Hózsa Éva: Idevonzott irodalom

Arra hasonlít, aki nincsen itt
(Weöres Sándor versei a hagyatékból)

Ki hitte volna a Weöres-korszakok után, hogy az olvasó ilyen esendő? A parafrázis a hagyatékból előkerült örökség kapcsán született meg. Már a bevezető vers, az önironikus – dantei és shakespearei fogantatású – Testamentum ráébreszti az idetúli olvasót élet-mulasztására. Valamennyire sem tudunk bánni az értékekkel, hiszen Weöres Sándor mostanában ritkábban szólít meg bennünket, holott belülről, a gyermekkori forrásból idézzük őt, a szombathelyi Weöres-kultusz pedig csendben, de azért létezik. Az irodalomértőt a „hiány hiánya” (a Síkság című versből) ingerli igazán; hiszen a hiány hangját nem hallatja az olvasó. Ha a Höldrelin-jelenség „veszélyes rejtély”-nek minősül, akkor a magyar költőutód az ős-egyforma variációinak titkát fürkészi. Meg a nyelv rejtelmeit, sőt a műfajét, a maszkokét, a nézőpontváltozásokét, a magányos haláltáncét. Roger Grenier mondja Camus művészetszemléletére vonatkozóan: „A művészet megállás, míg az élet nem szűnik rohanni. De mi felé rohan az élet, ha nem a halál felé? A művészet hitvallás, mert érzelmet vált ki, egy pillanatnyi életet rögzít, és következésképp legyőzi a halált.” (Tűző nap és árnyék, 1994. Örvös Lajos fordítása). A vátesz költőt imitáló Weöres-vers ötezer évnyi „életet” jósol utókorának. A Steinert Ágota által szerkesztett kötet legszembetűnőbb mozzanata (a sokat boncolgatott, ám még mindig „rejtélyes” ontológiai kérdések mellett) a költői utóélet, illetve ennek inneni és odaátról, odatúlról való ironikus megítélése, amely az egyik „rosszul végződő” Csáth-mesére emlékeztet. Az Exégi momentum ötvenes éveket idéző verse az inneni perspektívát láttatja:

„De majd ha utolér a végem,
leszek én még itt klasszikus,
horkolok díszes bőrkötésben.
Verseimet diák magolja
engem idéz a vezetőség,
hogy ocsmányságát igazolja.”

A kívülálló ironikus nézőpontja érvényesül a Nagy költő volt... hat sorában, amely epigrammaparódiaként, villoni sírfelirat-paródiaként (is) olvasható:

„Nagy költő volt. Úgy kell neki,
most hát dicsőség fürdeti.
Szavakból tojt nagy büdös dombot,
turkálják rossz-ízlésű verebek:
Már bánná, hogy egy szót is mondott,
ha nem nőne a fejéből retek.”

Az ötvenes évek felerősödő iróniája, nótaimitáló attitűdje az utolsó versekhez hasonlóan az elnagyoltan ismételt állandó jelzőt, a „személytelen”-t kérdőjelezik meg. Weöres Héra Zoltánnak írott válaszában (egyik variációja Mert címmel jelent meg) a „közös meder”-re, a „melegebb műhely-magány”-ra hivatkozik.

Az 1939. január 21-én Csöngén kelt levélben Fülep Lajosnak vallotta meg a költő, hogy ő a személlyel, mint résszel törődik: „A művészet is csak építőanyag, a tudomány is. Semminek sincs önmagáért-való jelentősége; még az ismeretlen világtervnek sincs, az is valami miatt történik, csak nem ránk tartozik, hogy miért.” A „mindegy” mint felelet(lehetőség) mindvégig jelen van, az Egybegyűjtött versekből kimaradt Egysorosok közül emelkedik ki például a következő: „Az erdőnek mindegy. Az igazi felelet szótlan.” Az emberből való kiábrándulás, a „józanság” megvetése fűzi össze a Necropolis és az (Elérünk olyan józanságot...) szövegeit. „Az élet Darwint parodizálja” gondolat „a majomtól származás” helyett a majommá származás, a majommá változás „tapasztalatát” mondja ki; a Hommage á Goethe Valóság és ideál című – Baudelaire-t „idéző” négysorosa a művész örök kételyét, a „tiszta papírlap”-pal való viaskodást az eszményi költő maszkjában veti fel:

„Utam jelekkel teleróttam,
de az igaz, amelyre törtem,
úgy maradt, mint tiszta papírlap
s ragyog, mint hajnal a tükörben.”

A megszületés mítoszromboló gesztusa, a szél-motívum és a szoborfélelem variációi, a Rongyszőnyeg II. sorozatból kimaradt szövegek, a körkérdésre, a kritikákra adott válaszok, a négysorosok gyakorisága (műfaji „rangot” kap), a prózaversek létkérdései (néhol vitatható a műnem- és műfajhatár), a hagyományhoz való viszony (amely a szövegközi térben nem is hagyomány) már többnyire az elvárási horizont részei. A hirtelen megállított versek (Proust Baudelaire-olvasata mutat rá ezekre az elmetszett megoldásokra), a szokatlanul merész, egyéni hangú társadalomkritika – még összehasonlító vonatkozásban is (Stockholm 1971) –, valamint a hasonlatok („s arra hasonlít, aki nincsen itt”) arra ösztönzik az olvasót, hogy ténylegesen az eddig egybegyűjtött versekhez forduljon.

A hagyaték szövegei ugyanis új olvasói dialógust kezdeményeznek; az irodalomtudós pedig válogathat, helyesbíthet, újraértelmezhet. Tanulmányozhatja a lírai én kritikus magatartását, a hermetizmus aspektusait, a „madzagrím” talányát, sőt az „abszolút” töredékkel és a fabulával is foglalkozhat. „S óránként újra látni kell” – bizonyítja Weöres Sándor lírai gondolkodása, hiszen a szerző a „természetes nagyság”, a „messze ismeretlen” próteuszi híve.

Kiadás

Weöres Sándor: Versek a hagyatékból. Egybegyűjtött versek IV. W. S. örököse – Saxum Kft., 1999