Hózsa Éva: Idevonzott irodalom

Differenciálódások a „kapcsolattörténeti” mozgáspályán

(Az Esterházy-olvasás gödeli tétele)

A differenciált (illetve differenciálódó) mozgás jelen esetben nem csak mint az Esterházy-recepció szótárát átalakító igény kerül előtérbe (Szirák Péter. 1998. 65.), hanem elsősorban mint a közép-európai térségi hagyományhoz való „kapcsolódási mód”, vagyis a megengedés hübrisze.

A Duna-regényben (Hahn-Hahn grófnő pillantása) Wittgenstein nem tud mit kezdeni Russell mondatával („hogy a dolgozószobában nincsenek krokodilok”), Russell véleménye pedig csak akkor lesz differenciáltabb, amikor megszereti az „excentrikus osztrák”-ot. (Vö. 217-218.), illetve amikor a szituációba belép az érzelmi konnotáció.

A „differenciált” tehát fokozható, „grádicsai” is vannak. Idő-és térbeli távolság-mozzanat szükséges ahhoz, hogy valami differenciálódjon, persze, ha nincs a „mitől”, nincs a közel se, a messze se, és akkor már minden egy Tandori-koanra emlékeztet. Létre kell jönnie például a Karneválnak ahhoz, hogy az írói térben differenciálódjon az apa, Révai, Rákosi, Gerő, Déry, Lukács „satöbbi”. Esterházy Karnevál-olvasata (A kitömött hattyú. 86.), a „megelőzöttség retrospekciója” (Kulcsár Szabó Ernő. 1996. 223.) és a távolság-játékok az írói hübrisszel fonódnak össze. Kundera üveggolyója „messzeségében” differenciálódik (el), öntükröző üveggolyó-játékká alakul, mely Escher üveggolyóira, Önarcképére emlékeztet.

Claudio Magris az érzelmi beállítódásra hivatkozik interjújában, amikor Közép-Európáról szól, ahol egybetartozó és differenciált fragmentált keverékét fedezi fel (2001. 332-333.).

A behorpadt Európa-alakzat Esterházynál a gumilabdával, a pohárral vagy a törésvonallal áll összefüggésben. Utazó-énnek általában elege szokott lenni Európából, a köz-tér dölyfös emelkedettségéből, a múzeumból mint megoldásból és a magyar grófok dombra vonulásából.

Az Esterházy-féle megengedő narratív stratégia akkor is megnyilvánul, amikor a régióról vagy Európáról, illetve a térség hagyományáról beszél, ugyanis a hagyomány nem szemezgetésre alkalmas halmazként, hanem a meglévőhöz való „kapcsolódási mód”-ként értelmezhető (Élet és Irodalom 2001. július 27., 3.)- „Ez például jellegzetesen posztmodern gesztus, a tradícióhoz ilyen megengedően viszonyulni – mondja Esterházy. – De nekem, azt hiszem, mindenhez ilyen a viszonyom. Tehát kevéssé elvi. Hiányzik belőlem az elvi alapozottság és igény.” (Egy kék haris. 164.) A megengedő narráció „ellen-szintetizáló”, nyitott mozgáspályát létesít az Olvasónak, tehát olyan helyeket/tereket, ahova, ahová valami (újra) beíródhat. Nem biztos, hogy bármi „készebb lesz”, de beíródhat (Uo. 147.) Ugyanakkor mindenféle író és olvasó is van, itt sincs elvi határ (Uo. 193.).

Az írói diskurzus az ironikus megengedés jegyében válik elvsértővé, az elvi korlátokat megszegővé – a musili értelemben, akit a recepció „határsértő”-nek tekint (Csősz Róbert. 2000. 91.) –, ám ez az elvsértés nem elvtelenség, hanem a választóvonalakhoz való „megengedő” viszony, ahol a választás sem lényeges. A kontextus nem egyszer s mindörökre adott, hanem megnyilatkozásról megnyilatkozásra épül, a fogalomazonosítók sora a hosszú távú emlékezetben kutatható fel (A távolság cselei. 85.) Esterházy beszéde kapcsolatba hozható Sperber és Wilson fogalmával: a rámutató következtetéses kommunikációval, amely túlmutat a nyelvi kommunikáción és az információátadás szándékán (Uo. 88.), olyan „metadolog”, amelyhez Esterházy-én vonzódik.

