Hózsa Éva: Idevonzott irodalom

A beszédes Török Ádámok zárt tárgyalása

(Beszédek Gion Nándor szövegvilágában)

Régi rögeszmém a hallgatag Török Ádámok megszólalásának és retorikájának nyomon követése, és ilyenkor a gazdag életműből főként két Gion-regényt lapozok fel újra, hogy feltegyem a kérdést, vajon tekinthető-e Török Ádám valamiféle beszélő hősnek, vagyis olyannak, aki egy adott szituációban beszélni tud, aki egy meghatározott helyzetben/helyzetből el tud mozdulni. Gion prózájában ugyanis a beszéd/a beszéd szöveghelye az elmozdulással függ össze. A Török Ádámok rejtélye főként a Joáb-regényben fellelhető hasonlathoz kapcsolható: „Olyan volt, mint egy nagy, hűséges házőrző kutya, akit valamikor megtanítottak cigarettázni.”

A Testvérem, Joáb (az első, manapság meglehetősen ritkán fellapozott regény!) nyolcadik fejezete a mozdulatlanság szituációjában egyszerre csak megvalósítja az említett elmozdulást. Amikor tudniillik a játékbábugyár két munkása a kedvezőtlen munkahelyi feltételek következtében megőrül, és a gyárudvar kiábrándult várakozói a beszélőt szeretnék hallani, senki sem vállalkozik az elvárásnak megfelelő beszédtettre. Még az egyébként mindig pofázó Kovács Pali is legfeljebb megszeppent vagy megoldást keresgető beszélgetőként van jelen. Beszélgetése során fejtegeti például festő barátja adomáját a legedzettebb festőmodellről, aki mindössze másfél óráig tud mozdulatlanul állni és várakozni.

Török Ádám délután három óra körül (a napfénybe vetettség camus-i/mészölyi helyzetében) kér szót a gyárudvarban, abban a határhelyzetben, amikor egyáltalán nem ajánlatos szót kérni, jóllehet indoklása helytálló: „Valamikor sokat beszéltem az embereknek.”

Figyelmet érdemel tehát, hogy az elhallgató/az elhallgattatott Török Ádám a beszélgetők közül kiemelkedve most hosszú idő után ismét beszélőként lép színre, szertartásosan készül fel a produkcióra, hiszen a játékfigurákat (Miki egereket, Donald kacsákat, Pinokkiókat, kismalacokat) is kihozatja a gyárépületből, hogy a megfelelő dekorációval nyomatékosítsa megtervezett mondandóját, amelynek végkicsengése körülbelül ennyi: az álmok gyártói nem merevedhetnek mozdulatlanná.

Török Ádám szónoki beszédének (manapság paródiaként értelmezhető) jól formált szövege, valamint a játékbábukkal való megdobálás mint a beszéd közvetlen reakciója a vajdasági régió történelmi összeomlás-tapasztalatainak, illetve bukott ideológiáinak nézőpontjából válik újraértelmezhetővé. A (beszédaktushoz) hűséges Török Ádám a következőket mondja: „A szép dolgokról kell beszélni, és a szép dolgokra kell gondolni. Még akkor is kell beszélni róluk, ha nincsenek; az álmokról is kell beszélni, és meséket kell mondani egészen addig, amíg az emberek el nem hiszik az álmokat és a meséket”.

A komor és ünnepélyes Mesélő Testvér (lásd a wittgensteini elvvel dialogizáló Török Ádámot!) még a megdobálást követően, sebesülése után is (krisztusi módon) testvérei jelenvalóságának örül, ekkor azonban Kovács Pali zökkenti ki illúziójából, és most már ő lesz ismét a beszélő szereplő. A következő szöveghelyet gyakran emelik ki a regényből: „Akar a kutya a maga testvére lenni – vágott vissza Kovács Pali –. (. . .) Leszünk inkább annak a testvérei, aki naponta legalább kétszer megetet bennünket. Akár a Joábok testvérei is.” Török Ádámot is Joáb II eteti, de ezt a helyzetet a múltból eredő Joáb-féle módszer, vagyis az elkövetett bűnt leplezni akaró szándék diktálja.

