Hózsa Éva: Idevonzott irodalom

A földről, melyen élt
(Vörösmarty és Kovács András Ferenc leari nézőpontjáról)

„Üvöltsetek, ó, üvöltsetek! Ti mind
Kő-emberek vagytok. Ha nyelv- és szemetek
Enyéim volnának, oly zivatart
Indítanék velök, hogy meghasadna
A mennynek boltozatja.”

(Lear király, ötödik felvonás, harmadik szín. Vörösmarty Mihály fordítása)

Az agg és bohó Lear énhasadásának kellett bekövetkeznie ahhoz, hogy rátaláljon igazán szerető lányára, Cordeliára. Ez a hasadás, illetve hasítás szólítja meg a költő-utód Kovács András Ferencet, amikor az Adventi fagyban angyalok kötetének „prológusát” Vörösmarty-töredékként nevezi meg. A narratív vers címe: Lear király Cordeliához. A drámai monológhoz közel álló, nagy műgonddal hasogatott töredékben a „hazájavesztett” én szólítja meg egykor eltaszított lányát, és a téboly artikulációjában megbúvik az ironikus olvasó-én rafinált reflektálása, az idős Vörösmarty-Lear beszédmódjának imitációja, a parodisztikus játék lehetősége. Minden úgy mutatkozik meg, hogy ki is hagyható, el is rejthető. Ezekben a hasadásokban találkoznak a szövegek: Vörösmarty és Shakespeare, valamint a költői én és az olvasói én textusai.

Az ironikus mozgás célja a komplex látásmód kialakítása, pontosabban ennek törlése. A mai szerző – Babitshoz híven – a legvégső Vörösmarty-arcot érzi aktuálisnak, igazinak és legjellegzetesebbnek,1 egyszerre sűríti tehát a „viharzás”, vagyis az elemek elszabadulásának töredékes képeit és a velük együtt jelentkező tébolymozzanatokat, amelyeket az utolsó Vörösmarty-versek ismert motívumai érzékeltetnek. Mozgások, kizökkenések, illetve áthallások és áttűnések. Vörösmarty a kilépések, kirontások, hasítások révén kerül be az olvasói mozgástérbe, erre utalnak a kihagyások zárójel-játékai, az értékfosztás „nyelvjátékai”; pedig a megszólító vers az értéképítő attitűdöt szeretné megvalósítani, ám az alig-túli perspektívából minderről csak dadogni lehet. A bűn egyedítő elem, viszont „a beszélő nemzet”, a nagyvilág mulasztásait, vétkeit ugyancsak feltárja2, hiszen Vörösmarty a túli látószögéből még inkább bűnösnek találhatta például Görgeyt is.

A reped-repdes mozgás az időhöz kapcsolódik, az erdélyi költő „imitáló” hasonlatai az elmúlással, a felforgatott rommúlttal és a beteljesületlen király-álmokkal függnek össze. Vihar és idő ugyanúgy elválaszthatatlan, mint az Egy főúr sírkövére (1854) írott Vörösmarty-versben. Az eltűnt idő értelmezése (jelenné avatása) töredékes értelmezés, a megőrizhetőség kételyét felvető én a mitológián túl legfeljebb valamiféle szelíd, ellágyuló, megmosolyogtató „földi” magánmitológia kialakítására kaphat esélyt. Az álom-romokból a tébolyba csúszó király-én „szivecském”, majd „leánykám bús szivecském / Én kis bolondom” megszólítással fordul Cordeliához. Szívtelen gyermekei után a legkisebbhez szól, apaként „hízeleg”. A „fölös csaták” tudatában Békét mond3. Az apai megszólítások az adott szituációban még nem győzik le az én és a Másik közötti távolságot, még az utolsó hasonlat is megtorpan, noha a személyes beszédmód töredékeit a „csend-beszéd” határozottan kifejezésre juttatja. A szárnyaló „Vörösmarty” (az olvasó pl. a Ráth Mór-féle pesti kiadás borítójának „rajzát” némi iróniával véste be) most leszáll, megtört „zengemény”-t mond, és kedves, csacska megszólításával – a túliban – lehetőséget ad a földi közeledésre, arra, ami a Kosztolányi által megismert Lear-értelmezéshez áll közel. A roncs legfeljebb a „tündér-semmiségbe” ronthat ki, a semmi illeti meg, de a mikrokozmosz még mindig felkínál valamit, és az egyén a családi mozzanatra összpontosít, ő az „elcsapott” apa szerepében is „király”, habár apamércéje nem a magaslat élvezésében rejlik. Amit kimond, azt a magánember-én mondja ki, a mozgás valahol az irodalom és a nem irodalom közötti térben, a hasadásban fedezhető fel. Megoldás nincs, viszont a szubjektum valahova a túliba láthat. Most a világ (is) az egyén „felszólítására” beszél. A patetikus törik darabokra, megjelenik a személyes mérték, ebből fakad az ironikus látásmód. A régi világ végjátéka a Wagner-operákhoz hasonlóan alakul, az ironizáló gesztus forrása az egység látszólagosságának felismerése.4 Már Vörösmarty Lear-fordításában is feledhetetlenek ezek a „ravasz”, kétkedő írói/fordítói fogások. A patetikus király-én a „bohókás” jelzővel illeti önmagát, és ez a szó megvalósítja a nézői-olvasói elmozdulást. Lear-Vörösmarty földi nézőpontból szól a mai olvasóhoz (noha Gyulai Pál nem tartotta sikeresnek ezt a drámafordítást)5, Kovács András Ferenc olvasatában a ma olvasója azonnal feltárja a pusztulás töredékes logikáját. A bűnhődés mindenki kérdése. A kacér-szajha föld(golyó) gúnyt űz az egyénnel. Az erkölcsi normák megsemmisültek. „És ha nincs morál, megszűnik a szenvedés is – írja Nádas Péter. – Az Othello és a Lear király tragédia, mert ami benne felvetődött, emberi léptékkel nem megoldható. (...) ...Shakespeare lemond róla, hogy bármit is megoldjon; a jó és a gonosz cselekvést nem osztja meg; bepillant a tragédiák mögé; a tragédián túlra lát.”6 Vagyis oda, ahol nincs tragédia, ha egyáltalán ott volt. Vörösmarty kételyei, kérdései a „tűnődő” töredékekben lappangnak7, ezek adják meg az olvasói bepillanthatóság lehetőségeit. Kihagyni tényleg a legszebb? Kukorelly kérdése már Vörösmartyban felmerült volna?