Térség-olvasatában sem mutat az örökmozgó Esterházy-opus semmi olyat, amit az olvasó nem láthat. A „bennszülött” számára minden releváns, ezért látszólag relevanciaelvárást sem kelt, viszont az említett rámutató-következtetéses aktus arra készteti az olvasót, hogy mozgósítsa figyelmét, hogy premisszákat találjon saját „enciklopédikus” adatai között, amelyek egy vagy több konklúzióhoz vezethetik, és ily módon mégis megnyilvánul a relevanciaelvárás. Az író-én magával a formával is hasonlóképpen társalog: „A forma önmagában problematikussá vált. – írja Esterházy. Így hát én készen kapott dolgokat, anekdotát, családregényt, útinaplót használok úgy, mintha elevenek volnának (Élet és Irodalom, 2001. augusztus 31., 6.).

A Harmonia caelestis az elmondottak alapján a mai magyar irodalom („tételes” és „tétel nélküli”) gödeli szövege/regénye, a merev elvek elbizonytalanításának diskurzusa, a csapdalehetőségek ironikus/parodisztikus retorizálása. A recepció rámutatott a regény gödeli részletére (H. C. 192. – Szabó Gábor, 2001. 51.), de a szövegközi térben mozgó Olvasó a többi „szálat” sem hagyja figyelmen kívül (annál is inkább, mert Kertész Imre német bemutatóján még a publicisztikát sem tartja marginálisnak). Esterházy évszázadnyitó alkalmi írása Puskást Gödellel kapcsolja össze, a futball géniusza (aki a családregény Apa-figurájához közelít) ugyanis egy volt a játékkal („a modern álom maga”), és nem a világ adta lehetőségek között választott (Élet és Irodalom. 2000. január 2., A szabadság nehéz mámora. 129-136.).

A Harmonia caelestis elv-paródiaként és a mindenkori axiomatikus gondolkodás imitációjaként/paródiájaként (is) olvasható. Az öncsalatási módszer ugyanis lelepleződik, és így újraértelmezhető például Heine „paradigmatikus toporgása” (Hahn-Hahn grófnő pillantása). Ha pedig az olvasó kitekint, akkor még inkább „összeállnak” a belső szövegek. Claudio Magris például szintén ellenáll annak az elvi korlátnak, amely szerint a térség kultúrája kizárólag a szorongó, rossz közérzet kultúrájaként olvasható („Kultur des Unbehagens”, C. Magris. 2001. 334.), és Ransmayr „megengedő” attitűdje ugyancsak „idézhető”, miszerint lehetséges a történelemmel együtt, a tettesek és áldozatok között élni (Morbus Kitahara). Esterházy Harmonia caelestise abban új, hogy a regény két része lehetővé is teszi a választást, meg nem is.

A regény én-narrátora a „családfamászás” mozgáspályáján az Apa elv-korlátaira reflektál: „Bármikor elő tudott rántani egy elvet. . . (. . .). Akinek elvei vannak és becsületes ember, annak mindig igaza van, jobban mondva nem értelmezhető az ellenkezője, igaza van, mert nem tud nem igazának lenni. Egyet lehet érteni meg nem érteni egyet.” (H. C. 69.).

A Vatikán embere például (a klozet-szituációban) a válasz felől, „elvszerűen” kérdez: „Ha nem volna válasz, a kérdés honnan volna?” (H. C. 209.). A Duna-regényben fellelhető Úristen-Heidegger dialógus egyébként az említett szituáció pretextusának is tekinthető (54.). A megértés és meg-nem-értés diskurzusa (káosz, rend, Rendkáosz) világnézeti és ontológiai hurokként is előkerülhet, amíg azonban a meg-nem-értés háttérként szerepel, az épület rendíthetetlen marad (Paul de Man Schlegel, Benjamin és Szondi viszonylatában vizsgálja mindezt. 2000. 202-203.).

A Harmonia caelestis (a megértés) kételyével megengedő módon és differenciáltan közelít a választáshoz, hiszen a számozott rámutató mondatok választás útján kerülnek az olvasó elé, méghozzá rendben („számozottan”), ami (sor)rend is (mint az ávónál tett látogatás vagy a Duna-regény számozott cédulái), meg nem is. A (sor)rend folytonos és megszakított egyszerre, az olvasó pedig sorrendben és lapozó olvasással is olvashatja.