Török Ádámot éppen a gyárban előállított (játék-)álomfigurákkal dobálják meg, a munkások (meg)mozdulása, mobilitása tehát visszautasítja a szépítő, elfedő illúziókat, a legtöbbször hamis, giccses álmokat, nézeteket. Török Ádám magára marad, ahogy mindig. Patetikus, ontológiai szempontú retorikája az adott térbe nem illő retorika. Pedig most a vidéki gyárudvar nyitott, mások is betévedhetnek; nem a szokványos, belakott tér. Az olvasói csábítás sem csak kétirányú. A referenciális tudás, a létbe vetettség (mint a hétköznapiságba, a behatároltságba, illúziótlanságba vetettség jelenvalósága) és az álom, a kitörés aspektusa egyaránt érvényesül, ám az utóbbi kapcsán felmerül az elhitetett, a hazug álom lehetősége, sőt a mostani értelmezésbe belejátszik az a körülmény, hogy a hetvenes és a nyolcvanas évek olvasója más csábításokat, más álom-csalódásokat élt meg, mint a mai. Török Ádám beszédének befejezése (annak retorikája) a korabeli olvasó szempontjából a farmernadrágos prózához közelített, ma viszont a paródia, a travesztia kísértése merül fel. A zárlat felé közeledve hangzik el a következő érvelés: „Rengeteg Miki egeret, Donald kacsát és Pinokkiót kell gyártani, bármekkora árat fizetünk is érte, mert az embereknek szükségük van rájuk, mert szeretik őket, és nagyon szegények lennének, ha senki sem gyártana Miki egereket.”

Az álmodókból egyszer valóban álomfejtők lesznek?! Ezt a lehetőséget azonban a bibliai történet kapcsán veti fel M. H. J., aki Izsakhárról szándékozik regényt írni. Izsakhárról pontosan azért kell regényt írni, mert a Biblia keveset szól róla. („Akármilyen regény lesz, de Izsakhárról fog szólni, biztosan jó lesz, mert Izsakhárról szólni kell.”)

Az említett Török Ádám-féle beszélő szöveghelyekre bukkan az olvasó a későbbi Izsakhár szövegeiben is. Olyanokra, amelyekről olvasóként okvetlenül szólni kell. A dialogizáló beszélő (Szivárvány Ervin) például erőszakos, harcias, jelleme is eltér a Joáb-regényben szereplő Török Ádámétól. Nyakában fehér madár lóg, erre hivatkozik, ahogyan Török Ádám a mesefigurákra, és (ő is) gyakran véresen ér haza. Ervin nem készül a beszédre, ő átmenet nélkül hozzá tud kezdeni. Viszont nem (papos) szónoki beszédet tart, hanem rámenősen dialogizál. Lőfegyverek és gyógyteák, gyűlölet és szeretet Ervin beszédében összetartoznak. A Nagy Fehér Madár gyógyteája megnyugtatja az idegeket, és állítólag kiirtja a kegyetlenséget. A narrátor ironikus nézőpontja mindent megkérdőjelez, és a rejtélyesség jelentős írói fogás marad.

Szűkszavúság és bőbeszédűség relációja a kátrányozókkal kapcsolatban jelentkezik A beszédes kátrányozó szövegében. M. H. J. védelmébe veszi, pártfogolja a Beszédes Kátrányozót, vagyis magát a beszédtettet.

