Hózsa Éva: Idevonzott irodalom

A Symposion kulturális kontextusa

A Symposion mellékletből (rovatból) kinövő új folyóirat kulturális kontextusának kutatása elengedhetetlen feladat. Mi más érdekelte volna ugyanis elsősorban egy új folyóirat (Új Symposion) munkatársait, mint a folyóirat-funkció? Bosnyák István Slobodan Novaković körkérdésre adott válaszai nyomán keletkezett (program)cikkéből a hatvanas évek kulturális szótára állítható össze.1 A kísérleti szótár terebélyesedő anyaga a következő: anyanyelvű kultúra, kultúrfeltétel, kultúrhagyomány, kultúrkonzumens, kultúrkör, kultúrkörnyezet, kultúrközönség, kultúrmisszió, kultúrmunka, mikrokultúra, pozitív kultúrtradíció, torzókultúra. A felsorolásból legfeljebb a tömegkultúrát hiányolja az olvasó, ugyanis a hatvanas évek második felének íróit, társadalomtudósait főként a tömegkulturális dimenzió foglalkoztatta. A cikkíró Bosnyák Istvánt viszont a Polja körkérdésére adott felelet kapcsán a regionális térben betölthető nyitó szerep izgatta, vagyis az a kultúrmisszió, amely nem érik be azonnal, hanem csak idővel. A folyóirat aktivista, tömegmozgató jelentőségének kételye, deromantizálása a kultúrkörnyezet önigazolását is szolgálhatja, tehát Bosnyák szerint mindez szükségszerűen jön létre. Az Új Symposion példányszáma mégis lépést tartott a kiemelkedő jugoszláviai folyóiratokéval. A cikk adatokkal támasztja alá a folyóirat körül bábáskodók önzetlen öntevékenységének, „lóstatásának”, hasznosságának indokoltságát. Szinte Szenteleky kultúrprogramja jut az olvasó eszébe, a kultúra mindenesei azonban a hatvanas évek derekáig szakosodtak. A helyzetjelentésben a következő adatok szerepelnek. Van 7 magyar tagozatú gimnáziumunk, 2 tanítóképzőnk, néhány szakiskolánk, Újvidéken 630 magyar egyetemistánk, a Magyar Tanszéken végzett 68 magyartanárunk. Baranya és Muraköz magára hagyott szigetünk, viszont aktívan tevékenykednek belgrádi és zágrábi egyetemistáink magyar kultúrkörei.2

Ugyanebben a számban kapott helyet Weöres Sándor Végel Lászlóhoz írott levele az Egy makró emlékiratai kapcsán, amely a nyelvteremtő értéket emeli ki. Bori Imre magyar avantgárdról szóló írásait folytatásokban közölte a folyóirat. Ács József festészetéről viszont Bányai János és Tolnai Ottó értekezett. Tolnai az Ikarosz-festészet dimenziójában gondolkodott (Nagy egek), Bányai János Ács József legtisztább festői magatartását méltányolva az ellen-festészetről, a vajdasági (regionális) festészeten túlmutató hatásról., az esztétikai kritériumok behorpasztásáról értekezett (Ács József festészete), és a betanult, otthonos, normatív fogalmaknak ellenszegülő új fogalmak kialakítását sürgette, mondván, hogy az új művészet, illetve az új kritika az új fogalomkör kontúrját is feltárja.3 Felvetődik tehát a meggyökeresedett, egészen eddig sikeresen másolódó mémekkel való dacolás esélye. (Lásd Dennett és Dawkins, illetve Sebők Zoltán kérdései).

Hasonló behorpasztás figyelhető meg a marxizmust illetően is, mint ahogy ezt Vicsek Károly Hipotézisek Marxról című írása bizonyítja. A szerző a filozófiai széthullást, a vulgarizáció módszereit, az irányított mozgás koordinátáit kutatja, amely szakadékhoz vezetett.4 Ez az a törésvonal tehát, ahol az utópia-realizáció megnyilvánul, az említett törésvonalat pedig Egon Friedell haladásnak nevezi.5 A kultúra perspektívájának kérdései ennélfogva az időkoordinátákkal, a jövő-irányultsággal állnak összefüggésben, ezt a tudományos kérdést Friedell főként Schiller vonatkozásában vetette fel. Az avantgárd hagyomány is felmutatta az utópikus jelleget, a túlintegrált rendszerekkel való szembeszegülést. Vicsek fejtette ki a hazugság értékét is: a hazugság azért érték, mert eszköz. A marxisták hazug optimizmusa, a történelem befejezhetősége, a cenzúra úgymond kultúrára vigyázó szerepe ugyancsak a hazugság értékdiskurzusával áll összefüggésben, jóllehet az értékhierarchián állandó a mozgás, a változás. Kiemelkedik tehát a megállapítás: a cenzúra mindenütt vigyáz a kultúrára.

