Hózsa Éva: Idevonzott irodalom

A hiány szociográfiája és a Tündérlak-effektus

A lopott cím több forrásból eredeztethető, tekinthető például Jász Attila verscím-parafrázisának (lásd A hiány poétikája). Jelen esetben azonban azt jelöli, amivel az utóbbi időben meglehetősen hosszasan foglalkoztam. Nevezetesen: itthoni magyar irodalmunk mitológiai és szociográfiai összefüggéseit, amelyek a címben jelölt hiány kategóriájából fakadnak, és amelyek nagyon szorosan összetartoznak. A mítoszból kiszakadt ember ugyanis mítoszt teremt. A szülőföldjén veszélyhelyzetet, veszteséget, bizonytalanságot, ingatagságot megtapasztaló szerző-én a múlthoz, az emlékekhez fűződő szülőföld- és család-mítoszba, a fohász, az ima gesztusába, a mitológiai motívumokba, polémikus mozzanatokba mélyed bele, ily módon keresi nemzeti és lokális identitását, kialakul pedig mindez egy tágabb nemzetállam keretében, illetve annak felbomlása következtében, amely megteremtette a maga kizárólagos monomítoszát. Ezt az aspektust, tehát a mitopolitikai vonatkozásokat, a történetiség kérdését, az átalakulás helyzetében is meglévő mítoszigényt, a fenomenológiai utak járhatóságát, identitás és kulturális kontextus viszonyát manapság a társadalomtudósok kutatják.

A mai Közép-Európa-vizsgálat rámutat az Európa-forgatag kialakulására, az európai egzisztencia dilemmáira, a migráns átváltozására, aki nagyon is eltér a Márai- vagy Kundera-féle (e)migránstól, és a határvonalakat többnyire az anyagi jólét húzza meg. Miközben másutt a globalizáció kérdésein is igyekeznek túllépni, a mi régiónk írója (általunk könnyen interpretálható módon) leggyakrabban a hűség és az emlékezet regionális vagy egyéni keretekhez kötött szempontjait tartja szem előtt, vagy éppen ezzel dialogizál, mert figyel arra, ami hiányzik.

A címben feltüntetett hiány-kategória ennélfogva felfogható annak, ami az adott helyzetben nincs, annak, ami az író-én feszültséget teremtő hiány-nézőpontjából fakad, sőt a minimalizmussal is összefonódik. A nálunk megnyilvánuló regionális minimalizmus természetesen másképpen értelmezhető, mint az amerikai vagy a nyugat-európai irodalomban. Carver azonban kimondja, hogy az is feszültséget szül, ami a történetből kimaradt, amit sugall, a dolgok olykor repedezett, ingatag felszíne alatt rejlő táj is lényeges. Valahogy így szemlélhető a mi irodalmunkban a családregény, a családmitológia, illetve a családszociográfia helyzete.

Emlékezzünk vissza, hogy amikor 1996-ban megjelent Németh István Házioltár című könyve, akkor a kritikai recepció éppen azt emelte ki, hogy irodalmunknak nincs családregénye. Az Ima Tündérlakért (2000) a családi mítosz törékenységére, mulandóságára mutat rá. Még a temető is múlékony, és megjelenik az a sajátos időfelfogás, amelyet manapság több szerzőnk hangsúlyoz, a réteges, leveles idő, vagyis a vertikális mozgáspálya. A zenei szerkezetű Házioltár mégsem lett igazi családregény, az irodalmár olvasónak éppen a műfaji diskurzus tűnik fel a szövegben, hiszen a narrátor következetes feltételezettséggel és öniróniával tér vissza a kérdéshez: mi lenne, ha regényt írna? A családi hagyomány pedig kihívó erejű. Lehet és kell a golgotás múltról, a tabutémákról vallani, a néprajzi, szociográfiai, erkölcsi és természetesen a mitológiai szegmentumokat kiemelni. Mindez azonban „kemény mag” marad, ahogyan Vasagyi Mária nevezte interjújában (Hét Nap, 2003. szeptember 3.) a maga Silentium albumának családtörténeti megközelítését, amely bármikor folytatható, zenei, feszes megkomponáltsága ellenére is (most a családszociográfiai szempont kerül előtérbe!) továbbírható mű. "Mag" maradt Juhász Erzsébet Határregénye is. Megemlíthető például Bognár Antal, Kopeczky László, Deák Ferenc, Kontra Ferenc ide tartozó több szövege vagy éppen néhány merészebb, egyéni szólamot képviselő esszénk is. Persze ez a kor nem kedvez a hagyományos értelemben vett családregénynek, a történetiséggel kapcsolatos tágabb horizontú értelmezéshez távlat szükségeltetik. A helytörténetek, emlékiratok, naplók viszont, amelyek szintén a mikroközösség felé fordulnak, meglehetősen eltérő értéket képviselnek. Megjelenésük pedig nem mindig visszhangtalan, sőt néha a távolban előkerült hagyaték is kiadásra kerül (lásd Damjanovné Zimmer Sarolta: Így éltünk Szabadkán. Budapest – Zágráb, 2003).