Milyen is Vörösmarty „hétköznapi” (olvasói) használatban? Erre talán éppen a végnapjait élő Vörösmarty verseinek önértelmező attitűdje kapcsán érdemes rákérdezni a műgonddal „megírt” töredékek és persze az agg, gyarló és „bohókás” Lear vallomásai vonatkozásában.

A recepció szerint Vörösmarty az 1840-es évek legelején felhagy a hexameterrel.8 Igen, de az 1850-es években visszatér, főként a disztichonhoz. Mert, hogy mit jelent a „mindig jellemes”9 és a „csillaglépték mértékű”10 hexameter, ez is az utolsó „kisversek” vonatkozásában tudatosul az olvasóban. Elég, ha a Pilinszky-hasonlatokat „idéző” Mint a földmivelő...kezdetű epigrammára (1853) figyel a befogadó. A földművelő, idős Vörösmarty „földlépték” mértékkel mér, ettől válnak jellemessé hexameterei, amelyek különböznek az eposzokétól. Az új nézőpontból azonban még mindig a „végtelen emberiség”-hez viszonyít, sőt jelen van a történelmi tapasztalat tágassága is. Mondhatnánk (Dávidházi Péter nyomán), hogy Vörösmarty történelmi tapasztalatainkat a maga korából ismerte: 11

„És haloványon a dús, a szegény és a koronás fők
Mennek alá, víg, bús, balga, mogorva vegyest.”
(Mint a földmivelő. . .)

1853-ban az agg, ám kevésbé bohókás költő-én még egyszer felsorakoztatja egyedítő ember-élményeit, megteszi, amit már többször megtett, és ezt a formai fegyelem tudatában teszi, földi-sírközeli perspektívából, ami nem a beszűkülést, hanem a túli nézőpontját jelenti. „Mind közül a leginkább földi” – állapította meg Kosztolányi Shakespeare Learjéről.12 Mintha Vörösmartynak szintén a tébolyon túl nyílt volna lehetősége az új mozgások, az „irtózatos találkozások” meglátására, sőt még a Vanitatum vanitas-dialógusként felfogható Az ember élete (1854) című vers (dal) megírására is.

Hivatkozások:

1 Babits Mihály; A mai Vörösmarty. In: Keresztülkasul életemen. Kairosz Kiadó, 1997, 105.
2 Lukácsy Sándor; „Nincsen remény”. In: Egy hazánk van. Jelenkor Kiadó, Pécs, 1996, 187- 188.
3 Babits Mihály; A mai Vörösmarty. In: Keresztülkasul életemen. Kairosz Kiadó, 1997, 113.
4 Gunnar Decker: Zweierlei Ironie. Neue deutsche Literatur, 2000. március-április, 169.
5 Gyulai Pál: Vörösmarty életrajza. In: Gy. P. válogatott művei. Szépirodalmi Kiadó, Budapest, 1989, 1126.
6 I. m. Nádas Péter; Shakespeare, hétköznapi használatban. In: Nézőtér. Magvető Kiadó, Budapest, 1983, 19.
7 Szajbély Mihály nevezi így: Vörösmarty Mihály elhamvadt versei. A Tiszatáj Diákmelléklete 33., 1996. március 8.
8 Szuromi Lajos: A magyar hexameter és a magyar disztichon. Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest, 1997, 27.
9 Toldy Ferenc: A klasszikai-nemzeti eposz tetőzése Vörösmarty Mihály. In: A magyar nemzeti irodalom története. A legrégibb időktől a jelen korig 1866-1865. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1987, 246.
10 Lukácsy Sándor: Csillaglépték és ünnep. Vörösmartyról. In: Egy hazánk van. Jelenkor Kiadó, Pécs, 1996, 141.
11 Dávidházi Péter: Teve, menyét, cethal. Ellenállásunk (felhő)próbái. Shakespeare-től Aranyig. In: Per passivam resistentiam. Argumentum, Budapest, 1998, 74.
12 Kosztolányi Dezső írja: „Learnek meg kell tébolyodnia, hogy végre megölelhesse lányát, s Gloster grófnak előbb kitolják mind a két szemét, csak akkor látja, hogy fia igazán szerette Õt. Irtózatos találkozások.” (Lear király. Felújítás a Nemzeti Színházban, 1929. In: Színházi esszék I. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1978, 82-83.)