszólag – a névfalás megállapításán és a költői út átértelmezésén kívül – semmi említésre méltó nem történt. A továbbiakban csak a Gál László-i nemzedék (hiszen ő mindig közösségben gondolkodott!) költői „veszteségtud” (Bori Imre. 1972. 288.) és a „vajdasági magyar ” fetisizálása a táguló horizonthoz, a nyíltsághoz (Utasi Csaba. 2000. 114-115.), valamint a mélység dimenziójához kapcsolódott. Az utóbbit támasztja alá az ars poeticák fontossága és elmozdulása. A József Attila-vita is az Ars poetica vonatkozásában bontakozott ki, később a Kontrapunktban – az újraolvasás révén – egymással dialogizál Tolnai és Domonkos versértelmezése: Doreen 2 (Ars poetica helyett) és Kontrapunkt (Variációk barátom 1963. évi Ars poeticájára).

Ikarosz nevét szintén felfalják a költő nevet fogyasztók, éppen azáltal, hogy Orfeuszhoz hasonlóan a mélységhez közelítik. Gál László Ikarosza a hely- és a csillag-toposzhoz kötődve hit és hitetlenség között őrlődik: „senki sem kergette hogy felrepüljön, csak mondani akart vala” Tolnai Rilke-ihletésű Ikarosz-torzója (Homorú versek) a látványt erősíti fel, azt nevezi meg: „tájelemei, tárgyai látomásszerű érzéki panorámává teljesednek, s ezzel bevezetik a költészetbe Tolnai meghatározó élménykörét” (Thomka Beáta. 1994. 22.). A tenger ez az élménykör, amely Tolnainál (Babits-allúzióként) Odüsszeuszt is elnyeli.

A Kontrapunktba bekerült a Borostyánkőbe zárt légy című 1962-es vers (József Attila-mottó!), ahol még feneketlen a mély és Ikarosz tudatosan vállalja mozdulatlanságát: „mint kopott orrú szfinx úgy ül Ikarosz a napba”

A költőkről című Domonkos-versben csak egy maréknyi gyerek hunyorog a napba. Az ikaroszi költő-szerep megértése a költői kommunikáció lehetőségét értelmezi át. Gál László említett Ikarosz-énje is a „csak mondani akart” – írja (Gál-hagyaték. 8. számú fűzet).

A teljes név közösségi és egyéni azonosulási tendenciaként definiálható, az elkötelezettség, a névvel való kiállás tartozik vonzásköréhez, a teljes név a Gál László-i „következete” szótárban azt a „költői standa” jelenti, amely Bányai János szerint egész költészetünket definiálja (1973.29.), Domonkos Áthúzott versek című kötete pedig a „standardizált törvények” túllépő lírai attitűdre mutat rá. A mozdulni, elfordulni tudó lírai én már nem támaszkodik maradéktalanul olvasójára. A Kontrapunktban is helyet kapott A költészet földi táplálék című Bányai János-tanulmány, amely ugyancsak 1962. június 21-én jelent meg a Symposionban (59-61.), és a kéreg alatti kutatás elvét emeli ki a zene, illetve a költészet nézőpontjából, valamint a „lehető r” felállítását, amelynek figyelembe vételével a dekadencia is átértelmezhető (Kontrapunkt. 1964. 60.). A földiség gyilkos szorítása, a tárgyak világa akkor, az 1960-as évek elején „földi tápl” változhat át (Tolnai Ottó Első esszéje hivatkozik Gide Földi táplálék című „hipnotizá” írására, amely az Odüsszeusz-fúga transzpozíciója. Lásd Kontrapunkt. 13.). Gál László „visszafelé kiteljesed” költői útja (Utasi nevezi így: 1974. 40.) majd a Diogenész című versnél (Tenyerünkön a hold, 1970.) állapodik meg („ezen a földö”), ám ezt az öregedő, „eretn” váló ” Gál László (Bori Imre. 2000. júl. 22.. 7.) a földiség, a „kenyérföld” felfedezésével jut el az étvágypoétika lehetőségéig, csakhogy az ő költő-énje önmagát falja fel: „magam is csak kenyér lennék /az éhessel nagy holtomban/ magam is magamból ennék /jó bort innám hogyha bírnám/ az élőkkel koccintanék” (Dal a földemről).

