Hózsa Éva: Idevonzott irodalom

Láttatok már tücsköt hajnalban hegedülni?

Herceg János: Három scherzo*

Szinte bennünk lüktetnek Goethe Vándordalának sorai: „... hogy magunkat belevessük, / arra jó a nagyvilág.” És Herceg János első scherzójában újra felbukkan a jellegzetes irodalmi toposz: a vándor. „Gyöngyvirágillatú reggelek harmatával” érkezett Herceg vándora a „hajnalpírral takarózó hazai határra”. Vándorrokonok sokasága vonul el az olvasók előtt: a világirodalom vándor Odüsszeuszai, Eschenbach Parzivalja, Goethe utazói, a csavargó Kassák, vagy éppen Déry Tibor hősei... Hofmannsthal A balga és a halál című dramolett-jében Claudio így tűnődik: „Értelmet, áldást csak a messzeségben / látok, csak arra bámulok meredten.” Joyce Stephen Dedalusa sem áll távol a világirodalmi vándoroktól, hiszen nevét is az emberi repülés mitológiai alakjától kapta, szándéka tehát a felfelé törés, a tág horizontok meghódítása, a messzi titkok felkutatása.

Herceg János vándora messziről, „világjáró útjáról” érkezett haza. Fontos tehát annak tudatosítása, hogy az érkezés, a kezdet, az otthonteremtés szándékának pillanata ragadható meg. Az idő egyébként kiiktatható, csak a hajnali érkezés ténye érdemel említést, hiszen Herceg most is sajátos technikájával, a tudatos kinagyítás módszerével dolgozik. A vándor kék ingben érkezik, mint Nina Afinova, az író Tél című novellájának utashőse. A világjáró fiatal, fehér fogú, „jókedvű szép erős legény”, tehát valamiképpen a szépség megtestesítője. Ki is ő tulajdonképpen? Magányos, mint irodalmi társai, ugyanakkor kutat, keres ő is, de már a letelepedés szándékával. Korunk hőse más, mint a többiek, hiszen célja, létértelmezése ezt bizonyítja: „körüljártam kicsit a világot, s mivel munkámmal /jól kerestem mondom hazamegyek házat építek és feleséget / keresek...”

Tekinthető-e a vándor modellnek? Igen, a nyolcvanas évek vagy éppen a ma célt és otthont kereső emberének modellje ő, az Akárki, a hofmannsthali Jedermann mai utódja. De modell az idős, „jámbor” mezőőr is, a „hajlott hátú... csípás szemű és lapátfülű öreg”, aki puskát tart a kezében, így fogadja a legényt. Az ifjúság távlatlehetősége az öregkor távlattalanságával, a kezdet a véggel, a vándorlás a „ne továbbal”, a szép a rúttal csap itt össze egy „kinagyított képben”. Majd egyszeriben felvillan a távlat, amelyet egy újabb irodalmi toposz, a sötéten áttörő napfény jelez, és az öreg felfüggeszti csőszködésének szolgálatát.

A vándor a népmesék hőseinek is rokona, nemhiába jelenik meg a hétfejű sárkány motívuma a szövegben, amellyel azonban most a csősz, nem pedig a vándor venné fel a harcot. A legény egy kérdésre keres választ, de ezt a népmesék hőseivel ellentétben nem találta meg világjáró útján sem, tehát otthon kutatja a feleletet. Négyszer hangzik fel az a kérdés, amely a szöveg struktúrájának szempontjából is fontos szerephez jut: „láttatok már tücsköt hajnalban hegedülni?” Először a vándor intézi kérdését a tájhoz, majd a visszhang veri vissza a legény szavát, de ismétli is a kérdés első részét: „láttatok már.” Harmadszor úgy tűnik, a lányok már látják is a csodát, amelyre az öreg utal, végül ők maguk kiáltanak a couleur locale írói gyakorlatából jól ismert muskátlis ablakokból, „de hát ilyesmit soha sehol senki sem / látott még a legény sem aki világjáró útjáról végre hazaérkezett”. Az alliteráció szinte nyomatékosítja a végérvényes tagadást, a hiábavaló kérdésfelvetést. A vers kérdése, habár írásjel itt sem szerepel, nyitott struktúrát eredményez. Nyitottságánál fogva tehát minden kérdés a mű későbbi részére utal, ahol a felelettelen feleletféle rejlik. Felelet helyett a választalanságra mutató tagadással zárul a vers. A probléma tehát megoldatlan marad, hiszen a kommunikatív aktus másik fele, az „igazi” válasz hiányzik. Négy eldöntendő kérdés hangzik el, a többes szám második személy alkalmazása személytelennek tűnik. Kiefer Ferenc foglalkozott a kérdő mondatok szemantikájával. Megállapítása szerint a kérdő mondatok kijelentéstartalma logikailag nyitott struktúrának tekinthető, ez a struktúra pedig eldöntendő kérdések vonatkozásában egy kijelentésfüggvény. A scherzószöveg esetében is ez tapasztalható. A versszöveg ismétlődő alapkérdése a következőképpen tagolja a szerkezetet:

