Hózsa Éva: Idevonzott irodalom

Túlmásolás és törlődés Tandori Dezső lírai gondolkodásában

„Miért panaszoljuk fel a bűnbeesést? Nem miatta űzettünk ki a
Paradicsomból, hanem az Élet Fája miatt, hogy ne ennénk róla.”
(Franz Kafka: A Nyolc oktávfüzet, T. D. fordítása)

Lehet, hogy Tandori Dezső nemcsak túlmásol, hanem túl(ra/ról) is töröl. Ponttá tömörít, és nincs mozgáskényszer. Hullám-és-pont, mint Artaud színházában, valahogy így működik ez lírai gondolkodásában is. Prométheusz például hérakletoszian tűnik el, Hérakleitosz viszont azért hullámzik, mert pont.

Nem a koanokról, a töredékekről, a Sem-jelekről, a Rilkekafka vagy a Koppar köldüs esetéről, kihagyásairól van tehát szó, hanem a Tandori-olvasás hullám-és-pontjairól, főként arról, amit Tandori „kotorászó olvasás”-nak nevez. Például, ahogy ő olvasgatta a Budát, és eljutott a következő Ottlikkal kapcsolatos konklúzióig: a szépből és jóból „egy »Budá«-nyi lett a még odábbra került szellemi rend”.1 Tandorinál is sokszor csak egy „madár/medvé”-nyi vagy éppen egy (az Esterházy-féle interpretációban is felvetődő) szonettképzetnyi, illetve szonettel leszámoló képzetnyi marad, és még odábbra kerül az említett szellemi rend, amely azért mégiscsak egyfajta poétikai rend. Mozgó, hérakleitoszi rend. Kormos Istvánról, egykori fölfedezőjéről állapította meg, hogy megvolt a maga módja.2 Tandorinak ugyancsak megvan a maga mozgékony, miccenésnyi, ám mégis következetes, a részletekben kotorászó, sőt ezzel is leszámoló módja. Nála minden rémületesen az, ami.3 Még elvárása is csak az, csak annyi, ami. Elvárási horizontjában sem szerepel az egész, elég, ha a Hídban megjelenő versekre utalunk. A Hídban közölt félbemaradásra váró katedrálisok (I. és II. 1973, 3-4., 305-309., 1973, 5., 394-399.) a határvonások felvillantását és a határtörlés láthatóságát építik, medvéinek hangszere (a komonát) nyomán pedig a hangszerről való lemondás, az eltávolodás, az egyéni hang eltűnése, törlődése, a zongorától való eltávolítás szituáltsága merül fel („engem nem lehetett belehallani”). Pontosan ezek a félbemaradásra váró, már előre széttördelt, ám mozgásban lévő szövegek és hangeltűnések emelkednek ki. A vajdasági recepció eleinte a kubista képalkotást és a világ értelmezésének kubista szempontját méltányolta a Tandori-költészetben, az olvasó erre az új elvárásra is koncentrálhatott.

Ez a jelenlegi fejtegetés eredetileg Prométheusztól indult, a mitológiai szüzsé problémájától, a „miért nem oldoztak el?” kérdéstől, amely kérdés költészetértelmező tépelődésként is olvasható („Hol élsz te?”). A járóbeteg kötet Artaud-versében (Előbb egy sikeres kis bevezető) a Wols kutyái kapcsán felmerülő, hagymát ápoló Prométheusz („nem érv a kis adag hagymás rántott máj”) „hérakletoszian eltűnt”. Az egyediség, a mozgás, valamint az összeegyeztethetetlen szemantikai tartalmak behozása a zárt, mítoszi archemozdulatlanba, ezek azok a szempontok, amelyek a líraértés és -értelmezés kérdéseit is felvetik.