Térjünk azonban vissza (Csosza – Csoszogó) Török Ádámhoz! A másik regény ugyanis, amelynek fellapozására a bevezető utalt, az Ez a nap a miénk című regény. Török Ádám itt is beszélő szereplő, sőt afféle hírnök, aki a jóslatoktól sem riad vissza. Mintha a görög tragédiák szerkesztésmódja éledne újjá ebben a regényben, amely 1941 húsvétján, a magyar csapatok szenttamási bevonulásával kezdődik. A konkrét földrajzi névvel illetett regénytér tehát Szenttamás, itt is, most is a Gion-hagyományhoz híven főként a periféria, ahol az adott családok húsvétkor behúzódnak, majd a továbbiakban minden ünnep alkalmával ezt teszik, egészen a háború végéig. A regionális aspektus a Grendel-olvasás-sal állítható párhuzamba. Az ünnepi határszituációk, illetve fordulatok kidolgozása újabb írói fogásnak tekinthető, ugyanis az ünnepi adagio a megállásra, a vendégekkel (hírnökökkel?) való beszélgetésre ad alkalmat. Gion regényében is megjelenik a tisztító, áldásos, ottliki motívumként számon tartott karácsonyi hóesés.

Török Ádám látogatásának, a keresztény ünnepek idején is kifejezésre jutó pogány beszédmódjának kevesen örülnek, hiszen neki mindenkivel valamiféle elszámolnivalója van, utálja a gyávaságot, a zavaros idők hozzák meg szerencséjét, a háború pedig a börtönből is kiszabadítja. Életelvét nyíltan kimondja: „Én mindig csak azt veszem el az emberektől, ami nekem jár.”

A regény tizenegyedik fejezetében, a történelmi váltás után kerül sor Török Ádám magabiztos, ünnepélyes dísztermi belépőjére, amely kapcsolatba hozható a Joáb-regénnyel, sőt a Véres patkányirtás idomított görényekkel című régebbi beszélő (a farmernadrágos prózához közelítő) szöveggel, amely az Új Symposionban jelent meg folytatásokban (1971).

Török Ádám az említett fejezetben nem büdös bekecsében, hanem ünnepi öltözékében, fényes lovaglócsizmájában vonja felelősségre Karába Janit (a mostani helyzetben, az újabb hatalomátvétel után gyorsan „köpönyeget váltó” Jovan Karicsot), és ismét a diskurzusszerkezet szempontja válik fontossá. A pézsmapatkányok és a patkányok közül érkezők csapnak össze, és Török Ádám gömbvillámmal fenyegeti meg az alantas patkányokat, ám a pisztoly őt találja el. Török Ádám sebesülésének és megölésének történetét, a szenttamási községházán történt eseményeket a narrátor erélyes biztatására a Kis Kőműves beszéli el. Őt tehát beszéltetni kell a beszédes és sebesülése után még mindig magabiztos, sőt vigyorgó Török Ádámról. Török Ádám lesz most az a szereplő, akiről a lakosságnak a megnevezett térben beszélnie kell akkor is, ha már ő nincs. Török Ádám lesz az, akiről a magyar világ elmúlása után - éppen a hiányérzetből fakadóan – legenda keletkezhet. A Kis Kőműves (a hírnök) Török Ádám csodás vérbőségéről áradozik, viszont a Rézi által felvetett pokol-képzetet az elbeszélő (Rézi férje) afféle Sartre-dialógusként szövi tovább. Török Ádám a legenda szerint pokolra száll. A pokol viszont a mesélés, a beszélgetés helye, Török Ádám tehát a fokozatosan szövődő legenda szerint (a gioni narratíva egyébként jól ismeri a legenda beszédmódját, valamint az ironikus utópiát is) barátságos, beszélgetős helyre kerül, azaz nem unatkozik. Megadatik neki a túlvilági végtelen, nyitott beszédhelyzet. A zárt tárgyalás kedélyes, ügyes beszélgetést eredményezhet, a kommunikáció még az ördöggel is megvalósítható. Íme a pokolbeli legenda narratívájának egyik ironikus (utópista?) részlete: „Ott sohasem fáznak az emberek. . . Összetalálkoznak a régi barátok és ismerősök, és a végtelenségig mesélhetnek egymásnak az életről. És bizonyára sok mindennel el lehet még foglalatoskodni abban a nagy melegben. Biztos vagyok benne, hogy a pokol nem unalmas hely. Meg aztán ügyes beszéddel az ördöggel is szót lehet érteni.”