A föld a vers „reális ter”, az evés, a felfalás itt is a névvel, az azonosulással függ össze, csakhogy a kenyérrel, illetve a kenyérfölddel való azonosulás az egyetlen utat, a halált mutatja. A bensőbe való visszatalálás (Bányai János. 1977. 94.) is a költői névhez kapcsolódik, viszont a „költő” feltételes nézőpontja más. A lakoma-látvány, a rítusszerü képtöredékek, amelyek 1962-ben a fiatalok étvágyhorizontjához tartoztak, az 1970-es verseskötetben önfelfalást idéznek, ami azt is jelenti, hogy a következetes Gál László-i opusban a költő mint név itt már nem külsőség. Az (ön)azonosságot vállaló én szinte az (ön)ironikus költő szerepében szólal meg, az én és a másik relációjában vívódik. Lemond, de megnyugodni nem tud, erre utalnak a Muskátli és A pók című versek is, a végenincs utat Gál László szintén tematizálja.

1962. május 31-én jelent meg a Symposionban Domonkos ismert írása, A vers fetisizálása, amelyben a verset a halál antitézisének és a kétely szülöttének nevezte.

Az evés és az itt általam étvágypoétikaként megnevezett kategória a kezdetiség kérdésével fonódik össze, nem a győzelemmel, amelyet a filozófiai gondolkodás a cél vonatkozásában kutat. Hans-Georg Gadamer írja: „Ha az ember ismeri egy dolog kezdetét, az azt jelenti, hogy ismeri annak ifjúkorát, ezen az emberi életnek az a szakasza értendő, melyben a konkrét és meghatározó fejlődési lépések még nem történtek meg. Az ifjú ember még bizonytalan, de ugyanakkor izgatja, hogy belevesse magát az előtte álló lehetősé” (2000. 190.)

Az ifjúság megnevezése kapcsán Gadamer ugyancsak a lehetőség vonatkozását mondja ki, amelynek elmaradásáért Tolnai Ottó nem tartotta költői útnak Gál László utazását, ő ugyanis a kezdetnek ugyanazt az aspektusát emelte ki, amelyet Gadamer, vagyis azt, amikor még nem tudja, hogyan folytatódik, míg a Gál László-i nézőpont a történeti-időbeli jelentésre, valamint a kiindulás és a vég tekintetében megfogalmazott reflexiókra figyel (Gadamer. 2000. 193.)

A lírai vers vonatkozásában a hatvanas évek elején az építés princípiuma merül fel; a ház-toposz és az organizmus struktúrája foglalkoztatja a költő-ént, pontosabban a mozdulatlanság és a hatásösszefüggések (Dilthey) relációja. A struktúraértelmezés az igazság megértésének egy másik módjához is elvezet, sőt még a háttérben meghúzódó meg-nem-értés megértéséig is eljuttat. A lehető rendet teremtik meg, úgy építenek, hogy darabokra szednek szét (Paul de Man káosz-diskurzusa ehhez a kérdéskörhöz tartozik, lásd 2000. 202-203.), és a rend nem véges.

Gál László 1962. március 28-án keltezett (én már se hegyre se völgybe) kezdetű verse a csúcsoktól elrugaszkodó, a házban meghúzódó „megfáradt vánd”-i létértelmezést, a soha célba nem érést láttatja:

„legyen sövényből de kerítésem

be ne lássanak ki ne lássak

már utálkozni is utálok

s egyformán fáj hogyha bántanak

és az is ha bántok

elég volt”

A Hegy és költő szövegével dialogizáló és a csúcsok szövegköziségében élő lírai én az ének a völgyből (Tenyerünkön a hold, 1970.) későbbi szövegében a statikus szituációt lezárt állapotként értelmezi: „lent maradtam megnyugodtam / a hegyeket innen néz”.

Az 1963-as Homorú versek (Tolnai Ottó) a házépítés princípiumára hivatkozik (Utolsó előtti vers), Költő-én épít és homorít egyszerre, a házépítő magatartás is eltér a megszokottól: nem a falfelhúzásra, hanem az ablakszaporításra koncentrál. Az ablak sem kifelé hívogat, hanem befelé csalogat, Domonkos is hasonlóan szünteti meg a „nyájas hívogatá”

Aki homorít (lásd Tolnai), és mindenáron homorítani akar, az eltol, elmozdít, ahogyan a halat is demitizálja, hogy magánmitológiáját létrehozza. A görögdinnye és a hal is ehető, felfalható (a görögdinnye motívuma például Ginsberg „áruházáh” kötődik), a Lolám zsebe halacskái viszont a morzsát eszik. René Magritte a golyófogó játékról nyilatkozta 1960-ban, hogy a megszokott dolgok úgy vannak társítva, hogy mikor így látjuk őket, azt kell gondolnunk, „van valami más szokatlan, ami a megszokott dolgokkal egy időben jelenik meg előtt” (Paul Virilio. 1992. 25.)

