Hózsa Éva: Idevonzott irodalom

Kópé-keresőben, 2003

 „A túlvilág kapujában...
Mögöttem dübörög az élet,
Előttem:
Egy kurva lélek!”

(Kopeczky László)

 Ez a szöveg akkor is megjelent volna alkalmi (születésnapi) írásként, ha nem következik be az, ami mindig váratlanul jön. Most nekrológgá kellene alakítanom, nagyobb szövegfelületre kiterjesztenem; két napja ezen rágódom, de nem megy. Közeli családtagról, magántérről legfeljebb némi távolságból szólalhat meg az emlékezet beszéde, egyelőre felfejthetetlen. Egyébként is a nekrológ csapdája akaratunk ellenére fennáll. Ilyenkor sokszor önmagáról vall az ember, és ez Kópéhoz méltatlan beszédtett lenne.

* * *

Nem tudom kitépni, de kibeszélni sem magamból (még zseb-emlékezésként sem) a közelség tapasztalatát. Azt a réges-régi esküvőt, a gyónásával összefüggő családi legendát, a színházi élményeket, a közös franciaországi kalandokat, az átkacagott éjszakát, amikor heten egy szobába (túlzás szobának nevezni) szorultunk, az András-napi irodalmi/képzőművészeti beszélgetéseket, a szelíd tekintetet, amellyel nyolc évvel ezelőtt édesanyám temetésén törékenyen, tétován rám nézett. A tavalyi délutánt, mikor jellegzetes királyi szalonjában a Sáfrány-képeket válogattuk, közben pedig akkori munka-gondjaimra talált vigasztaló szavakat. A kópéi sziget-jelenséget sem felejtem el, amely bátyja (utolsó testvére) végső szertartásán kirajzolódott, meg a bombázások idején való találkozásunk is maradandó. A Nagytemplom irányába haladt, én a gimnáziumba siettem. Odahajolt hozzám, és ennyit mondott: „Azzal büntetem őket, hogy túlélem.”

Azt túlélte.

* * *

Irodalomról az utóbbi években beszélgettünk hosszasan. Színhely: családi találkozók, Szegedi út, a szabadkai Városháza előtti szoborpark (legtöbbször Csáthtal szemben, Danilo mellett).

Egyszer meg kellene írni az irodalmi emlékeket. Beszélgettünk például a Regényről, a regényvízióról, arról, ahogyan ő álmodott a műfajról, a műfajok nyitottságáról, modelljeiről, a minimalizmus csodájáról, a Novelláról, amelyből a kritikusok kiléptették, a Kádár Katáról, meg persze az örök szerelemről, a fordításról. Biblia-fordításáról.

A világháló lehetősége (büszke volt rá, hogy fia nyitotta meg számára) szintén felpezsdítette. Az itthoni magyar irodalom, nemzete öröksége, az erdélyiség örök szívügye volt. Határozott véleménye alakult ki irodalmi csatározásainkról. A művészet panorámájára rálátó, kitekintő ember nem lehet irigy, kisajátító és kisszerű, ezt végérvényesen megtanította. Borcsa mondta ki a parasztoratóriumban: „A jó szót keresni kell, /A kínzó az könnyen ered meg, /S buzog magától.”

Néha egykori ismerőseire emlékezett, a magyar írókra, akikkel szoros kapcsolatban volt. Karinthy Ferencet többször szóba hozta. Kópé megvalósította magában a művészetek egységét, és mindig tudott valami újat a francia művészet produktumairól. A komikum kategóriája, kifinomultsága érdekelte, mert még nem játszott(ak) ki mindent.

* * *

Nagyon várta a Hármaskönyvet, nagy volt a tét. Nem volt jellemző rá, de már előre sokat vallott róla. A műfajok összeillesztése, a számmisztika (lásd 3, 99), a belső idő-tudat, az elmúlás, az én önértelmezésének több nézőpontú felvillantása izgatta, sőt már egy új válogatás munkájával is végzett. Látta a betördelt kötetet, Szajkó borítóját.

Nem biztos, hogy kellőképpen készültünk fel a könyv befogadására.

Kiadás

Kopeczky László: Kádár Kata. Parasztoratórium. Sáfrány Imre rajzaival. Életjel, Szabadka, 1997
Kopeczky László: Hull a költő, mint a kéve: Versek éve. Lassan ölő cinimus. Csepp versek (Vers-cseppek). Híd, 2003, 2., 141-143.

Hivatkozás

Hornyik Miklós: Kémjelentés egy íróról. Üzenet (Egy nemzedék köszöntése), 1988, 7., 492-500.
K. L. In: Polisz. Irodalmi Kalendárium 1998. 34. megjelenés, 1997. december
Lovas Ildikó: Kópéright. Búcsú a bácskai magyar indiántól. Magyar Szó, 2003. november 8., 9., 13.