Sínkeresés

(Szathmári István rövidprózája)

„Vannak szemek, melyek képesek meglátni ennek a tájnak a szépségeit, s meg tudják szólaltatni az Alföld kicsit álmos, levert embereinek a lelkét. . .„

(Temesi Ferenc: Pest)

Két novelláskötet, és mindkettő ugyanannak az egységes írói szövegvilágnak szerves része; része az emlékek, a reflexiók, a színek, a látványok, a benyomások időben sem széttagolható hálójának. A novellák közérzetvizsgálatok, ugyanakkor a felvállalt múlt és szülőföld, valamint az új hazát, új otthont kereső, az elvágyódó ember öndefniálási „töredékei”, sínkereső játékai. Szathmári István novellavilágának kulcsszava a között – a szó csáthi és Nemes Nagy Ágnes-i értelmezésében –, hiszen ez a narratíva a köztes létről, a művészlét „köztességétől”, a „valami mindig kell” gesztusáról, az idősíkok átmenetiségéről vall. Az egész eddigi életművet az örök nyugtalanságban élő ember attitűdje köti össze. Szathmári István az örök utazó (Tolnai Ottó a hatvanas évek hátizsákos utazóját látja benne), aki útközben volt/van otthon. A drágakőként csillogó sínek keresésének dilemmája, valamint a külső és belső világ, itthon és otthon, múlt és jelen, valóság és fikció, írói és tanári hivatás átjárható kategóriái foglalkoztatják. Az olvasó az idegen-tapasztalat módozatait keresi ebben a novellavilágban.

A szövegeket valamiféle sajátos szomorú-vidám kedély hatja át – mint az egyik görög hős dalát –, és ez egyben „eredeti” hangulati mozgást, ha úgy tetszik, utazást is eredményez. Amennyiben az olvasó is rááll erre a sínkereső mozgásra, eljuthat az írói látószögig, ahol azonban megmarad a homály, a gomolygás, a megismerés és az önmegismerés hiánya: „A kertben a meggyfám nem ismer, senki sem ismer, és kerülgetem önmagam.” (A fekete Singer)

Mészöly Miklós Cervantes utazást dicsérő gondolatához kapcsolta a ma írójának kérdését: „. . . mert mi más van nekünk, mint az út?” És vajon mi más maradna az új hazát kereső ember számára? Az úton pedig ott az életidő múlása és a magány. Persze az emlékező írónak vállalnia is kell a magányt, egy kicsit a magány védelmezőjévé is kell válnia – a Thomas Bernhard-i értelemben –, hiszen így tud igazán önmagába tekinteni. „Leveles, réteges az idő. . .” – írja Szathmári István Peliván és a Rudics bácsi című novellájában. A szövegek ezeket a rétegeket kutatják. A „valami volt” és a „valami van” között keresgélnek, közben pedig több idősík és nézőpont is egybejátszik. Ami viszont felszínre kerül, az főként a villanásszerű látvány, a töredékes élmény, a töredékes idő. A pillanatnyiság Szathmári prózájában egyszerre behatárolt és nyitott, valamint szembesít a ténnyel, hogy tudatunknak számos olyan rétege van, amely nem ragadható ki az élmény eredeti alapkörnyezetéből. Ez eredményezi a novellák „dokumentumszerűségét”, személyességét. Az alapkörnyezet modellje Szathmárinál egyértelműen Szabadka, maga a Város, továbbá a család, az ősök árnyéka, a pincebolt környéke, a táj, Palics, a kék váza... A villamos nem mozdítható el, megmarad szabadkai villamosnak, az emlék az egykori palicsi utazásokban és a „halott villamos” látványában gyökerezik, jóllehet az utazó író múlt- és jelenbeli villa-
mostapasztalata igen változatos. A Szathmári-féle szövegvilág villamosa néha „csöng, csöng, lármázik”, időnként „vérző, lomha, belénk zörgő, veszélyes, sikongva és csikorogva megálló, a kígyóhoz hasonlóan forduló” stb. A gyermek- és a felnőttkor, az idő, a történelem, a legintimebb élmények villamosa az intertextualitás olvasói pozícióból közelíthető meg. Az alaptapasztalat beszéde mégis az itthoni/otthoni tóval és a jelen emlék-Szabadkájának villamoshiányával áll összefüggésben. A vissza nem hozható idő és tér egyre inkább tudatosul.

A villamos és más történetek című kötet két egyenlőtlen szerkezeti egységre oszlik. Mindössze tíz „más történet” került be a gyűjteménybe. Ezek az elvágyódás narratívái, amelyekben az alapmotívumok és a helyi színek továbbra is jelen vannak. A művekre egyfajta körkörös mozgás jellemző, melynek gondolati középpontja a kirekedtség, a kirekesztettség, a kívülállás. A megoldás végül a „kisurranás” (a szövegből való kiosonás?!) lesz. A kötet kohéziója erős, a villamos átdöcög, átrobog szinte valamennyi „történetlehetőségen”. A tárgyak közül kiemelkedik a gyermekkori térbe tartozó, a lokális identifikáció eszközeként megjelenő fekete Singer varrógép, amely mitikussá növekszik (lásd a nyelvjáték lehetőségét, a kedves íróra, I. B. Singerre való utalást!), de jelen van a sárga-barna táj, az érzetek sokasága, a külvilág háborús és erotikus lüktetése, valamint a kékben pompázó, szinte transzcendens tengerkép és a hajó. A Szathmári-féle „tájvillanás” néhol Pissarro boulevard-látványaira, illetve földképeire és gyümölcsöseire emlékeztet. A forgatagra és a sárga-barna földközelségre. A kettősségre. A fényeffektusokra...