Tandori A nyolc oktávfüzetben éppen Kafka Prométheusz című novelláját fordította újra. Fordításkritikai nézőpontból persze elmélyült összevetést érdemel a szöveghármas, a kotorászó poétika szempontja azonban az igekötők eltörlődésére, az interpretációs mechanizmus eltérő működésére irányítja a figyelmet. Az új fordításban ugyanis a csőr nem lecsapó, hanem csapdosó (A Horror című Tandori-vers utalt a rémület szituációjának ellenálló „gyakorító” lehetőségre), a megmagyarázhatatlan magyarázása viszont magyarázni próbáló magyarázhatatlanná válik. Az új változat a befejezés tekintetében tér el igazán, hiszen nem megmagyarázhatatlanságban, hanem magyarázhatatlanban kell végződnie. Azóta megszületett Tandori már említett szüzsékombináló, túlmásoló, dialogizáló Prométheusz-esszészövege (lásd „Hol élsz te?”) is (N. N. Á. mottójával), ahol a madár madár, illetve megvan az én konkrét maga madara, az ujj mint prométheuszi testrész azonban a madár számára sem dekódolható. Prométheusz embernyi, konkrét szituációba kerülő, öninterpretáló Prométheusz, aki az ággal agyon is verhette volna/verhetné a madarat, de ezzel elveszítette volna/elveszítené a maga madarát is. A madár ugyanis kedves barát, noha az istenek mégis ily módon hozták össze vele a végén. A líraértés szempontjából A költészetelemzésről szövegével (lásd ugyanott), az interpretáció mozgékonyságával függ össze az esszészöveg. Prométheusz biológiai szükségletei a pöcegödörvájás és az angol WC feltalálásához vezetnek, sőt az emberléptékű időbe helyezés lehetővé teszi, hogy az egész, még a büntetés is valahogy elmúljék, ugyanúgy, ahogy jött. A „miért nem oldoztak el?” kérdés ellenben az én és az interpretatív (dialogizáló) másik szemszögéből (meg?) magyarázhatatlan marad. Miután az odaláncolás szituációja elmúlik/elmozdul, a kérdés is a múltba helyeződik, holott nem törlődik. Mindez választ sem igényel, ugyanis az egész (amolyan kafkai) legendává válik. „Legendának hiszem már én is” – mondja a ráismerő, önértelmező Prométheusz, és itt is az a fontos, hogy már ő hiszi annak. Hitetlenségét is hiszi, mert ily módon a legenda tényleg legenda, és ez már túlmutat a szövegen. A valahol továbbélő én szempontjából az ismételten elbeszélhető, lerombolható és felépíthető legendaszöveg akár kotorászó olvasással is olvasható, vagy önreferenciális keretbe helyezhető. Mindez a repülésen túli stáció, de Tandori esszébeli Prométheusz-énje továbbélni, versbeli Tékozlója pedig továbbszökni kényszerül (lásd A tékozló, Töredék Hamletnek).

A Tandori-mitológia továbbszőhető. A magát a délutánhoz kötöző, az utakat megunó, letésztázott Odüsszeusz-ÉN narratív és/vagy lírai relációkban bukkan fel, az említett prométheuszi testi szükségletekkel, emésztési problémákkal bíbelődik. A túlhagymázott gránátos kocka ismétlődő kiszaladásra készteti (Ulysses-Cüklopsz). Odüsszeusz Klotyófiává fokozódik le, ez lesz egyetlen mozgáskényszere. Hajója egyébként már régen padlóhoz szögezett hajóvá változott át, majd végül Odüsszeusz „pontot tett az egész mögé”. Az ismétlődő törlés a „satöbbi” elleni közdésnél, a két part közötti metatérnél áll be. Ez az Ittlét, túllét című verssel léptethető dialógusba. Tandori hintajátékában az átbillenések meglesése, a határvonalak törlődése válik fontossá. Odüsszeusz-én váteszlehetőségét a biológiai mozgáskényszer törli el. A gránátos, vécére szaladgáló önreflexív, önironikus vátesz úgyis csak valami bizarrt láthat. Pontosabban látott is egy horgászt, amint egy halra vetett egy száraz inget. „Látott valami bizarrt”. Ez a minimalista mondat akár a Jelenések Könyvéből is származhatna. A „látott” a szemtanú igéje, a tanúságtétel gesztusa, John Biguenet nyomán az is megállapítható, hogy a látvány a kimerültséget, a lemondást konnotálja.