Utasi Csaba a kiálmodottság emberi szituációjáról beszél, amikor Fehér Kálmán tapogatózó Száz panasza kapcsán – a jelenből fakadó fájdalomgócok viszonylatában – az előre nézés attitűdjét emeli ki.6Ugyancsak Utasi Csaba írása veti fel a szórakoztató irodalom és a szórakoztatás kulturális dilemmáit, valamint a szépirodalomnak – mint a kultúra igazán jelentős, illetve egyetlen forrásának – mások által való megkérdőjelezését. Vitapontjai kapcsolódnak a folyóirat szövegeiben gyakran felmerülő konformizmus-nonkonformizmus diskurzushoz.

Az Új Symposionban előkerülő dilemma, irodalom és kultúra kapcsolata, illetve a kultúratudományi kérdezésmód a különbözés megértésének elméleti kérdéseihez kötődik, amelyekkel már az ún. modernség klasszikusai szembesültek, Freud ugyancsak megvívta küzdelmét a művészeti tapasztalat külső, kulturális származtatásával, a medialitás idegen köztessége viszont már a kulturalitás világán is túllép. Az Új Symposion esetében a kulturális idegenség irodalmi kódolása és irodalmi közvetítése, valamint az alteritástapasztalat megtestesítésének diskurzusa merül fel, amely az irodalom nyelviségének jelentéskonstituáló mozgásával, az aktuális nyelvi elrendezettség megtörésével, a kulturális viszonylagosság kérdésével szintén kapcsolatban áll. Az irodalom szövegisége éppen azért válik fontossá, mert benne érhető tetten a történő elkülönböződés; a művészet idegenként is működik, sőt kívül lép a kultúra diskurzusán, a szöveg önromboló bölcsessége (Paul de Man) pedig diszkurzív úton mindig fölszámoltatlan marad.7

Az Új Symposion 1967-es évfolyama a „kisebbségi” és a regionális kultúra esélyének dilemmáit hozza felszínre, az ún. Rehák-ügy például számos merész nemzeti jellegű kultúrpolitikai reagálást hív elő. A politikai válság európai távlatú kutatása (főként a csehszlovákiai bevonulás következtében) az 1968-as és 1969-es évfolyamban mélyül el. Aktuálissá válik a nemzetiségek új lehetőségeinek keresése, művész és politikus, valamint pluralizmus és manipulálás relációja, az értelmiségi etika kételye, a cenzori kirendeltség kérdése. Nemzetiség és anyanyelvi kultúra viszonylatában pedig a nyelvi egyenjogúság (például Ágoston Mihály) és a könyvkiadás (például Utasi Csaba, Bogdánfi Sándor stb.) szempontjai éleződnek ki. Fehér Kálmán a régióhoz fonódó kulturális identitást, vagyis a vajdasági magyar kultúra jellegének feltárását szorgalmazza, azzal az indoklással, hogy sok bába közt elvész a gyerek. Bori Imre a Szerbiai Közművelődési Közösség értekezletére készített beszámolót A jugoszláviai magyar kultúra ma címmel (50. szám). A tüzetes történelmi áttekintés a „szellemi élet”-et, annak sajátos hármas kötődöttségét veszi szemügyre. Az ötvenes évek végét törésvonalnak látja, amikor minden kulturális tevékenységet újra kellett szervezni, majd értékeli a hatvanas évek kezdeményezéseit, a szellemi pezsgést, a vajdasági kultúra dinamikus módon kibontakozó, önállósuló körvonalait, az Új Symposiont pedig mint a modern szemléletű írók gyűjtőterét említi.