Sinkó Ervin írása a Híd 1962. októberi számában a költészet eretnekségét érinti, és az itt fejtegetett „étvágypoétik” mellett száll síkra: „Minden költői tehát egyéni interpretáció, már magában is a mindenkire egyformán kötelező felfogástól tér el, épp ezért már önkéntelenül is – vagy szándékos tudatossággal – az antimitikus irányzatú polémáinak a megnyilatk”. (Széljegyzetek a költészetről, a költészet és a történelem viszonyáról és az irodalomtörténet problematikájáról. 845-862.). A recepció az idős Gál Lászlót is az „eretn” jelzővel illeti.

A hatvanas évek lírai attitűdje az antipoétikus anatómus-magatartáshoz kapcsolódik. Domonkos István Anatómiai tanulmányátT.O. barátjának ajánlja (Híd, 1962. október). A másholság aspektusából, a fent-lent reláció tudatában tárul fel a mélység, a „pokolra szálló” orpheuszi dimenziója, az „omlatag égi építmén” képe, a „magasságokra íté” mozzanata, amely az Ikarosz-versekhez (az ovidiusi dialógushoz is) kapcsolható. Az Anatómiai tanulmány ajánlása intertextuális olvasásra késztet. Mint archetextus nem lírai verset ígér, csakhogy a hagyományhoz való műfaji viszony is változik. Az anatómiai nézőponthoz kötődő legfontosabb sor pedig látszólag Ady-parafrázissal indul: „Ha hitted, hogy tested lelkednek ” (Bányai János: A pillanat felépítése. Híd, 1962. december, 1108-1114).

Az anatómus attitűd tehát a költői úttal, a vershez vezető úttal függ össze, amely tudatos beavatkozás ugyan, de mégis egyfajta kezdet, amely még nem tudja pontosan, hogyan folytatódik (lásd Gadamer).

Az esszé, a tanulmány szótárába ugyancsak bekerül az anatómia szó, illetve az anatómus magatartás, az anatómia mint módszer. Az Anatómiai tanulmány a mai újraolvasó számára a próza-vers, tanulmány-lírai vers határainak elmosódásán túl némi parodisztikus jelleget is felvillant. Fehér Kálmán írása, A szökés anatómiája az állandósult uralmáról értekezik, és ez az úttal, a makró-magatartással is összefügg. Az utazást a halál dimenziójában boncolja.

Az 1960-as évek elejének névétvágya, a tér kitágítása, az új paradigma útkeresése, a líraolvasás elmozdulása és a „versanatómi” a modern és posztmodern fordulat diskurzusával, a „szerző halál” és az idézetfalással fonódik össze. Az osztrák recepció például egy” indult ki.

Különböző szerzők különbözőképpen interpretálták a költői utat, más a beszédmódjuk, valamint a törésvonalhoz is különbözőképpen viszonyultak (Tolnai és Domonkos vagy éppen a Dési Ábel-recepció példája mutatja). Az étvágypoétika az architextualitáshoz kapcsolódik. „Az esszé pikáns előétel az irodalom gazdag bankettjé” – írja Tolnai Ottó az Első esszében. Szerinte ez a műfaj nagy élettapasztalatot követel, és az ars poeticákon, írói naplókon át költészetté, regénnyé terebélyesedett. A lírai költészet (a versépítés) már a főételhez vezető út lehetne (a csirkepaprikás-szövegek különben is ott vannak a hatvanas évek kulturális háttérben?!). Az étkezési szokások és a választás elbillenése az ízeknél is jóval fontosabb.

Hivatkozások

Bányai János: Könyv és kritika. Forum Könyvkiadó, Újvidék, 1973

Bányai János: Könyv és kritika. II. Forum Könyvkiadó, Újvidék 1977

Bányai János. Kisebbségi magyaróra. Tanulmányok, kritikák. Forum Könyvkiadó, Újvidék, 1996

Bányai János: 1965: a (poszt)modern(?) fordulat éve = Hagyománytörés. Irodalmi tanulmányok. Forum Könyvkiadó, Újvidék, 1998, 88-94.

Bori Imre: Gál László (Utószó) – 6, Z.: Rozsdás esték. Forum Könyvkiadó, Újvidék, 1972, 287-317.