Az ezredforduló táján éppen a lírai költészet reflektált leginkább a szétszórtság közérzetének nézőpontjából a veszteségre, a biztonság védőburkát nyújtani tudó mikroközösség jelentőségére, a belülről irányított emberre, csak éppen a líraértő olvasók fogyatkoztak meg. Újabb líratermésünkben jelen van az epikus mag, befogadása is több esetben alig különbözik az epikus szövegekétől. Megszaporodtak a lokális versek (például a kiüresedő. pusztuló bánáti térség, a bombázás kapcsán az újvidéki térelemek is létértékűvé, gyakran emblematikussá váltak), amelyek a családi és regionális magánmitológiával, a fogyatkozás és elmúlás problémafelvetésével is összefüggnek. Tolnai Ottó verseiben mindig erős volt a családmitológiai vonatkozás, most az irodalmi mítoszkereső attitűd is egyre erőteljesebb, elég a három nővér motívumát vagy a családtagnak minősülő Godot kutyát megemlíteni.

A családi mikroközösség bemutatása az elvándorolt írók nézőpontjából ugyancsak figyelmet érdemel. A szociográfiai lehetőségeket rejtő nézőpont a mulandósággal és a széttagolt mítosszal kapcsolódik össze. Nem töredezett, inkább széttagolt mítoszról tehetünk említést. Szathmári István prózája fogalmazta meg a nagy kaland lényegét, miszerint az elmenő eleinte többet gondol arra, ami itt marad, mintsem az ismeretlen újra. A retrospektív látásmód, a visszafelé bugyogás hozadéka is egyfajta magánmitológia, amely a lokálishoz és a családbomláshoz, vagyis a hiányhoz kapcsolódik. Szathmári István lokális mítosza az általa teremtett és azóta irodalmunkban jelentőssé vált villamosmítosz (még pontosabban: a villamoshiány mítosza) mellett egy szabadkai városrészhez, a pincebolt környékéhez kapcsolódik. Ezek belső nézőpontú tájvillanások, de a látványvillanás mellett mindig megvillan a reflexió is. A modalitás problematikája az emlékező író-én esetében külön vizsgálatot érdemel. Az emlékező író a Thomas Bernhard-i értelemben a magány védelmezője egy köztes térben, ahol réteges, leveles az idő, és ahol az anya-kereséshez a Fekete Singer, az apa-idézéshez pedig az ünnepvárás, az ünnep idején történő hazalátogatás fűződik. Fikció és valóság viszonya megváltozik, a Szirmai-szerű világ közérze-tének megtapasztalása (Nyárutó a Tiszán) azonban nehezebb és magányosabb tapasztalat egy olyan térben, ahol Szirmait nem ismerik.

Gion Nándor történelmi regényei a kívülálló nézőpontjából teljesedtek ki. Jelen szempontunkból az Ez a nap a miénk című regény családszociográfiai és néprajzi vonatkozásai tűnnek ki. A magyar és német hagyományokat ötvöző, Szenttamáson élő családhoz az ünnep lassuló, családi ideje, illetve kerete kapcsolódik. A tabutémák érintése, például a magyar hadsereg bejövetele, majd a hatalomváltás éppen a családlátás és családbomlás révén válik megközelíthetővé, egyéni módon értelmezhetővé. A felvetett történelmi kérdések (a régióhoz kötődően) például a német lakosság golgotás sorsa még mindig nem igazán felkutatott történelmi kérdés. A lokális és családi identitás reflexív megközelítése kiemelkedő, a családok izoláltságát a szinte hírnöki szerepet betöltő látogatók oldják fel.