A mondat is „vallomás” (az Esterházy-szótárban az), ugyanakkor az író csak a Második könyvet kapcsolja a vallomás architextuális hagyományához. A történelmi (áltörténelmi/családtörténeti szituációk a mondatjelentést is megváltoztathatják. Ez a látszólagos „nem választás” írói csele: fecsegés, locsogás, parodisztikus játék, blöff „satöbbi”, ahol kivételes és általános együtt van, ahol még az a distancia is leplezhető önéletrajz és életrajz között, amelyre Ernst Jandl utal (Autobiographie und Literatur mit autobiographischen Zügen). Az író intertextuális szerepjátéka a lehetséges életeket és a halál „cizellálását” is lehetővé teszi. A történeten kívüli és az elszigetelt belüli relációja adja meg a névhez való hozzáállás ambivalenciáját, illetve azt, hogy ez a név hiányának regénye, meg a névé is. Az utóbbit a kritikai recepció vitatja. „Belül” az én a név terében él, a név akkor válik fontossá, ha az én kitekint, kilép. Néha az is előtérbe kerül, hogy ez belső családnév is, meg nem is, mert már legendásított név, történelmi név, a különböző korok és szituációk differenciálódó kapcsolódási módja számos egyéni konklúzióhoz vezethet. A klónozás ijesztő, ironikus távlata még bizonytalan, de mint törésvonal-lehetőség fennáll. A differenciáltság (lásd Derrida) eltűnése állópálya, a családtörténet, illetve, a történetiség megrekesztése.

Esterházy-én megengedő hübrisze ezek szerint a térség olvasásában is megnyilvánul, holott a hazai tradíció határ- és elvsértés tekintetében óvatosságra int. A Kis Magyar Pornográfia Révaival kapcsolatos szituációja például indokolttá teszi a toporgást: „. . . ne haragudjék, mondta nekem türelmetlenül és bocsánatkérőn [ti. Révai], rettenetes főfájásom van, de hát mit tudhat maga erről, a fiataloknak nem faj a fejük.
Nekem szokott, válaszoltam, s ez olyan volt, mintha nyaliznék.” (Bevezetés a szépirodalomba. 427.).

A „benne-gyökerezés” az írói opus aspektusából nem nyalizás vagy gazsulálás (A kitömött hattyú. 164.), a „differenciált” ilyen fajta felszámolása viszont igen. Szerző-én úgy alakítja a régióhoz kapcsolódó beszédmódját, hogy az olvasót ne kényszerítse „nyalizásra”, az olvasónak éreznie kell a távolság esélyét. Ami megosztható, az relativizálódik, tehát a befelé elhatárolódás érzése is szükséges. A szív segédigéiben olvasható: „Rögtön másfelé nézni vagy elhallgattatni a szólót, mert kell az az érzés, hogy érthetetlen és megoszthatatlan, amit épp átélek: csak úgy hihetem, hogy az iszonyat értelmes és igaz.” (Bevezetés a szépirodalomba. 655.).

Az anya halálával függ össze az az egyetlen mondat is, amelyet Utazó nem mond ki útitársának (Hahn-Hahn grófnő pillantása. 227.).

Esterházy Magyarország-, Kelet-Európa-, Kelet-Közép-Európa- vagy Mitteleurópa-beszéde „személyre szabott” beszéd. Õ nem csak azért magyar, mitteleurópai „satöbbi” író, mert (differenciált és intertextuális módon) „von Haus aus” vállalja fel a térségi történelemmel, kultúrával, irodalommal való kapcsolódási módot/módokat, hanem abban is, ahogyan differenciálja a praxis dimenzióját ismerő „személyes-személytelen” olvasót. Az olvasónak egyébként szintén megadja a saját olvasás/olvasat lehetőségét, viszont a differenciáltabb, távoli Olvasónak rámutat: tessék kérem észrevenni, hol élek/élünk, írók egymás között ugyanis nem létezik, nincsen erre tér – mondja író-én A kitömött hattyúban (86.), az olvasók egymás között tere viszont szintén kétséges. Tapasztalat és tudás, empirikus és imaginárius író-én tudatában együtt van (Thomka Beáta. 2001. 1064.), míg az olvasó esetében elképzelhető az eltérés, sőt valamiféle esterházys párhuzamosság is megengedhető, váltakozhat a „close reading” és a lapozgató olvasás (Wernitzer Julianna. 1994. 101.) „satöbbi”.