Bori Imre: A költői hitről – avagy a tét irodalmunk jövője = Identitáskeresőben. Forum Könyvkiadó, Újvidék, 2000, 104-105.

Bori Imre: A „rozsdás esté” eretnek költője. Magyar Szó. Kilátó. 2000. július 22., 7.

Bosnyák István: Az esztétizmus politikumától a radikális esztétizmusig = Szóakció II. Forum, Újvidék, 1982

Böhringer Hannes: Plótinosz. Kalligram, 1999/9., 2-9. (Tillmann J. A. fordítása)

Dér Zoltán: Szembesülések. Életjel Könyvek 19., Szabadka, 1979, 161-}68., 223-231.

Domonkos. Ex Symposion, 1994, 10-12.

Domonkos István: Kormányeltörésben. Válogatott versek 1958-1994. Ister, Budapest, 1998

Gadamer, Hans-Georg: A filozófia kezdete. Osiris Kiadó, Budapest, 2000

Gál László kézirata a hagyatékból: az 1962/8. számú füzet. Magyar Nyelv és Irodalom Tanszék, Újvidék

Gál László: Rozsdás esték. Összegyűjtött versek. Forum Könyvkiadó, Újvidék, 1972

Gál László: Tenyerünkön a hold. Forum Könyvkiadó, Újvidék, 1970

Gerold László: Jugoszláviai magyar irodalmi lexikon (1918-2000). Forum Könyvkiadó, Újvidék, 2001

Ginsberg, Allen: A leples bitang. Válogatta: Eörsi István, Európa, Budapest, 1984

Herceg János: A költészet antitézise (Sirálymellcsont). 7 Nap, 1968. 2. 2.

Juhász Erzsébet: Állomáskeresésben. Jelenkor Kiadó, Pécs, 1993, 90-92.

Kolleritsch, Alfred: Trauerrede für Ernst Jandl, gehalten am 26.6. 2000 in Wien. Kolik 12., Wien, 2000

Kontrapunkt (Symposion 61-03.) Válogatta: Bányai János és Bosnyák István. Forum Könyvkiadó, Újvidék, 1964

Ladik Katalin: Ikarosz a metrón, Forum Könyvkiadó, Újvidék, 1981

Man, de Paul: Esztétikai ideológia. Janus/Osiris, Budapest, 2000

Mikola Gyöngyi: A gyönggyel töltött browning. (Tolnai Ottóról). Nappali Ház, 1993. 2. sz.

Sebők Zoltán: Élősködő kultúra. Kalligram Könyvkiadó, Pozsony, 2003

Szajbély Mihály: Tolnai Ottó kék poétikája. A Symposion-mozgalom lezárult története = Álmok álmodói. Magvető, Budapest, 1997, 215-225., 226-233.

Szimin Bosán Magda: Gálék. JMMT, Újvidék, 1994

Thomka Beáta: Tolnai Ottó. Kalligram Könyvkiadó, Pozsony, 1994

Tolnai Ottó: Homorú versek. Symposion Könyvek. Forum, Újvidék, 1993 Tolnai Ottó: Agyonvert csipke. Symposion Könyvek 18. Forum, Újvidék, 1969.

Tolnai Ottó: Valóban mi lesz velünk (Domonkos Istvánnal). Symposion Könyvek 13. Forum,

Újvidék, 1968

Tolnai Ottó: Balkáni babér. Jelenkor Kiadó, Pécs, 2001

Utasi Csaba: Tíz év után. Symposion Könyvek 40. Forum Könyvkiadó, Újvidék, 1974

Utasi Csaba: Csak emberek. Ötven vers, ötven kommentár. Forum Könyvkiadó, Újvidék,

2000

Üvöltés. Válogatta és az előszót írta: Sükösd Mihály. Európa, Budapest, 1982

Vajda Gábor: Lefojtottság. Életjel, Szabadka, 1996

Végel László: Peremvidéki élet. Forum Könyvkiadó, Újvidék 2000

Virilio, Paul: Az eltűnés esztétikája. Balassi Kiadó - BAE Tartóshullám, Budapest, 1992

Az Ifjúság Symposion-mellékletének 1962-es évfolyama, valamint a Híd 1961-es és 1962-

es évfolyama

A kultúrtanti visszavág. A Symposion-mozgalom krónikája 1954-1993. Összeállította: Csorba Béla és Vékás János. Újvidék, 1994