a vándor ___ kinyílott ____ a vándor ____ (a lányok)

és az öreg a világ otthont keres kiáltanak

k* K** k*** K*** – válasz(talanság)

(a vándor) (visszhang) (az öreg a (a lányok)

lányokhoz)

Háromszor nevetés is kapcsolódik a metaforikus kérdéshez, amely mögött azonban ott rejlik a sírás, a zokogás lehetősége.

A tücsökhegedű megszólalása újabb irodalmi toposz, amely a mesevilághoz, az olvasói játéktérben elsősorban Szabó Lőrinc vagy Nagy László lírájához kapcsolódik. Ismét megállapítható, hogy Herceg János a reálisból az irreálisba átbillentő apró mozzanatok mestere, és olyan élethelyzetet ragad meg, amely léthelyzet is egyúttal. A létezés ismeretlen terei, soha fel nem kutatható övezetei jelennek meg.... A kritikai recepció utalt Herceg János ún. egyetlen mondataira, nos, ilyen „egyetlen mondat” a verset tagoló kérdés is, és egy kicsit benne rejlik az a shakespeare-i sugallat, amelyre Herceg János utalt Kitekintőjében a bécsi kiállítás kapcsán: „minden álom, ami emberi.”

Görömbei András Nagy László versének értelmezése során részletesen kitér a tücsökzene kérdésére. Fejtegetései alapján leszögezi, hogy a tücsökzene a létezés legelemibb szimbólumává vált. Az élet legparányibb értékeinek megbecsülését jelzi, és Arany Családi kör című költeménye vagy Szabó Lőrinc Tücsökzenéje bizonyítja, hogy a tücsökhegedű csak teljes nyugalom esetén szólal meg. Idézhető példaként Szabó Lőrinc nyitóverse, amely a „butuska tücsök” zenéjére így reagál:

„mégis jólesik azt képzelni, hogy

mikor, így este, ablakot nyitok,

nekem üzentek, sok hű kis barát,

lelkendezve, hogy csak szép a világ,–”

Később a lét mámorát is felfedezi Szabó Lőrinc, az ott lappangó óriási szívet.

Herceg János hajnalban hazatérő fiatal vándora hajnalban hegedülő tücsköket kutat, a toposz tehát átértékelődik. A tücsköket azonban hiába keresi. Talán ő lehetne itt, ebben a térségben a tücsök-kezdeményező? Egy pillanatra valóban így rémlik, de igazán csak egy pillanatra. A „muskátlis házaknak” pedig beleszólásuk lesz a legény további életébe.

Herceg János Távlatok című kötetében utal Munch Szerelem című képének hátterére, a piros házak és a zöld mezők „beleszólási lehetőségeire”. Ezt sugallja most a versháttér is, szinte kínálkozik a párhuzam.