A tömegkultúra a szocializmus és az önigazgatás dimenziójában válik kutatás tárgyává, többnyire jugoszláviai szerzők nyomán (lásd Miladin Životić, Mihailo Marković, Rade Bojanović). Felmerül a kultúra kommercializálódásának veszélye, a ponyva elburjánzásának és a tömegízlés, illetve a tömegtársadalom megváltoztathatóságának dilemmája. Olyan időszerű kérdések vetődnek fel, mint az elikultúra vagy a céhszellem mint az igazi kultúra előfeltétele, a bürokratikus rendszerekben megvalósuló elszigetelődés, valamint hogy miként lehet az elidegenedés alakzataiból sarjadó tömegkultúra az igazi kultúra előcsarnoka. (Figyelmet érdemel az „igazi” kultúra mint elváló (ellen)kategória. Tolnai Ottó például Benes József minimálisra redukált festészete kapcsán az „igazi” művészet és a nem művészet kategóriáit említi.). A tömegkultúra pszichológiája az ábrándozás és a tehertelenítés dimenzióját hozza be az elméleti tépelődésekbe. Lőrinc Péter a kor szimbólumát keresi. Egyébként a konkrét költészet vagy az aranykor diszkurzusa szintén a kulturális dialógushoz kötődik, Monoszlóy Dezső például a lírai beszédmódot választja (Aranykor) kételyeinek kimondásához.

A 60-as évek második felének lázában az Új Symposion az irodalom mellett különösen a képző-, film-, színház- és zeneművészet viszonylatában vetette fel művészet és kultúra kapcsolatát. A kritika, a szóakció, a kritika mint cselekvés megítélése pedig – Szenteleky korához hasonlóan – heves vitákat váltott ki. A társadalomkritika, az értelmiség szerepe szintén számos dilemmát hoz felszínre.

Az elektronikus zene, illetve ennek kulturális kontextusa, a határsértés kérdésköre jelentős szerepet kap a folyóiratban. Már az első számoktól megszólaltatják például Karlheinz Stockhausent, a tudós zeneszerzőt, aki a művészetek terén céltudatos határátlépésre törekszik. Az 5. számban közzétett Egy amerikai körutazás zenei benyomásai8 a nem zenész befogadók megértésére, valamint az amerikai és a német főiskolák összehasonlító vizsgálatára, a fiatal zeneszerzők szabadságára összpontosít. Kulcskérdés azonban a konzerv- és a szériazene megléte, a rádió és a reklámok kereskedelmi szelleme, vagyis Stockhausen a kultúra és tömegkultúra kérdéseit, valamint a sztárkultuszt is érinti. Az új, az elektronikus zene (Ligeti vonatkozásában kerül elő) az újranevetés befogadói reflektálását váltja ki, ugyanis az egyes hangok vagy zajok bizonyos hangokra emlékeztetik a befogadót, olyanokra, amilyeneket már más vonatkozásban átélt. „Egy trillázó síp és egy zongora hangja önmagában nem okoz nevetést. De a két hang együtt komikus hatást vált ki."9 A zenei vonatkozású diskurzusok az Új Symposion 1968-as évfolyamától jutnak igazán színvonalas módon kifejezésre. A pop, a beat, a rythm and blues például mint a pillanat és a rövid érzelmi impulzusok csiszolódó muzsikája kerül bemutatásra, Bognár Tibor írása (A pop-zene ma. 42. szám) azonban a hatásra, a befogadásra helyezi a hangsúlyt, ily módon a távlat meglétére gondol. Várady Tibor Jazz Workshop című amerikai jegyzeteiben (43. szám) a puritánság pillanatát, a mítoszokról való lemondás, a burkolatlan jelenvalóság és a kizökkenthetetlenség réseit lesi meg (az utóbbira Coleman művészete a példa), miközben az amerikai (extravagáns) öltözködés kontextusa, a művészi magatartás társadalmi és provokatív, pózszerű aspektusa is jelentőségteljessé válik (David Arbus írását szintén Várady fordította.). A zenei vonatkozású szövegek kulturális távlatokat/tágasságokat nyitnak meg.

A képzőművészeti recepció és a konkrét vers szempontjából (lásd 1969-től és a hetvenes években Szombathy Bálint vizuális költészetét, elméleti munkáit és más tanulmányokat) az első számtól kezdve sokat tett a szerkesztőség, következetesen jelennek meg a kritikusok írásai.

Bányai János Sáfrány Imre festészetével kapcsolatban a művészi attitűdöt és integritást, a festmény kiútját, az egyetlen jel és metafora esélyét vizsgálja az adott ellenséges világban. A virág mint jel a költői és intellektuális programmal hozható összefüggésbe (Sáfrány virágjai. 51-52. szám). Maga Sáfrány Imre Új szemdorombok (50.szám) című elmefuttatásában a pop-artról és Duchamp képzőművészetéről, a ready-made-ről értekezik. A pop-artot a közönség angazsáltságának látószögéből értékeli, mondván, hogy egy távoli jövő képzőművészeti kultúrája a most formálódó ízlésnek, kultúrának a szintézise lehet. A korszerű társadalomban szerinte jelentős szerephez kell jutnia a művészetnek és a kultúrának, a gondolkodás rendjének. A képzőművészeti gondolkodás vonatkozásában Paul Klee jut igen kiemelkedő szerephez, verseit ugyancsak közlik Károlyi Amy fordításában.