Ott ennélfogva nem pokol a másik ember, viszont figyelmet érdemel, hogy az elkárhozottak az életről beszélgetnek, földi életüket értelmezik. A pokol a végig nem beszéltség szituációja.

A Börtönről álmodom mostanában szövege például a jókedvű üzbég lány kifaraghatóságának legendáját említi.

A Török Ádám-féle pokolbeli legendához kapcsolódik a család öt tagjára való emlékezés attitűdje, a szétszóródás szociográfiába illő tényszerűsége, valamint a hiány vigasztaló iróniája: Az elbeszélő mondja: „Pogány természetű komisz ember volt, de régóta összebarátkoztunk. Megígérte, hogy megvár a pokolban az első tüzes kemencénél, addig azonban hiányozni fog.”

A háború is beszédforrássá válik tehát a regényben, a narrátor például így bocsátja útjára Kis Kőművest, aki megkapja behívóját: „Aztán gyere haza, és mesélj nekem a háborúról. Szeretem a háborús történeteket, ha messziről jönnek.”

A háborús események a térség (kultúrtér is!) nyitását, a konkrét léttapasztalatot, az átmenetiség sűrített beszédhelyzetét teremtik meg. A házakba húzódó egyének szinte állandóan beszélgetnek, a messziről érkezők és a kívülállók pedig mesélnek. A háborús helyzet a legendáknak is kedvez. A történelmi ember jelenvaló létének kérdése, a rés filozófiai megközelítése ugyancsak felvetődik az olvasóban.

A végtelenségig megmozgatott mesélők, a posztreferenciális vonatkozások ironikus utópiája a Gion-regények legaktuálisabb, legizgalmasabb pontjai.

George Myerson a mobil telefonnal kapcsolta össze Heideggert, mert a heideggeri értelemben vett kommunikáció a jövő nézőpontjából a vezeték nélküli, bármikor, bárhol működésbe léptethető, teljesen szabad beszédhelyzetet (az „m-jövőt”) jelenti. A gioni Török Ádám-legenda azonban egy másfajta, közvetlenebb, közelibb, a megértéssel összefüggő beszélgetés-lélekvándorlást mobilizál.

Az olvasó a beszéd és az írás feszültségére figyel fel, ez a derridai problémafelvetés, különösen a magát beszélő és a hallgató másik „együttjelenléte” újabb értelmezési távlatokat teremthet. A Joáb-regény elbeszélője például elhiteti olvasójával, hogy a beszéd hiteles írásbeli változatát olvassa, ám hamarosan ki is zökkenti őt ebből a helyzetből. A Török Ádámok beszédei a szövegközi utalások szempontjából jelentősek, hiszen a bezártság kételyeit vetik fel.

Kiadások

Véres patkányirtás idomított görényekkel V. Új Symposion, 1971. október, 78. sz., 431-436.
Latroknak is játszott. Forum Könyvkiadó, Újvidék, 1976
Izsakhár. Kortárs Kiadó, Budapest, é. n.
Testvérem, Joáb. Forum Könyvkiadó, Újvidék, 1982
Börtönről álmodom mostanában. Forum Könyvkiadó, Újvidék, 1990
Ez a nap a miénk. Osiris Kiadó, Budapest, 1997