A befogadó felfigyelhet a szöveg képzőművészeti vonatkozásaira, a színek, az apró szürrealisztikus képek jelentőségére, a „cirmosan mosakodó”, elvonulni sem tudó nyúl alakjára. Az ellentétek kifejezésére viszont a „de” ellentétes kötőszó szolgál, amely a mű elején és végén jut fontos szerephez. Előbb csak az érkezést megzavaró mezőőr puskájára utal, a zárlatban pedig kiábrándít, amikor a világjáró vándor kapcsán a lemondás attitűdjét, a kudarchelyzetet nyomatékosítja.

* * *

A hajnalpír után a rőt alkonyi fény következik, amely a perspektíva alkonyának allúziója. A második „tétel” újabb kérdést vet fel egy kisfiú részéről: „hát akkor az egész mire jó tanár úr kérem.” A sűrített kérdés ismét a lét alapvető problémáját kutatja. Miért versengünk, miért győzünk, ha csendben is ülhetünk? Győzők és legyőzőttek ülnek most egy asztalnál, és a tanár úr megfogalmazza válaszát: „mert verseny / nélkül nincsen haladás semmiben. . . s a cél mégiscsak az hogy különbek legyünk a többinél / enélkül az életnek semmi értelme se lenne”.

És a két tábor most újabb erőösszemérésre készül: a tálakat rohamozzák meg. Mindkét csoport mohón habzsolja az életet, ők megtalálták a „Grált”, amely terülj asztalkámat varázsol eléjük. Úgy tűnt, „semmi különbség győzők/és legyőzőttek között csak néha sandítottak egymásra de hogy ebben bosszú lett volna vagy ragadozás vágya / senki se látta senki se látta...”

A szerkezet tehát ismét nyitott, erre a nyitottságra utal a végső és egyben egyetlen írásjel is. A tagadás beszédhelyzete az előző „scherzóhoz” hasonlóan ismétlődik.

A szöveg a kafkai parabolákra emlékeztet. A verseny a történelem metaforája is, erre a tanár úr utal beszédében, és csupán „az ideges hangú kisfiú” nem érti a beszédet, azonban ennek oka is ismert, indokolja a költői reflexió: „de rosszul állt történelemből.”

Az első versben lappangó irónia most nyíltan tombol, majd elhalkul, és tagadó, lemondó gesztussal zárul, pedig a „kiegyenlítődés” bekövetkezett.

* * *

Végül tágul a tér, egy messzi város a következő állomáshely; Rilke „kellékei”, a kapu és a torony jelennek meg a szövegben, járművek sokasága látható, a napfény helyett „ezernyi lámpa fénye”. Ebben a környezetben szokatlan látvány az elszabadult „zebracsíkos” kiscsikó, a vándor kis-csikó, amelynek útját puska helyett járművek torlaszolják el.

A kiscsikó szabad, a múló szépséget és természetességet képviseli az üvegtornyok világában, ahol nevetség és gúny tárgyává válik, ahol csupán forgalmi akadályt képez. A nyereg nélküli cirkuszi kiscsikó fél, szinte a poe-i félelem árad a sorokból, de az emberek csak a „ronda kis gebét” látják benne, mint Majakovszkij versében. A szabadságában megriadó csikó további sorsát a mélabús zenebohóc, Mr. Smith oldja meg. A kiscsikó ebben a pillanatban társává válik, és a közönség nevetése közben a szokásos „holi-hopplá” kiáltással visszatereli őt helyére, a város peremére, a sátor felé. A nézők mutatványként élvezik, amint a kiscsikót újra „idomítják”, és elveszik szabadságát, amelynek ő maga is riadtan ellenállt.

Fontos szereplője a scherzónak a bohóc, Max Beckmann és Picasso alakjainak, vagy éppen Hans Schniernek, Böll bohócának rokona, „aki muzsikálni szokott /. . . egyéni bánata ellenére vidám és vadul pattogó nótákat”.

A művészetekből jól ismert bohóc figurája elevenedik meg, akiről már Herceg János is többször írt, az intertextuális aspektus ennélfogva bevonható az értelmezésbe. A vers elégikus zenebohóca a kiscsikó lelki társa, de mégis ő tartja az „ostort” a kezében, átveszi a rendőr szerepét, „holott se trópusi sisakja se fehér kesztyűje még gumibotja sőt / palacsintasütője se volt csak a szájával adott utasítást...” Rilke Nyolcadik elégiájának sorai lépnek be az olvasói térbe:

„Tárt szemmel szemlélik az állatok

a Nyitottat. Csupán a mi szemünk

fordult visszára, s áll létünk szabad

kijárata körül, mint egy kelepce”.

