Hózsa Éva: Idevonzott irodalom

Történetbrikett?

(Apró István újabb szövegeiről és az ütött-kopott közép-európai Odüsszeuszokról)

Apró István újabb szövegei az önironikus én/az ironikus egyén ezredvégét emelik ki a nem kevésbé ironikus ezredvégi forgatókönyvből.

A szerző nem novellákat, hanem történeteket ír, ez természetesen több mint műfaji állásfoglalás, ugyanakkor válogat is a történetlehetőségek közül, amelyek a Regénybriketthez (1993) hasonlóan többnyire visszafelé folynak. Az archetextus kimeríthetetlen elbeszélői forrás. Az egyén a brikettkockákból felépülő történések után nyomoz.

Éppen a Mítosz szövegében olvasható a legjelentősebb ezredvégi/ezredeleji kérdés, amely a mitológiai tett-történetrészecskék nyomán fogalmazódik meg: Nem hétköznapi-e inkább a hősiesség? Prométheusz története ugyanis ezt a kérdést veti fel. Egyáltalán hősök-e a mitológia hősei a hétköznapiság távlatából? És mi a helyzet az utódokkal, az ezredvégiekkel, akik számára a banális közlekedési dugó jelenti a labirintust? És miért van az, hogy az ezredvégi egyének többnyire elmerülnek, vagyis a kunderai értelemben vízhalált halnak?

A szövegközi pozíció számos dialógusra nyújt lehetőséget, ezt igazolja a Penelopé-történet és -levél is. Joyce és Andrzejewski Odüsszeusza után egy ütött-kopott Odüsszeusz tér meg bolyongásából, aki szennyes fehérneműje mellett a szicíliai fűszeresnél vásárolt ementálit hordozza bőröndjében.

A várakozás és a kullogás a novellák két kulcsszava lehetne, ezeknek ontológiai működése érdemel figyelmet.

A történelem és a riasztó látvány iránti érdeklődés az elbeszélt történetbrikettekben is jelen van. A közelmúltban megélt, megtapasztalt én-nézőpontú emlékfragmentumok egyre csak rakódnak, például a háborús hullák megrendítő képe egy drávaszögi kisváros peremén, a romok, a menekültek már-már szociográfiai vonatkozású kérdései. Kiemelkedik az árulók és elárultak relációja, az áruló dicstelen bukása, az árulástermelés vetülete, az árulás poétikája.

A Polgár akár egy Nagy Lajos-írásból is kiléphetne, jóllehet az ironikus lábjegyzet egyértelműen TB Tihamér felé irányítja az olvasó figyelmét. TBT végső átváltozása, neve általi összezsugorodása pedig a mítoszok kapcsán felvetett kérdésekhez kapcsolódik.

A térpoétikai aspektusok ugyancsak kimunkáltak, hiszen a nagyváros történetterében is megnyilvánul a regionális, a szülőföldhöz kötődő nézőpont. A nagyvárosban többször viszontlátható hulla produkálódik, a háborús emlékek a produkáló gesztust emelik ki, de az én, legfőképpen az elvándorló szubjektum mindenütt otthontalan. Apró István szótárában az otthontalanság és a földönfutás gondosan elkülönül egymástól.

Az Az a nap és más szövegek az ezredvégi közérzetbriketteket tartalmazzák. A kommunikációs lehetőségek, illetve férfi és nő kapcsolata más és más optikából kerül az olvasó elé, miközben a közelmúlt háttérországa is kirajzolódik.

Hivatkozások

Fekete J. József: „Szófolyam". Apró István: Regénybrikett. In: Próbafüzet II. Életjel, Szabadka, 1995, 85-87.
Utasi Csaba: Kirándulás a történelembe. In: Vér és sebek. Forum Könyvkiadó, Újvidék, 1994