A szülőföldtől távol születtek meg például Bozsik Péter Csantavér-regénye, Apró István köztes térben mozgó novellái, Balázs Attila prózája, Ács Károly, Fenyvesi Ottó (Blues az óceán felett. Régi és új versek, 2004), Szűgyi Zoltán újabb versei, és más művekre is utalhatnánk. A nézőpontok játékából, az irodalmi élettér sajátos utazó kereséséből, Esti Kornél hazatérő felfedezéseiből, néven szólításából álltak össze a kétlakiságot összehangoló Nagy Abonyi Árpád Tükörcselek című világkerülései/prózái.

Természetesen most nem egyfajta értékrend meghatározására vagy teljes névsor törekszem, hanem a mikroközösség és a lokális szempon-tok néhány meglátójának megnevezésére törekszem. A lényeg mégis az, hogy az elvándorolt vagy kétlaki szerzők hiány-nézópontú, majd fokozatosan az új élettérbe integrálódó mozzanataira és a mind jobban széttagolt mítoszra, a törésvonalakra is fel kell figyelnünk.

A családregény-mag tehát több nézőpontból megvan. Az irodalommal foglalkozó olvasónak azonban feltűnik a különbség. Az itthoni régió narratívája a szigorúan rendezett tapasztalatok elmondására törekszik, mint említettem, a zenei kompozíció, a tonalitás szempontja vagy a míves lírai megnyilatkozás sem elhanyagolható. A család mint közösség a kivonulás lehetőségét ugyancsak láttatja. Henry James szellemében elmondható, hogy ez a beszélő rendje. Hogy például az egyes szám első személy mennyire brutális, ez persze az olvasótól függ. Az elmenő, a migráns magyar író, aki az anyanyelvi közegben továbbra is (vagy fokozottan) érzi az írás távlatosságát, megéli a változékonyságot, néhány kivételtől eltekintve a rendezett tapasztalatok helyett az új élettérben a cikázó emlékek és reflexiók, a képzettársítások, néha a triviális, banális emlékek kimondását vállalja. Az előttük álló szabad tér növekszik, és mindinkább más tapasztalatokkal írható tele. Ez már az elszakadás poétikája. A lételméleti és identitáskereső szempontok ellenben mindig előhívják az emlékeket, az emlékhelyeket, az eredendőség végiggondolását, az ősök felkutatásának igényét, a családi mitológiák/magánmitológiák közegét. Az állandó szövegköziséghez szintén az említett cikázó emlékfragmentumok társulnak. Az olvasói tapasztalat alapján elmondható, hogy egyfajta ambivalencia is fennáll. Az elvándorolt szerző (a vizsgált aspektusból, az átjárhatóság pozíciójában) a lokális szövegeket gyakran az itthoni folyóiratokban közli, ritkábban itthoni kiadásra, könyvbemutatásra gondol, mert itt számít teljesebb befogadásra. Ennek fordítottja is előfordul, amikor a szöveg éppen a kívülállókat szólítja meg. Majoros Sándor utóbbi kötetei például Magyarországon találtak olvasóra.

Néhány lehetséges szegmentumot és írót neveztem meg csupán egy nézőpontból, egy elmélyültebb vizsgálatból, amely további kérdéseket vet fel, további értelmezési stratégiákat hoz létre. A rálátás nem is lehet teljes, de minden újabb meglátás valamiféle befogadói döntésre ösztönöz. Káich Katalin esszéi például a keresőket szólítják meg, és a lét megtisztított Tündérlakát idézik (Írások a lélek útjairól).

A családtagok közül a (leg)fiatalabbak hangját hiányolom még mindig, hol-
ott időnként már hallatnak magukról. Hermann Kühn festővé válásának parabolája (Danyi Zoltán: Pszichoszomatikus életrajzok) az eddig elmondottakkal hozható összefüggésbe.

A fiatal írókat azonban főként a huszonegyedik század belakásának esélyei, a sebesség mítosza, kezdet és vég hiánya, a médium, a kultúravírusok, a mémek kérdése, vagyis az áthelyeződött effektusok, a kijáratok vonzzák.