Hózsa Éva: Idevonzott irodalom

Hűség és mobilitás

Közép-Európa írói, szociológusai a huszadik századot a migráció századának1 vallják, a migráció hullámain edzett társadalomról beszélnek, az újragondolást tűzik ki célul, és némi kétellyel viszonyulnak az európai mobilitás-álomhoz. A tipikus migráns ma nem a közép-európai kisebbségek egyike, hanem az, akit a szerzés kecsegtető lehetősége máshová vonz. Ingke Brodersen és Rüdiger Dammann meg is nevezi az említett jelenséget. Az új név: Európa-áruház 2, amely több szempontból rokonítható Ginsberg Nagyáruházával, csak most a magányos turkálók inkább az öreg kontinensen teszik fel kérdéseiket. Európában ma a jólét választóvonala került előtérbe, tehát a határ név nyugat-európai aspektusból elsősorban ezt jelenti. 3 A szociológusok újabban a társadalmi mobilitást kutatják több nézőpontból. Az intergenerációs problémák, a státusváltás és -elérés, a vertikális mobilitás (főként összehasonlító szempontú) vizsgálata rendkívül aktuális.4 Az összehasonlító módszer egyébként a kisebbséginek nevezett léthelyzet leírásakor mindig is jelentős volt, a felvidéki régió esetében megemlíthető például Csáky Károly Szülőföldi vallomások5 című kötete, amely az irodalmi kapcsolatok áttekintésével indul.

Az itthoni régióban is felmerülnek az átrétegződés, az Európa-áruház, a státusváltás egységes európai szempontjai, de irodalmunk még inkább a hűség nyelvén szól, arról, ami itt maradt, arról, ami inkább statikus. Az identitásmegőrzés, az árulás, a határsértés, a fogyatkozás, a múlt revíziója, az értékmentő attitűd dominál. Helytörténetek, naplók, esszék vetnek fel többnyire a múlttal dialogizáló kérdéseket, persze az sem elhanyagolható tény, hogy a háború alatt született szövegek szintén most kerülnek kiadásra. A megőrzés rezignált beszéde évek óta jellemzi irodalmunkat. Valaminek a lezárása is tudatosult.

Gallusz László szociográfiai portrékat tartalmazó kötete (a műfaji megjelölés is lényeges!) például a falu létterének veszélyeztetettségét az egyéni veszélyérzet felől közelíti meg. A befejező sorok sajnos már toposzként hatnak: „Nagyon fájó érzés, hogy az emberek arcán nem látom a mosolyt, a hétköznapokat mostanában többnyire a rettegés tölti ki. Menni, vagy maradni? Erről nem szívesen beszélek. De a szántókról már igen. Erről a mérhetétlen kincsről, amit veszni hagyunk. És hogy veszni hagyjuk, ez majd az új nemzedék lelkét fogja terhelni” (Péterréve, 1994).6

„A bánáti ember” hasonlóképpen gondolkodik: „valaki felelősséget vállal-e azért, hogy fiataljaink űzött vad módjára menekültek el az ősi tűzhely mellől? Hányszor hallottam, hogy a falunak fiatal munkaerőre van szüksége, közben éppen a vajdasági falvakat hagyták el tömegesen azok a legények, családok, és nem csak a magyarok, akik nagyon sokat nyújthattak volna ennek a társadalomnak. Lehet, hogy többet, mint mi.“7 Ez a táj, ez a föld tehát az, ahonnan menni kell,8 és mindez a földhűség szempontjából reflektálódik. Az itthon maradó ugyancsak valamiféle honvágyat érez. A megőrzés vágya és a veszteségtudat, az oltalmazó gesztus és a tetten érés, valamint a bűn felismerése a szociográfiai nézőpontot valamiféle ima-attitűddel, szülőföld-mítosszal kapcsolja össze. Juhász Erzsébet Esti följegyzések (Egy évad a balkáni pokolból, 1993) című esszékötetében a karácsonyi meghittség narratívája hívja elő megváltás és megváltatlanság kételyeit. Mérey Katalin Gyertyaláng című kötete (2002) a halottak napja kapcsán mond ki hasonló kételyeket (a címadó novellában, amely nem is biztos, hogy novella, ám szövegközi aspektusból annak nevezhető). A József Attila-i ihletésű Lassan, tűnődve (Halálról, hazáról) című írás a reménytelen végre, a megváitatlanságra utal, a hazát, a szülőföldet pedig ily módon definiálja: „Mi magunk.”