Ha az egész mögé került a pont, akkor a legendaeltépés is végbement, a hagyomány válik folytathatatlanná. Felvetődik viszont az előre kódoltság diskurzusa, az önreprezentáció dilemmája. Tandori a szüzsészerűség evolúciója kapcsán a részletekre koncentrál, a részek pedig semmilyen egész által, még a mítoszi szüzsé által sem rendezhetők össze végérvényesen. Ugyanakkor a kikerülhetetlen aktualitások üressége érződik, előtérbe kerül a nyelvi magatartás mo-dális karaktere, valamint a montázselvűség. Már a legenda hangja is eltűnik. A Zabkeselyű hatodik fejezete utal Hérakleitosz, Sziszüphosz és Archimédész nagy vágyára, a pontra, azonban nincs egyetlen pont, legfeljebb ilyen egész után kitehető pont van, ám ez nem a vágyott pont, és a mozgás több nézőpontból hozzárendelhető.

Veszelovszkij éppen a vadak meséiről állapítja meg, hogy szervetlen kapcsolatoknak és azon váznak a sorát teszik ki, amely formát ad az egésznek, és világosan áthatja a részleteket. A szervetlen kapcsolatok révén fűzhető ide a forma és az amorf Tandori-féle megközelítése. A formátlanság ugyan nem ad ki variációkat, de a formátlanság nyomán rábukkanunk az ismerős témákra, szüzsékre, motívumokra.4

A Tandori-líra rálátó megnyilvánulásai a szilárd kötésű érme-versek, például T. S. Eliot-érme, Újabb Weöres-érmék, amelyek erősen Rendbe zárt, sűrített és a földi léten túlra mutató emblematikus szövegek. A szűk kör tágasságát, a nyelvi vizualitást mutatják. Velük mutat rokonságot az elliptikus névtábla-vers is (lásd P. J. névtáblájára). Jól formált, parodisztikus utalás ez a poétai Rendre, amely visszatámaszt (Kálnoky Talponálló II.). Egyrészt ezért keletkeznek a „poszt”, az „utó-” versek, lásd Rilke, Vörösmarty vagy az érmeversek esetében, a poszt-versek viszont az artaud-i előjáték(ok)kal léptethetők dialógusba (Elöljáróban - „poszt”!).

Ezek a Ne amorf! jegyében született versszövegek, habár az azonos című versszövegben a költői én kimondja: „tudd, örök gyilkod, ami örök”. Igaz, a Tandori-érmékben a már említett amorf körök keringnek, ám mégis kifejezésre jut a kikezdhetetlenség, az opusban gyakran hangoztatott „Sohamár” vágya, az érme-versek nézőpontjából az, hogy valami/valaki megfoghatóan legyen a megfoghatatlanságban. Viszont a szövegre/opusra rászilárdult befogadás is veszélyes, tehát érdemes újabb érmét létrehozni, érdemes kotorászó módon izegni-mozogni, főleg ha az egyénre szálló madár pihen.

A Tandori-féle lírai minimalizmus megnyilvánulásai a szövegközi pozícióból született parafrázisok, amelyek nem csak az irodalmi hagyományhoz kötődnek (P. J. parafrázis), parafrázisnak minősül például A Kis Verébkönyv (majd a II. is), amely esetében meghatározó a lapozás iránya, a múló záruláshoz való igazodás. Tandori a (vég)közbevetések, a posztmetatextusok kotorászója, ez adja meg a parafrázis-szövegek hérakleitoszi mozgását. Az ajánlások, az emlékversek is gyakran a parafrázishoz vagy a paródiához közelítenek. A Goetheik például a Xéniák paródiáiként is olvashatóak. A perspektívák megfordíthatósága, valamint a felszínre kerülő poétikai diskurzus, a mimétikus effektus dilemmája válik jelentőssé.

A mitológiai szüzsé kérdése tehát elvezeti a Tandori-olvasót olyan önmagát és a költészetet értelmező szövegekig, amelyeket nevezhetnénk helyett-szövegeknek is. A helyett-szövegek abban térnek el a többitől (a félbemaradt katedrálisokétól), hogy az egész világhoz közelítenek. Tandori-én Döblingi befutóban elhangzó kérdése ide is behelyettesíthető: „Hát nem egy egész világ, amit így akkor azért elmond valaki?”