A Duna-regény én-narrátora például időnként reflektáló módon így szól ki a szövegből: „már akinek ez mond valamit”. A megengedő (megszólítást nélkülöző) gesztus csak azokat invitálja sétára, akik esetében az információfeltárásra képes tudati struktúrákat ténylegesen működésbe léptetheti, ily módon kerülhető el az önhivatkozás valamennyi csapdája (holott az írói tudat fogékony a másfajta tudásra is). Friedrich Nietzsche (Ecce homo. 62.) utal az először megfogalmazódó új tapasztalatok esélytelenségére: „Ha valaki nem tud megközelíteni valamit az élményei révén, akkor nincs is érzéke hozzá. (. . .) Ilyenkor annál az akusztikai csalódásnál fogva, hogy ahol semmit nem hallok, ott nincs is semmi, az emberek nem hallanak meg semmit sem. . .”

Esterházy narratívája is felismeri a dekódoló mechanizmus kiépítésének szükségességét, viszont nem ösztönöz semmiféle nyomozati technika kialakítására (Szabó Gábor. 2001. 49.), ahogy Utazó sem tudja, kinek a nyomán halad. A szöveg még ellen is áll az olvasói nyomozásnak, de a belső regionális empíria erősíti az olvasói pozíciót. Itt, ezen a helyen valósul meg a „határsértés”, amikor az írói és olvasói tér határai (részben/differenciáltan) lebomlanak, a regionális tapasztalat és tudás elemei egybeolvadnak (Szilasi László a Fuharosok vonatkozásában szintén a „határ” megszűnésére utal, 1999. 70.). Az interpretatív „nyomolvasást” a szövegköziségben élő író és olvasó együttesen végezheti, a megnevezett „idézetek” csak „keret-információk”, amelyek differenciált megértésre adnak esélyt. Esterházy írja: „De azért azt hiszem, hogy a nyelv által előhívott valóság, minthogy személytől ível a másikig, személyes szól személyhez (édes perszóna!) valami közösre kell célozzon, azaz elvileg van esély a megértésre.” (Kis Magyar Pornográfia. Bevezetés a szépirodalomba. 413.).

Hogy is van ezzel az „elvileg”-gel? Az esély, a musili „lehetőség”, a feltételesség tehát fennáll. A „bizonytalanság hazátlan töltetése” mint módszer határsértő attitűd, ezen a helyen olvasás és olvasat diskurzusa ugyancsak felmerül. „A tradíciók megértési rendszerek. . .” – írja Manfred Frank, aki Sartre megállapítása nyomán az egyes ember egyes általánosnak való megnevezésére hivatkozik (M. Frank. 2001. 42.). A Duna-regény utazó-énje ellenben a hajón átélt fertőzést követően érti meg az „én” fogyatkozását, a „széttartás” törésvonalát: „Behúzódván kajütöm részterébe, azonnal fölfogtam a posztmodern életérzés dezintegrációs törekvéseit, azt, hogy csak kontingens, decentrált és széttartó „rendszereket ismer el.”(l 32.).

A tradíció itt megnevezett széttartó rendszerdarabkái „keret-idézetek”, olyasfélék, mint a hatvanas évek üveg nélküli szemüvegkeretei, amelyek csak „majdnem” töltik be funkciójukat. Az ironikus író-én nem lép fel a meggyőzés stratégiájával, de azért az egyes olvasónak (akinek „tere van”) esélyt ad arra, hogy rátaláljon „valamely érthetőségi modellre, ahol egyik elbeszélés a másikba fonódik” (Paul Ricoeur. 1999. 404.).

A bizonyíthatóság kérdése fel sem merül, az „axiómák” úgyis hurokhoz vezetnének. A Duna-regény differenciáltan megközelíthető információ-hordozói például a következők: Szepesi György, Jókai Mór, eszelős barna Trabant, úszó dinnyehéj, Steigerwald Feri és Oberfrank Feri, a fiúcska, akár az angyal, Brogli atya, Nagy Októberi Szocialista Forradalom (a „szocialista” helyesírási szabályzat szerint: csupa nagy kezdőbetűvel).

Az Esterházy-féle régió-diskurzusban persze benne rejlik egy másik nietzschei gondolat, a „bálványok alkonya”, a régi igazságok bomlása is (a Hahn-Hahn grófnő. . . szövege folytatja „az igazságot”), valamint a heideggeri hallani tudás és létfeledő fecsegés dilemmája (Selyem Zsuzsa. 1999. 415-416).