Aki tehát lemond a reményről, az elfogadja a kegyelem hiányát. Ontológiai síkon így is mondható: elfogadja az elfogadhatatlant. A kudarc és a vele járó felelősség felismerése egyfajta szabadságélmény.9 A háború eseményei reménytagadókat hoztak létre, és ezt követően megszólalhatnak újra a remélők vagy a várakozók. Az újabban megjelenő ima műfaji megjelölés siratás és kívánság köztességére utal. Az ima kérő attitűdje a nyitás lehetőségével függ össze.

„A hétköznapok szociográfusa”,10 Németh István a Házioltárban szociográfiai képet és térképet adott, a szövegek szinte a szociográfiai igényből fakadóan váltak személyessé. A Kundera-mottóval induló kötet zenei szerkezetet követ, a Nyitány és a Záradék között Öt profán ének „hangzik el”. Világiság és oltármagasztosság köztességében érzi magát az olvasó. A Hatodik profán ének az Ima Tündérlakért (2000) szövegei közé került, és az új honfoglalók tetteit, a föld kisajátításának szociográfushoz méltó vonatkozásait kutatja.

A szociográfiai nyomokat kereső olvasó felfigyel a Van remény című szövegre, amely összhangban áll a címadó ima-megnevezéssel, tehát a paratextussal. A teremtő mosolyára való rámutatás újra az említett köztességet, az ambivalens nézőpontot sugallja. A régi fényképen való tűnődés a „többlet” felé irányítja a narrátor figyelmét: „Mert a fényképen nem csupán ők vannak, a cséplőmunkások a bandagazdával és a két derék búzakazal tulajdonosával, az angyalok kötényéből odapottyant kisgyerekekkel, ott van valami többlet is, a láthatatlan, a vakító nyár, amely ott lobog az égen (...), igen, ott van a képen, ezen a szándékolatlanul is tökéletes »szociofotón« a Teremtő időtlen mosolya.”

A kötet zárlata viszont az Utolsó ítélet címet viseli, és a verses beszámoló (ismét fontos a műfaj, mint például Bogdán József költészetében a Helyzetjelentés) a lebontott temető kapcsán a föld hűtlenségét veti fel, vagyis egy más nézőpontot: „ily hűtlen lesz hozzád is / ez a föld.” A sokasodó bibliai motívumok ugyancsak a többletre, a láthatatlanra, ha úgy tetszik, szociográfián túlira mutatnak. Ez már az időtlen Tündérlak szociográfiája, „belső” szociográfia.

Irodalmunk költő-szociográfusokat is számon tarthat, Brasnyó, Böndör vagy Tari versei példaként szerepelhetnek. A bánáti régió irodalma külön említést érdemel. Kalapis Zoltán vonatkozásában Bori Imre utal mitológia és szociográfus nézőpont közelségére, de Németh Ferenc kutatásai szintén felmutatják ezeket az összefüggéseket. Cs. Simon István versvilága tájhoz, sorshoz kötődik, a pusztulás mítoszát például újabban a Rabé 740. évfordulójára fogalmazza meg. Az ima-attitűd különösen a pap-költő, Bogdán József vonatkozásában válik jelentőssé.

Az utóbbi hat év verseiben felerősödött az ima, illetve a fohász szerepe. Az ima mint archetextus valójában metakommunikáció (Pilinszky), amelynek zárlata kérés, illetve segítségül hívás. A bűn kimondása imaszöveget indukál. Bogdán szövegvilága a konkrét bánáti régióhoz kötődik, amelyben főként Rabé, Oroszlámos, Egyházaskér hiány-dimenziói, vagyis a temetés-mítosz hangjai erősödnek fel. A zilált ima, a sirató a földi dimenzióra figyel, holott a felettes mérce tudata jelen van. Újabb imaszövegei közül említést érdemel az Ima az elmenőkért, európai távlatból viszont a szülőföld emberi mértéke válik vonzóvá. A pesti papi szolgálat ironikus látószöge a minőségi élet és a méltó temetés rítushiányát veti fel, például a Lehet lehet nem tudom nem tudom című versben.