Gertrude Stein visszatámasztása éppen az elveszett hangok tekintetében válik jelentőssé, például ha a feminista kritikai recepciónál tágabb olvasói perspektívából közelít(het)jük meg. A nyelvi metamorfózis, a kategóriákból való kilépés és az eldönthetetlenséget közvetítő, fogyatkozó nyelvjáték szemszögéből úgynevezett helyett-szöveg keletkezik, és akkor az elveszett hangok nyomán mégis kialakul az, amit az egyéni (intertextuális) olvasói pozícióból tekintve így azért elmond valakinek valaki. Vágás és kategorizáció, vagyis felosztás és éles elválasztás, valamint a kirekesztés dimenziói merülnek fel, a stanza pedig kibújik kategóriájából. A Park vég Mándynak, „Hajnali szél” textuális teréből a felsorolás, a regisztrálás törlődik: „Annyian meghaltak már. /- - - Csak ilyen hidegen. . .” A szél a holmi-látvány hasonlataként mozog a ködben, majd előlépnek a Mándy-novella közhelyes látványtöredékei. A szétszóródás poétikai elve emlék(ezgetés)kotorászásra késztet, a szokásos kis emlékszoba tehát megnyitható. Az egyetlen pont keresése törlődik, kérdés lesz helyette. A helyett egyébként is kulcsszó, a világ helyett van minden Tandorinál, ahelyett mondja ( (lásd Döblingi befutó). Mándyra vonatkozóan is a lírai én az egészre kérdez rá.

A minden csak idézőjel Tandori-féle felfogása a nevek idézőjelbe helyezésével is bizonyítást nyer, az én önnön neve például így kerülhet be a címekbe. A nevek mit se mondanak, vallja Tandori, ezért mondja, idézi a neveket, hogy az én optikájából mondjanak valamit. Címadása az utóbbi, főként önéletrajzi fogantatású versekben különben is bonyolultabbá, szétszórtabbá vált, nemcsak egyetlen pont, de egyetlen cím sem található.

Gyakoriak a paratextus-imitációk, a paratextus-diskurzusok, például az Előbb egy sikeres bevezető (Aarau. TD. Ex "Tandori Dezső" versei), (Függelékben), a szonettkoszorúhoz pedig (ön)ironikus lábjegyzetet fűz.

A vizualitás, a világ-látható, a köz-kitárt is vitatható, egyre több kétely fűződik az ablak-látványhoz vagy a (mozgó)képekhez.

A lételméleti dimenzióban bekövetkező törlődések többnyire önreflexív, a banalitást kifejező lírai szövegeket hoznak létre. A Lenullázódások darabjai az emberlét és a madárlét utáni nézőpontot érvényesítik. Az én a maga Soha Márjába kerül ki. Poe hollója, a velünk kicsit összenőtt holló kis tavaszi hollóvá változik át, ám éppen ez a poe-i kötődés, illetve a halott és élő madarakkal való közeli, magánterületi viszony hívja elő Tandori-ÉN két vallomásféle megnyilatkozását: „Tele vagyok kötődésekkel”, illetve „tele vagyok ezekkel a kapcsolódásokkal”. Az Ez a ház is – Hommage á Trabant – „Ez a ház is ledőlhet” viszont már nem a félbemaradás, hanem a teljes széthullás, a lefokozódás, az átrendeződés, a végpusztulás elvárás-távlatát emeli ki, amely szintén egyfajta nézőponti, szövegelképzelési kötődés, mint valaha a félbemaradt katedrális.

A Soha Márjába érkező Tandori-poétikából végül is maga a bármiféle konvencionális kötődést felvállaló lírai gondolkodás törlődik. Pontosabban: a Tandori-SZÖVEG és Tandori-ÉN ennek ellenére tele van egyedi kötődésekkel (kötődik a dalhoz, a koanhoz, a szonetthez, a stanzához, a képvershez, Klee képeihez, Szép Ernőhöz, az elveszett hangokhoz, Főmedvéjéhez és az olvasó által felfedezhető stb. -hez). Időnként úgy pergeti át ujjai között az ismételten kikotorászott hérakleitoszi kötődés-részecskéket, mint egykor Rimbaud ábécéjét.

