Az Ítélet nincs kiemelkedő fejezete (a Két befejezetlen mondat) József Attila barkochbatörténetével összefüggésben a jelentéktelen történetet történelmet alakító ténnyé fokozza. A barkochba Déry szempontjából a költői fegyelem, a "besűrítés" analógiája: "Ha igaz, hogy a játék ösztöne egyik forrása a művészetnek, gondolom csöndesen, magam is félrefordítva a fejemet, de a Balaton felé, akkor ezt a kísérteties barkochbát is ugyanaz a motívum sugalmazta Attilának, mint a verseit: a megmunkálás, a formateremtés szenvedélye és kényszere."
A prózaíró viszont a történettel, a történetvariánsokkal bíbelődik, de ez már az említett "tűnődés"-ből (tekintsük műfajnak!) derül ki. Az olvasó számára még a várakozás kontrasztja sem adatott, és az önéletrajzi írás énje nem tűnik kopottnak és vesztesnek, ahogyan ezt Györffy Miklós írja Mándy Iván kapcsán. A balatonfüredi délelőtt megírása meghátráláshoz vezet: "A történet mindenképp csak alárendelt szerepet játszana - írja Déry Tibor. - De akkor minek a történet? Tehát meghátrálok?"
Az önmarcangoló, öninterpretáló önpanoráma, a megnevezés vívódó, kötetlen reflexiói kimondanak valamit a prózáról. Valami szokványosat, éppen azért, hogy elmozduljon a konvenciótól, a mindenfajta művészi kötöttségtől. "A prózának lételeme a sodrás, vagy óvatosabb szóval, a mozgás a forrás és a delta között. Vagy más hasonlattal: nem egy álló vonat ablakából jegyezgetek. A próza finalista természetű; ha úgy látnók, hogy önmaga körül forog, akkor is százat tehetünk egy ellen, hogy legalább a saját farkát kergeti. Egy tájnak vagy akár egy lelkiállapotnak a leírása csak akkor sikerülhet, ha eleje és vége van, ami a próza technológiájával kimunkálva, történetet jelent. Közérthetően és jó magyarosan, sztorit."
Mégis eljön a pillanat, amikor a sztoriírót untatja a sztori. De van ennek a tűnődéssornak egy nagyon fontos megállapítása: a mozgó nézőpont. És azonnal felmerül az Esti Kornél-analógia, különösen az utolsó villamosút néhány megjegyzése, valamint a tűnődő kérdés: "Vajon a villamosban ki érhet el többet egy kényelmes ablakülésnél?" Déry író-énje azonban nem élvezi a diadalmat, ő csak tűnődik: "Már jó ideje érzem ezt az egyre fokozódó kedvetlenséget, már a Capricctók óta, dehogy, már jóval élőbbről, már hosszú esztendők óta nyuvaszt. Csak a kuriózum kedvéért kérdezem: elképzelhető-e, hogy a lelki válság közvetlen következményeként nem az író, hanem egy irodalmi műfaj roggyan meg? Vagyis, hogy a hagyományos epikának szüksége van azokra a hit és remény támasztotta önkéntes korlátokra, amelyekről a szkepszis bátran lemondhat?"
A részletekre összpontosító, kétkedő szerző-én a novellavázlatok mellett csak a délelőtt hívószavait jegyzi le. A Philemon és Baucis írója a Capricciókig eljutott, de most minden elbizonytalanodott, a hivatástudat is. A novellaíró önironikus attitűdje ott bujkál a szövegben. Az olvasónak pedig a gótikus fejű Szent Ambrus kérdése jut eszébe, amelyet "pihent agyú" titkárának tett fel halála előtt. Munkájának értékét az írnok így határozta meg: "Hosszadalmas, ravasz aprómunkával sokat lehet még javítani rajta."
Déry az Egy füredi délelőttben - mészölyi módon - használta ki helyzete hátrányát, történetírással összefonódó kételyét. Lengyel Balázs Déry esetében is felvethetné a szuverén gondolkodás, a tágasabb érzékelés sejtelmét.
A tűnődés záró mondatai így szólnak: "Jegyezgetés közben már nem kérdem magamtól, hogy kinek a hasznára írok, pedig most sem tudom. Tudnám? Nem tudom." (A tagadás indoka tehát elmarad. Sebtében lejegyzett tűnődés lenne?)
Ez az a pont, ahol a Déry-féle elbeszélő eltér Kosztolányiétól. Itt nincs távolságtartás, Déry nem léptet színre senkit, B. -t, a leszerelt katonát és ifjú Kovács Istvánt sem. Kosztolányinak ott volt Esti Kornél. Számára még nem volt ilyen egyértelmű a tagadás. Utasi Csaba mondja: "Míg Novak Antal, Kosztolányi érzelmi dúltságának fokát is érzékeltetve, megroppan az észlelet súlya alatt, s a legértelmetlenebb cselekedetet választja megoldásként, addig Esti Kornél már túljutott a felismerést kiváltó tragikus hangulaton, már megteremtette azt a labilis belső egyensúlyt, amely egészen a "közönséges villamosút" végállomásáig sajátja lesz - fanyar mosolyt csalogatva arcára. Esti Kornél tehát meghaladta a veszélyes határhelyzetet, s ilyenformán a felmerülő kérdés az, mekkora árat kellett fizetnie a halál elodázásáért" (Az Esti Koméi és a viszonylagosság).
Utasi Csaba a határhelyzetekig eljutó Esti viszonylagosságtudatát nem tagadónak, hanem affirmatív jellegűnek tekinti.
Déry ebben a tűnődésben a tagadás felismeréséig jut el, de szkeptikus tagadásában a "börtönnapok hordaléka" is benne rejlik. A balkáni gerle börtönbe behatoló vijjogása a téves jóslat ellenére maradandóan elgyávít. A börtönben született jegyzetek 1958-as bejegyzése a felismerést példázza: "Túlságosan bíztam bennük is, magamban is: egyszóval ostobán éltem."
Nemrégiben mérlegre tették az életművet és az elhallgattatást, a tűnődés helyetti csendet. Tverdota György a korábbi pályaszakaszokkal kapcsolta össze Déry Tibor három jelentős szövegét (Az írói szabadságról, Az elégedetlenségről, Emlékül), ráirányította a figyelmet az induló író értekezéseire. Újraértékelték a Felelet-vita, illetve az írói felelősség dilemmáit, Czetter Ibolya az öregkort mint stílust nevezte meg a Déry-próza dimenziójában, szóba kerültek hordalék és diárium dialógusai, a magánarchívum párhuzamai.
Most azonban a tűnődés szólamán a sor. 1966-ban az író nem kíván sztorit írni. Mert minden másképpen (is) történhet, ilyen az írói beállítódás. Viszont még az is könnyen elképzelhető hogy az olvasó a novellának ellenszegülő "tűnődés"-t néha novellának nevezi.
Hivatkozás
Botka Ferenc szerk.: Mérlegen egy életmű. A Déry Tibor halálának huszonötödik évfordulóján rendezett tudományos konferencia előadásai, 2002. december 5-6. A Petőfi Irodalmi Múzeum Könyvei 12., Budapest, 2003