Hivatkozások

A Kiadói Tanács közleménye Gion Nándor: Testvérem, Joáb c. regényéről. Új Symposion, 1969, 51-52., 8.
Bányai János: Reinkarnáció avagy mit rejteget egy gondolatjel. Új Symposion, 1969, 51-52., 9-10.
Bányai János: Utószó. In: Testvérem, Joáb. Forum Könyvkiadó, Újvidék, 1982, 141-149.
Bányai János: A realista regény felé. In: Könyv és kritika II. Symposion Könyvek 50. Forum, Újvidék, 1977, 31-37.
Bányai János: Gion Nándor. In: Egyre kevesebb talán. Forum Könyvkiadó, Újvidék, 2003, 180-183.
Bori Imre: Kommentárok egy regényhez. Új Symposion, 1969, 51-52., 2-7.
Bori Imre: Ember, táj, történelem. Forum Könyvkiadó, Újvidék - Agapé, Szeged, 2001
Bosnyák István: Diplomáciai „etika” és értelmiségi etika. Új Symposion, 1969, 51-52., 11.
Dobos István-Odorics Ferenc: Beszédhelyzetben. Irodalomelméletek között. Dialógus, Szép-halom Könyvműhely, Budapest, 1993
Faragó Kornélia: Szituatív térszerkezetek. A dinamikus - poláris formáltság. In: Térirányok, távolságok. Térdinamizmus a regényben. Forum Könyvkiadó, Újvidék, 2001, 128-134.
Fehér Kálmán: Szocialista telepátia avagy cenzori kirendeltség. Új Symposion, 1969, 51-52., 15.
Ferdinandy György: Magyar Macondo. (Gion Nándor: Ez a nap a miénk). Forrás, 1997, 12.
Füzi László: Az elbeszélés gyönyörűsége. Tiszatáj, 1997. 4.
Gerold László: Véleményem a közleményről. Új Symposion, 1969, 51-52., 14.
Kulcsár Szabó Ernő: Történetiség. Megértés. Irodalom. Universitas Kiadó, Budapest, 1995
Levi, Giovanni: Hermeneutika és racionalitás. Fordította: Szekeres András. Helikon, 2003, 3., 168-187.
Márkus Béla: Jelkép és valóság. Gion Nándor regényei. Alföld, 1974, 7.
Myerson, George: Hajdeger, Habermas i mobilni telefon. Esotheria, Beograd, 2003
Németh Zoltán: Olvasáserotika. Kalligram, Pozsony, 2000
Odorics Ferenc: Módszer és elmélet szintézise. Forrás, 1982, 11.
Olasz Sándor: A történetmondás öröme. A Virágos katona és a mágikus realista regény. Forrás, 1998, 11.
Ottlik Géza: Próza. Magvető, Budapest, 1980
Pomogáts Béla: A bárányok hallgatása - Gion Nándor Testvérem, Joáb regényéről egykor és most. Új Forrás, 2000, 12.
Szegedy-Maszák Mihály: Irodalmi kánonok. Csokonai Kiadó, Debrecen, 1998
Thomka Beáta: Esszéterek, regényterek. Forum Könyvkiadó, Újvidék, 1988
Thomka Beáta szerk. Narratívák I. Képelemzés. Kijárat Kiadó, Budapest, 1998
Toldi Éva: Török Ádám napja. Alföld, 1998, 3.
Utasi Csaba: Felszólalás. Új Symposion, 1969, 51-52., 14.
Utasi Csaba: A fölény boldogsága. In: Mindentől messze. Forum Könyvkiadó, Újvidék, 2002, 107-110.
Vajda Gábor: Önigazolás? (G. N. : Izsakhár). Új Holnap, 1996, 1.
Varga Zoltán: Periszkóp (Portyázó jegyzetek). Híd, 1972, 7-8.
Voight Vilmos: Az elbeszélés korai és egyszerű formáinak tipológiája. In: Az irodalmi elbeszélés elméleti kérdései (Narratológiai tanulmányok). Studia Poetica I. Szeged, 1980, 51-61.
Zsadányi Edit: Krasznahorkai László. Kalligram Könyvkiadó, Pozsony, 1999, 143-153.