Nincs (lírai) eloldozás (lásd Prométheusz), és feloldozás sincs. Állandóság, gyakorító, gya(kor)ló hullámváltoz(andó)ság, valamiféle hipertext, „bedarálódás”, banalitás és a belevetettség állapota van, valamint természetesen a mindettől konokul distanciálódó helyett-gesztus. Újabban egyre inkább megnyilvánul az önéletrajzi, hússzerű dimenzió. Befejezés pedig nem kell, helyette végközbevetés és vágás van. Az egyedi kommunikáció valahol elvágható, a folytatás elodázható, mindez már a könyv- vagy a szövegelvárásba is beépül. A lírai beszédmód, a költészetelvi gondolkodás ezért többnyire ugyanabba marad.

Jegyzetek

1 I. m. Tandori Dezső: A még odább "Buda". Élet és Irodalom, 2001. augusztus 31., 15.
2 I. m. Tandori Dezső: Kormos István. Népszabadság, 2003. október 28.
3 Vö. Esterházy Péter: A kávéházi szeglet. In: A szabadság nehéz mámora. 195.
4 Vö. A szüzsé poétikája. In: Az irodalom elméletei II. 201.

Irodalom

A Híd évfolyamai: 1969-től 1973-ig
Bányai János: A kubista képszerkesztés. Tandori Dezső (zen-es) jelversei. In: A szó fegyelme. Forum Könyvkiadó, Újvidék, 1972, 150-165.
Bányai János: Egy talált nyelv megtisztítása. In: Talán így. Könyv és kritika III. Forum Könyvkiadó, Újvidék, 1995, 123-130.
Bányai János: A "versfedés" költészete: Tandori-vers a Koppar köldüs után. Versek versben. Medvék, madarak, lovak, halál. In: Hagyománytörés. Forum Könyvkiadó, Újvidék, 1998, 116-134.
Becker, Oskar: A szép esendősége és a művész kalandja. Fordította: Menyes Csaba. In: Fenomén és mű. Kijárat Kiadó, Budapest, 2002, 7-25.
Biguenet, John: Egy elégedetlen olvasó megjegyzései. A minimalizmus eredete. Fordította: Tisóczki Beáta. Helikon, 2003, 1-2., 102-106.
Doboss Gyula: A "Költészetregény". A modern magyar költészetet és önmagát értelmező Tandori-próza olvasása. Orpheusz Kiadó. 2003
Esterházy Péter: A kávéházi szeglet. In: A szabadság nehéz mámora. Magvető Kiadó, Budapest, 2003, 379.
Fenyő D. György: Poétai iskola. Bevezetés a líra világába. Korona Nova Kiadó, Budapest, 1997
Kleinschmidt, Sebastian: Pathosallergie und Ironiekonjunktur. Sinn und Form, Berlin, 1999, 6., November / Dezember, 963-969.
Tandori Dezső: A még odább "Buda". Élet és Irodalom, 2001. augusztus 31., 15.
Tandori Dezső. In: 21. századi enciklopédia. Szerk. Borbély Sándor. Pannonica Kiadó, Budapest, 2002, 73, 74, 76, 336, 350, 353.
Tandori Dezső: Kormos István. Népszabadság, 2003. október 28.
Vajda András: Költészet és retorika. Tanulmányok. Universitas Kiadó, Budapest, 1998
Veszelovszkij, A. N. : A szüzsé poétikája. Fordította: Gilbert Edit. In: Az irodalom elméletei II., Jelenkor - JPTE, Pécs, 1996, 195207.
Virilio, Paul: Az információs bomba. Fordította: Ádám Anikó. Magus Design Stúdió Kft., 2002
Szondi, Peter: Bevezetés az irodalmi hermeneutikába. Fordította: Bonyhai Gábor. T-Twins Kiadó, 1996
Zsadányi Edit: Az elveszett hangok nyomában. In: Hang és szöveg. Osiris Kiadó, Budapest, 2003, 528-550.