Esterházy a Duna-régió vonatkozásában nem fecseg, a rámutató-következtetéses módszerrel él, eleget is tesz a referenciaelvárásnak, meg nem is, a ránk hagyott mitologémák lebontása mellett a toposzokat is felsorakoztatja. A térség elveihez való kapcsolódási mód kánontörő gesztus (azzal az írói felismeréssel, hogy ez a mód új kánont teremthet). A „satöbbi” például egyenrangú (ön)idézét, tehát az ironikus narratíva a referenciális illúziókkal is leszámol. Richard Rorty Heidegger kapcsán a társadalmi gyakorlattól való eltávolító attitűdöt interpretálja (amibe bele vagyunk vetve), amely csak így ruházható fel autentikusságunkkal (1997. 82.). Esterházy mozgó, nyitott narrációja az ismerőst is így definiálja: „sohasem idegen.” (Hahn-Hahn grófnő pillantása. 219.). Úgy szeretne beszélni, mint családregényének Nagyapája (H. C. 355): „Mintha szégyellte volna; »inadekvátnak« tartotta önmagáról beszélni, ezért csupán jelezte a történeteket. Mint tudott (tudható és tudandó) dolgokra hivatkozott. Ez és ez megesett. Legszívesebben nem használt volna alanyt. Mintha fogadalmat tett volna, minél kevesebb szót használni. Kerül, amibe kerül.”

Nagyapának egy igazi hallgatója volt: az első unoka. Viszont a „már akinek ez mond valamit” belső nézőpontjával függ össze a nagyapa oxfordi kalandja: a kenti gróffal való verekedés (lovaglóostorral) és a nála barátként elfogyasztott vacsora története (H. C. Második könyv. 9.). A narratív reflektálás így hangzik: „A történet nem tehető át a kontinensre.” (355.). A transzfer lehetősége tehát kizárt, a differenciáló reflexiót azonban az az „én” mondja ki, aki belülről (von Haus aus) ismeri a történetet.

A tudandó és tudható relációjában értelmezhető a magyar diktatúra-történet is, amelynek félelemskálája nem tehető át a jeges camparit kortyolgató nyugati turista terébe (Egy kék haris. 163.). A „meddig hal a hal?” kérdést csak egy angol teheti fel anélkül, hogy a sérült önbizalmú nemzet Trianont ne kiáltana (Hahn-Hahn grófnő pillantása, 128.) – A „Jajj” és a Jajjaj” mint belső mondatok ugyancsak térhez és időhöz kapcsolódnak (Harmonia caelestis és Függő). Az ekvivalencia (egybevágás?) kísérlete legfeljebb az ironikus én játék-esélye, például a Búcsúszimfóniában: „Az ami Proustnak a madeleine-darabka íze a teában, az nekem a Csepel teherautó szaga a diesel” (53.). Más szövegekben a süteménydarabka könnyebbé válhat, vagyis az ironikus én aspektusából differenciálódhat, mert itt megvan a mitől kategóriája.

Az Ágnes szövegében az olvasó-én („kelet-francia”) az író lenéző és le nem néző magatartását is megveti: „Õt a történet igaza csak a történeten belül érdekli” (Bevezetés a szépirodalomba. 326.), tudniillik az én kapcsolódási módja szempontjából.

Az Európa-teóriákkal is ez a külső-belső reláció okoz gondot: a feltétlen választás, a külső differenciálás. A Duna-regény Név-Hely-Tárgy „satöbbi” mutatója az Európa címszó mellett zárójelben tünteti fel a részeket: Közép, Kelet, Dél, Észak satöbbi (238.), és a satöbbi itt reflektált név (egyébként is pl. a történelem neve). A kitömött hattyú idézett idézetként említi a Bevezetés. . . . kelet-európai pontosságról szóló Bojtár-idézetét (504.).

A retrospektivitás reflexiója mindössze ennyi: „Puftili, zutty.” (108.) Ütközés? Zuhanás? Író-én megengedi az eltérő olvasói interpretálást. A levitézlett grófok például a tiszta vizű parttalan patak partján elvi vitát folytatnak, ám hangjuk csak fülnagyítóval hallható (Bevezetés a szépirodalomba. 258.).