(Rónay György fordítása)

Herceg János kis truppja, „cirkuszi triója”, ugyanis Ria kisasszony, a partnernő is velük van, nem tartozik ebbe a világba, ők a „város széli” sátor foglyai, azé a világé, amely Hangya András kékesszürke képein elevenedik meg. Az „elszabadult” kiscsikó végül „kiszabadul” a veszélyhelyzetekkel telített szabad világból.

A vers legmaradandóbb képei az útvesztőbe került csikó riadalmát ragadják meg:

,,... betört a járművek sokaságába ahol aztán igazán meg- / rémült nyeríteni is elfelejtett mert rádudáltak szemébe / világítottak hogy csaknem megvakult a fénytől elfutni / meg nem tudott mert minden utat elzártak előle s így / csak remegett a szőre a félelemtől és még jobban / kidülledt gyönyörű barna lószeme így talált rá / ugyancsak félholtan a rémülettől Ria kisasszony...”

Nem nehéz kapcsolatot találni a szép kékinges vándor és gyönyörű barna „lószemű” társa között, mindketten korlátokba ütköznek. A Három scherzo tehát egységes alkotásként is felfogható, amely megfelel a zenei műfaj ABA képletének.

Herceg János műve, a Három scherzo látszólag különálló alkotásokból áll, mégis zenei kompozíció jellemzi. Epikus mozzanatok jelennek meg bennük, az idő linearitása elhanyagolható, csupán a „kortüneteket” tűnnek fel. A képzőművészet bűvkörében élő szerző most is ügyel a színekre, ezek kontrasztjára és a jellegzetes képekre. A versben felbukkanó „hősök”, illetve antihősök modellek. Akárkik vagy Mindenkik, akik bizonyos értelemben a lét értelmét keresik. Megnyílnak a szenvedélyek és az álmok terei, ezek szárnyaló lüktetését az interpunkció csak akadályozná. Valamiféle Gesamtkunst igénye valósul meg, szinte a kifejezhetetlen kifejezésére való törekvés kerül előtérbe. Létünk paradoxonai vonulnak el előttünk, emberi kérdések, amelyekre az egyén az „érkezéstől” az „elvonulásig” választ keres a választalan élettérben. Szinte Hofmannsthal Claudiójával hebeghető: „s csak kusza vágyuk látszanék öröknek.”

De vajon miért scherzók ezek a szövegek? Az energikus ritmikájú zenei műfaj a XVIII. századra nyerte el mai formáját, noha maga az elnevezés már 1600 körül megjelent. Ismertetőjegyei az élénk, zabolátlan tempó, a dinamikus és ritmikus kontrasztok sokasága, a rövid motívumok alkalmazása. Néha a hangszeres darab vagy tétel nem humoros jellegű, zenetörténeti szempontból viszont a menüetthez is köthető.

Herceg János scherzóiban legfeljebb a groteszk vagy az ironikus nézőpont jelenik meg. A kontrasztok és apró motívumok változatos skálája, sőt dinamizmusa ugyancsak kifejezésre jut, ám az igazi derű, a tréfa, amely a műfaj megnevezéséhez kapcsolódik, ezúttal elmarad. Korunk scherzói ezek, amelyekbe a fénybe vetettség töredezett egzisztenciális helyzete, valamint a szabadság- és létértelmezés apró szemléleti-poétikai összetevői szűrődnek be.

Híd, 1981. április

Hivatkozás

Hász Fehér Katalin: Az álomvár belső tere. Híd, 1989. április

Juhász Erzsébet: „Európai nyelven”. In Állomáskeresésben. Jelenkor Kiadó, Pécs, 1993, 86-89.

Toldi Éva: Herceg János. Forum Könyvkiadó, Újvidék, 1993