A szövegépítkezés visszatérő sajátossága, hogy az író valamely látványból, illetve emlékvízióból indít, ezt a dinamizálás, majd mindezt egy elvontabb, statikusabb vágás követi, amely általánossá, konkrét idővonatkozás nélkülivé emelkedik. A lezárhatatlan lezárások többnyire lírai érzékenységről árulkodó létreflexiók, kérdések. Szathmári szövegmondatai ezekben a novelláskötetekben rövidebbé váltak, a preszuppozíció egyre nagyobb szerephez jut. Íme néhány jellegzetes „lezárás”: „Pedig már ősz van. Mélyen az. (. . .) Lent pedig fáradtan habzik a tenger. Hangja már elveszett valahol. (. . .) És utána már mindegy. Vagyunk, akik vagyunk. És ez így jó. Őszintén azok.” A nominális stílus egyre jobban előtérbe kerül, a kötőszók tobzódása és modális funkciója különösen szembetűnő.

A Lizi és a világ című novella visszatérő modális eleme például a de kötőszó. Lizi az egész világgal kerül szembe, a novella a de-attitűdre, az ellenállás „de”-jére épül.

Az említett szövegkompozíció a mikrostruktúra szintjén is jelen van. Némely szövegrész sűrítettsége Mándy Iván prózájára emlékeztet, ám Szathmári szövegeiből kimarad a párbeszéd, a megjelenítés. Itt csak a látvány és a reflexió dominál, valamint a múltközvetítés lírai alaphangja, a szinesztéziák, a korreszpondenciák. „Az újat kerestük. És ez már mottónkká vált”– olvasható a Messziről nézve című novellában. Ez az újkeresés indítja az Ünnepnapok című kötet első novelláit, amelynek címe a tisztaságvágy, a révbe jutás, a hazatalálás ünnepnapjaira utal (Szombathy Bálint könyvborítója is a kisfiú tisztaságát és az ajtó szerepét emeli ki. A „beszűkült”, belső perspektívát?!). A könyv hármas tagoltságáról, az indulásról, az új hazáról és a csalódás fejezeteiről már többen szóltak. Valójában a karácsonyi várakozások és a hiány könyve az Ünnepnapok; a novellák „tisztasötét” éjképei bizonyítják azt, amit a Nyárutó a Tiszán című novella szövege tartalmaz: „Szirmai-szerű lett a világ.”

Az önirónia gyakran „megszólal”. Az új haza színei a szürke, a barna, a fekete, néha minden foltos, a reklámok élénk színei pedig szinte fájóan hatnak. Az új haza Csikágó (Pest VII. kerülete), a piszkos körfolyosók világa, amely Mándy „budapesti legendáit”, Kafka és Hrabal szövegvilágát idézi. Az éjjeli Csikágó tájképe legszebben a Csikágói blues című novellában szólal meg: „És éjjel a Csikágó villogott. Neonok, lámpák, kivilágított kirakatok, aranyfogak az aluljáróban, sánták, bicegők, nyomorékok, mintha flakonból állna a járda, vizelet, köpedék és gőzölgő virsli az üvegfalon túl, na meg a bor, a szőke, ha már minden bezár, úgy kettő vagy három körül, állok a pultnál, a fejem fölött a Keleti hamisítatlan hangjával.”

A tisztaság-, a tenger-, a hold-, a kommunikáció-, a szerelemhiány és a villamos hiánya, vagyis a „Rossz” mint közérzet uralja a kötetet, az itthon és az otthon kettőssége, a másfelé és a visszafelé is vágyó ember magányának kérdése vetődik fel: „És hagyom, történjék az, aminek történnie kell. Bugyogjon belül az a valami. Úgy, visszafelé. Mást úgysem tehetek.” (A hó és a Nefelejcs)

A villamos helyébe – az új hazában most is tovább döcög – a vonat lép, ez az érkezések, ám nem a megérkezések járműve. A nagy kaland című novella már kimondta, hogy: „Többet gondolunk arra, ami itt marad, mintsem az ismeretlen újra.”

A honfoglalást, a Nagyváros említett kerületének belakását követően a szülőfölddel kapcsolatos nyomkeresés felerősödik. A súlypontok az ünnepekre, a találkozásokra, a meghittség lassuló narratíváira helyeződnek át. A valamiféle határszituációt jelző karácsonyok „benső magánya” (hasonlóképpen vall Rilke is egyedül maradt ifjú költőtársához címzett, 1903-ban kelt levelében), a fa, a szerelem, illetve annak elvesztése, az apa alakja, a tantermek, a kisvárosi gimnázium sárga épületének belterjessége, a disznóbőr táska, valamint a korzó, a tér, a tó, a behívók, a regionális kultúra dimenziói az identitáskeresést problematizálják. Az elvándorolt szubjektum számára a szülőföld interferenciái más perspektívából jelennek meg. A távoli szikla szintén a másik oldalról, az ismeretlen retrospektív meghódítása jegyében lesz látható, az elmaradt ünnepnapok viszont kettős perspektívából, otthonról és itthonról válnak elbeszélhetővé. Az utazás, a kaland, a kapcsolat, az új-, az idő- és a sínkeresés narratívája folytatódik. A külvilág „súlyát” (a múlt század kilencvenes évei) a háborút és családszakadást megélt, a megérthetetlent őrző regionális olvasó lelkére is rárakták, az utazó egyén narratívája az empirikus olvasót szólítja meg. A mentális hátizsák mindig nehezebb. A nyugtalanító kérdések és felfedezések száma egyre sebesebben sokasodik.

Kiadások

Szathmári István: A villamos és más történetek. Széphalom Könyvműhely. Budapest, 1995
Szathmári István: Ünnepnapok. Életjel Könyvek 59. Szabadka, 1995