A Közép-Európa-ima mormolásnál (Hahn-Hahn grófnő pillantása. 171.) fontosabb az egy/egyes hang, ahogyan ezt Musil is említi A feketerigóban.

Esterházy erotikus Európa-korpuszának pretextusaként olvasható A rózsa című szöveg (A kitömött hattyú. 158-165.), a testrészek a külső fabulázásra adnak alkalmat. A Tizenhét hattyúk Történelemhattyújának kapcsolódási módja ugyancsak erotikus mód.

Hogy Magyarország vagy Ausztria melyik Európa-régióhoz tartozik, az csak a teret elhagyván merül fel (Hahn-Hahn grófnő pillantása. 125). Az erotika és a test nyelvén beszéltetett Európa „kéjelgő” (Konrád nyomán keletkező) játék (Prága Európa szíve). A Bécs mint fülcimpa résznél a narráció el is időzik, lassít. Az Európa-olvasatok éppoly elevenek, mint az irodalmi műfajok és formák (archetextusok).

Közép-Európa mint régió „tulajdonságok nélküli tér” (Hahn-Hahn grófnő pillantása. 112.), benne rejlik ebben a Lévi-Strauss-féle eljárás is (amelyre Derrida szintén utal): megőrizzük a régi felfedezéseket, de nem tulajdonítunk nekik semmiféle igazságértéket, így jelen van a hűség ambivalenciája (Helikon, 1994, 1-2; 26-27). Esterházy a meghatározások lekopását figyeli. A térséggel kapcsolatos hasonlatok ironikus játéka abból fakad, hogy minden úgy hasonlítható, hogy nem is hasonlítható (Pogácsa Parancsnok kapcsán merül fel: hát erre nincs is hasonlat. Bevezetés. . . 260.). Esterházy Európa-szövege és olvasata belső történet, amely külső nézőpontból differenciálódik, legendásodik, átalakul, távolodik. . .

A komp nehézkes kikötése a Dunán a hagyományhoz kapcsolódó reflexiókat indít eí: „Közép-Európában oly módon ismétli magát a történelem, hogy minden egyes generációnak olyan érzése támadt: vele kezdődik a történelem, s vele ér véget. A keletiek ezt éppoly nehezen értik meg, mint a nyugatiak. S ezért nehéz szót érteni a közép-európaiakkal.” (Földényi F. László. 2001. 16.).

A Harmonia caelestis Habsburg-mítosszal folytatott dialógusának a „majdnem” a differenciálódási tere, minden a „majdnem”-ben gyökerezik, és ezzel kevés híján megtörik a mítosz, megtörik a „poszt-transz”, de ez belül válik érthetővé, kívülről még egy Wallenstein sem jut el a megértésig: „. . . egy Habsburgnak elegendő ez a majdnem, megveti a lábát ebben a majdnemben, és ezt nem tudja ez a Wallenstein, hogy az idő a császár oldalán áll. . .” (H. C. 195.), ráadásul ez nem az a „kizökkentő fajta” idő, hanem a „csesztetett idő”, amely a Habsburg-buliban mindig a császár oldalán áll.

Majdnem címmel egy futballhoz kapcsolódó írása is van Esterházynak, ahol egy pályára bekiabált mondat interpretálása csak majdnem bizonyos (Egy kék haris. 80-81.). A „majdnem” mint kapcsolódási mód (mint modalitás) az egészet, a bizonyosat töri meg. Olyan ez, mint a Gödel-féle Nemteljességi Tétel, ahol legfeljebb az egybeolvasás, esetleg a bécsi varázstükörhöz hasonló sűrítő eljárás játéka valósítható meg.

Esterházy Európa-olvasatában (Közép-Európa-olvasatában) tehát a kánon szabad szólamai a legfontosabbak, azok, amelyek a megengedő kapcsolódási módból erednek.