Bogdán József utóbbi gyűjtőmunkái a Kosztolányi-kultuszhoz kötődnek, itt is az ima hangja és a lelkes gyűjtőszenvedély dominál.

Jung Károly újabb verseskötetének (A mogorva Héphaisztosz) magánmitológiája a kudarc és illúzióvesztés öntapasztalatából építkezik.

Természetesen bővíthető a sor, ez a fejtegetés azonban a hűség-pillérre, valamint a szociográfiai és mitológiai nézőpont egyre inkább megfigyelhető összefonódására mutat rá, illetve néhány műfaji kérdést érint, amely a szociográfiai nézőponttal áll összefüggésben.

Az önéletrajzok, memoárok, publicisztikai írások, önéletrajzi ihletésű regények ugyancsak elmélyült kutatást érdemelnek, például Varga Zoltán Bábel árnyékában című kötete, amelynek alcíme a következő: Önarcképtöredékek történelemmel. A vizsgált szempontból jelentősek még például Beder István szövegei. Lovas Ildikó Meztelenül a történetben című regénye szabadkai vonatkozású forrásanyagot tartalmaz. Herceg János eddig összegyűjtött esszéihez, valamint Végei László írásaihoz is fordulhat a kutató. Gion Nándor, Szathmári István, Bozsik Péter prózája a külső rálátás szempontjából (is) viszonyul a szülőföldhöz. Kontra Ferenc szövegeibe (lásd pl. Gimnazisták) a horvátországi régió, a gyermekkor tere játszik bele. Lévay Endre összegyűjtött írásai szociográfiai tapasztalatokat hordoznak a „volt idő”-re vonatkozóan. Gulyás József Volt idő című verskötete (2002) a közelebbi múlt mobilitástapasztalatainak hasonló világképből kiinduló reflexióit, megfigyeléseit bontakoztatja ki, B. Foky István viszont egy szociális gondokkal küszködő, már-már letűnt szabadkai városrész, a Mlaka „szociográfusa” lett.

Ebből a rövid áttekintésből is kitűnik, hogy a vajdasági nagy szociográfiák még mindig nem születtek meg, ellenben a kilencvenes évek irodalmi hozadéka igen sokrétű, noha értékében és műfaji tekintetben természetesen rendkívül eltérő.

Az érintett ima-attitűd, a mitológiai vonatkozás a szülőföld belakásával, a valahova tartozás problematizálásával, találkozás vagy szétválás kulturális kérdéseivel állnak összefüggésben. A sors- és önértelmezések – a merőleges mozgáspályán – leszálltak (vagy visszaszálltak?) a világ mitológiai „mélyébe”. Megszülettek a bűn és a feloldozhatatlanság, a „tájsebek” (Németh István: Lélekvesztőn), a „rétegek” (Deák Ferenc) vizsgálatai.

Hivatkozások

1 Kafka. Közép-európai folyóirat. 2002, 6., 4. Az említett két szerző bevezetője: Európa áruház.
2 Uo. 4-5.
3 Rainer Münz: Címszó Európa. Határátkelések. Kafka. 2002, 6., 58-51.
4 Lásd Róbert Péter szerk.: Társadalmi mobilitás. Hagyományos és új megközelítések. Budapest, Új Mandátum Könyvkiadó. 1998.
5 Vö: Csáky Károly: Szülőföldi vallomások. Pozsony, Madách Kiadó, 1989.
6 Földéhség. JMMT, Újvidék. 1996, 170. Ehhez kötődik a falukutatás irodalmi hagyománya (Híd), amellyel Gerold László foglalkozott.
7 Uo. 92.
8 Utalás Jurij Andruhovics megállapítására. Kafka, 2002, 6., 16.
9 Ancsel Éva: Az ember mértéke vagy mérték-hiánya. Bp., Kossuth Könyvkiadó, 1992, 67.
10 Bori Imre: Szociográfiák nyomában. Újvidék. Forum Könyvkiadó, 1997, 96-98.
Tari István: Akarsz egy Jugoszláviát? Forum Konyvkiadó, Újvidék, 2002
Balassa Péter nyomán (Szabadban. Budapest. Liget Könyvek, 289.) történik utalás a világ mélyére való leszállásra.