Gion Nándor pulai beszámolójában (Felvonultak a rendezők. Pula 68. 42. szám) a szó akcióját, tehát a szókimondást, ugyanakkor a sok társadalmi kategória után az esztétikai nézőpont létjogosultságát hangsúlyozza. Kultúrszociológiai kérdésnek minősül a rendezők és a közönség találkozásának kritikai szempontú megközelítése. A színházművészet időszerű átalakulását sürgető megjegyzések (például Gerold László türelmetlen lamentációja, 22. szám) szintén programként kezelhetőek. A kritika, illetve a kritika mint cselekvés kapcsán kirobbanó viták számos kulturális kérdést és távlatlehetőséget vetnek fel, ám ez a gazdag, sokrétű, más-más nézőpontú vitaanyag külön vizsgálat tárgyát képezi. Az ironikus nézőpont jelenvalósága szintén összefügg a kritikus attitűddel. Nem hagyható figyelmen kívül a Roland Barthes-i értelemben felfogott kulturális kód sem, a kód valóban a márnak a nyoma.10A kultúraértelmezés többnyire a regionális szituáltság tapasztalatából bontakozik ki.

Ez az áttekintés az induló folyóirat első évfolyamaira terjedt ki, amelynek új, újraértelmezett kommunikációt lehetővé tevő kulturális és kritikai szótárába az „akció” (szóakció, szóban levő akció) is beletartozik. A legkiélezettebb viták pedig 1968-ban és 1969-ben születtek meg, bár a kultúra lemaradása, a történeti mozgásban lévő megértési érdekeltségek aspektusa előbb is felvetődik. A folyóirat valamiféle kultúraközvetítő szerepet is (fel)vállal. A kulturális dinamizmus, a megújulás, a művészi és kulturális szabadság kérdései, a tömegízlés és a giccs, az új kulturális tér, az ironikus nézőpont, a kritika-viták (Bálint István, Bányai János, Bori Imre, Vajda Gábor, Végel László stb.), a „kultúrautonómia” (Szalma József), nemzetiség és kultúra, valamint a szellemi vágyak szempontjai 1968 körül és röviddel utána minden addiginál kiélezettebben merülnek fel. A nyílt levelek és jegyzetek szintén számos kultúrával, kultúrpolitikával összefüggő reflexiót, vitapontot tartalmaznak. Ez a kulturális hagyomány a hetvenes években is érvényesül, ám a nézőpontok változnak.

Jegyzetek

1 Folyóirat-funkció és az Új Symposion. 23.,25.

2 Uo.

3 Uo. 6.

4 Uo. 23.

5 Az újkori kultúra története II., 281.

6 Mert élni kell... Jegyzetek egy verseskönyvről, kultúránkról, önmagunkról. 24-25., 36-37.

7 Kulcsár Szabó Ernő: A különbözés megértése. 48-64.

8 Vö. 24-26.

9 Vö. 26.

10 Roland Barthes: S/Z. 35.

Irodalom

Az Új Symposion számai: az 1965-ös, 1966-os, 1967-es, 1968-as és 1969-es évfolyamok

Barthes, Roland: S/Z. Osiris Kiadó, Budapest, 1997

Falufónia, EX Symposion. 2003, 42-43.

Friedell, Egon: Az újkori kultúra története II. Vas István és Adamik Lajos fordítása. Holnap Kiadó, Budapest, 1998

Ilić, Miloš: Sociologija kulture i umetnosti. Naučna knjiga, Beograd, 1983

Kittler, Friedrich: Eine Kulturgeschichte der Kulturwissenschaft. München: Fink, 2001

Kulcsár Szabó Ernő: Hungarológia - Hermeneutika és kulturális poétika között. Jelenkor, 2002/9., 938-948.

Kulcsár Szabó Ernő: A különbözés megértése (avagy olvashatók-e az irodalom kulturális kódjai?). Alföld, 2003/7., 48-64.

Németh Gábor és Sebők Zoltán: A mémek titokzatos élete. Kalligram, Pozsony, 2004

Sebők Zoltán: Élősködő kultúra. Kalligram, Pozsony, 2003

Szilágyi Márton: Hungarológia és önszemlélet. Megjegyzések Kulcsár Szabó Ernő tanulmányához. Jelenkor, 2002/9., 949-953.