Kiadások

Fancsikó és Pinta. Pápai vizeken ne kalózkodj! Magvető, Budapest, 1981
Bevezetés a szépirodalomba. Magvető Könyvkiadó. Budapest 1986
Csokonai Lili: Tizenhét hattyúk. Magvető Könyvkiadó. Budapest, 1988
A kitömött hattyú. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1988
Az elefántcsonttoronyból, Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1991
Hahn-Hahn grófnő pillantása. Magvető Könyvkiadó Budapest, 1990
A halacska csodálatos élete. Pannon Könyvkiadó, Budapest, 1991
Függő-bevezetés a szépirodalomba - Ikon Kiadó, Budapest, 1993
Búcsúszimfónia (A gabonakereskedő). Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1994
Egy kék haris. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1996
Puskás, Gödel, passz. Élet és Irodalom. 2000. január 28., 3.
Harmonia caelestis. Magvető Könyvkiadó. Budapest, 2000
A szabadság nehéz mámora. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 2003

Hivatkozások

Alexander, Honold: Die steinerne Schuld. Gebirge und Geschichte in Christoph Ransmayrs Morbus Kitahara. Sinn und Form, 1999, 2., 252-267.
Balassa Péter: Fejezetek Esterházy Péter művészetének értelmezéséből. In: Észjárások és formák. Tankönyvkiadó, Budapest, 1985, 260-321.
Balassa Péter: Fejezetek Esterházy Péter művészetének értelmezéséből. Uo. Korona Nova Kiadó, Budapest, 1998, 180-221.
Balassa Péter: A segédigék világképéhez. Elmélet és ornamentika. Hagyományértelmezések újabb prózánkban. In: A látvány és a szavak. Esszék, tanulmányok 1981-1986. Magvető Kiadó, Budapest, 1987, 210-244.
Bányai János: Kisebbségi író: Közép-Európa „vándora”. In: Kisebbségi magyaróra. Tanulmányok, kritikák. Forum Könyvkiadó, Újvidék, 1996, 68-73.
Bence Erika: Mai magyar porcelánbolt. In: Könyvkereskedés. Tanulmányok, esszék, kritikák. Életjel, 1997, 103-106.
Benyovszky Krisztián: Hajnaltájt. In: Rácsmustra. Kalligram, Pozsony, 2001, 167-195.
Biczó Gábor és Kiss Noémi szerk.: Antropológia és irodalom. (Fodor Péter és Menyhért Anna). Csokonai Kiadó, Debrecen, 2003, 414-430.
Birnbaum M, Marianna D. beszélget Esterházy Péterrel. Esterházy-kalauz. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1991
Bombitz Attila: Christoph Ransmayr Monarchia-történetei. In: Töprengések Milan Kundera „szépséges szép üveggolyójá”-ról. Szeged, JATE BTK és Tiszatáj-alapítvány, 1997, 27-45.
Csák László: Közép-Európát elhelyezni? In: Európa közepe - Közép-Európa? Librarius, Szeged, Kecskemét, 2000, 53-63.
Csányi Erzsébet: Idézésformák a Függőben. Új Symposion, 1981/9., 297-300.
Derrida, Jacques: A struktúra, a jel és a játék az embertudományok diszkurzusában. Ford. : Gyímesi Tímea. Helikon, 1994, 1-2., 21-35.
Duda, W- Kerski, B. : Gesp. mit Claudio Magris, Sinn und Form, 2001, 3., 332-342.
Esterházy-est Újvidéken. Híd, 1994, 12., 1279.
Esterházy Péter: Majd ( Mészöly). Élet és Irodalom, 2001. július 27., 3.
Esterházy Péter: Azt szoktuk ( Mészöly). Uo. 2001. augusztus 24., 3.
Foucault, Michel: A szavak és a dolgok. Ford. : Romhányi Török Gábor. Osiris Kiadó, Budapest, 2000
Földényi F. László: Életszerű bizonytalanság. Egy nagy közép-európai író: Mészöly Miklós. Élet és Irodalom, 2001. augusztus 3., 16.
Földényi F László: Tükrök tükröződése. E. P. : Harmonia caelestis. Élet és Irodalom, 2001. október 12., 9.
Frank, Alexander: Der schriftliche Tod. „Letzte Gedichte” von Ernst Jandl. Neue deutsche Litera-tur. 2001. július - augusztus, 167-171.
Frank, Manfred: A stílus filozófiája. Válogatta és ford. : Weiss János. Janus/Osiris, Budapest, 2001
Fried István: Előszó ( Töprengések Milan Kundera „szépséges szép” üveggolyójáról). Szeged,
JATE BTK és Tiszatáj-alapítvány, 1997, 1-15.
Füzi László: A nyolcvanas évek irodalma I. Jelenkor, 1990. november, 911-920.
Gadamer, Hans-Georg: A filozófia kezdete. Osiris Kiadó, Budapest, 2000, 39-66.
Gáspár Mihály: A gépek közt az ember, aki más. Magyar Szó, 1996. július 2., 15.
Grendel Lajos: Az elefántcsont dicsérete. Magyar Szó, 1995. július 16., 15.
Györffy Miklós: Új magyar prózaszemle. Jelenkor, Pécs, 1992, 185-1%.
Hanák Péter: A Kert és a Műhely. Balassi Kiadó, Budapest, 1999
Harangozó Éva: Határtalanul a határokról Esterházy Péterrel. Napló, 1997. november 17., 15.
Hofstadter, Douglas R. : Gödel, Escher, Bach. Egybefont Gondolatok Birodalma. Ford. : Lipovszki Gábor. Typotex Kiadó, Budapest, 1999
Horányi Özséb: Apropó Esterházy. Élet és Irodalom, 2001. június L, 2.
Juhász Erzsébet: Az irodalmi dimenzióról. In: Állomáskeresésben. Jelenkor, Pécs, 1993.
Kiss László (ferdítette) - E. P. : Disharmonia infernalis. Tiszatáj, 2001. 10., 12-14.
Kulcsár Szabó Ernő: Esterházy Péter. Kalligram, Pozsony, 1996
Kundera, Milan: A Magánszótárból. Ford. : N. Kiss Zsuzsa. Élet és Irodalom. 2001. november 2., 15-16.
Magris, Claudio: A Habsburg-mítosz. Európa, Budapest, 1988
Man, Paul de: Esztétikai ideológia. Janus/Osiris, Budapest, 2000
Mészáros Sándor: A kritikus olvasó. E. P. műveinek recepciója 1986-ig. Alföld, 1989, 1., 39-47.
Nietzsche, Friedrich: Ecce homo. Ford. : Horváth Géza. Göncöl Kft., Budapest, 1994
Orbán Ottó: Boreász sörénye. Rajzok és falfirkák. Magvető, Budapest, 2001
Reboul, Anne-Jacqens Moesschler: A nyelv szó szerinti és nem szó szerinti használata. Ford. : Gécseg Zsuzsanna. In: A társalgás cselei. Osiris, Budapest, 2000, 195-217.
Ricoeur, Paul: Válogatott irodalomelméleti tanulmányok. Osiris Kiadó, Budapest, 1999
Rorty, Richard: Heideggerről és másokról. Jelenkor, Pécs, 1997
Salzburgi Ünnepi Játékok. Költővendégek. Összeállította és ford. : Sárossi Bogáta. Élet és Irodalom, 2001. augusztus 31., 6.
Selyem Zsuzsa: 768 = 186. Jelenkor, 1999, 4., 414-422.
Steinfeld, Thomas: Schröder macskája. Ford. : Sárossi Bogáta. Élet ée Irodalom, 2001. augusztus 31., 7.
Szegedy-Maszák Mihály: „Minta a szőnyegen”. Balassi Kiadó, Budapest, 1995, 253-265.
Szilasi László: Zsófia szüzessége. E. P. : Fuharosok: Jelenkor, 1999, L, 66-72.
Szirák Péter: A későmodern és posztmodern tapasztalat interpretációja, ín: Folytonosság és változás. Csokonai Kiadó, Debrecen, 1995, 51-68.
Szirák Péter: Az emlékezés elevensége (Kosztolányi az irodalmi jelenben). Üzenet, 2001, tavasz, 45-53.
Thomka Beáta: Duna-menti bagatellek. Híd, 1996, 3., 216-219.
Thomka Beáta: A történelem mint tapasztalat, regény és retorika. E. P, Harmonia caelestiséről. Jelenkor, 2001. október, 1064-1071. Áttetsző könyvtár. Jelenkor, Pécs, 1993, 206-211.
Toldi Éva: Szó, mely nem szereti a szöveget (Egy nő), ín: „Összetartozó neszek”. Forum Könyvkiadó, Újvidék, 1997, 285-288.
Vajda Gábor: Teljes visszahatás. 7 Nap, 1995. szeptember 6., 36., 23.
Vajda Mihály: Ilisszosz-parti beszélgetések. Jelenkor, Pécs, 2001
Wernitzer Julianna: Idézetvilág avagy E. P. a Don Quijote szerzője. Jelenkor- Szépirodalmi Kiadó, Budapest, 1994