Hózsa Éva: Idevonzott irodalom

"Volt-e élet a Földön a Kukorellyék előtt?"
(Orbán Ottó ironikus esszékérdése és Mándy élő mondata)

"Távlat és pontos közelkép, egyikük nélkül sincs vers. És nincs, tisztelt uraim,
bármily fájdalmas is ez, jövő." (Megy-é előbbre majdan fajzatom? 108.)

"... a szobrok mozognak. Kiszállok megnézni, hogyan mozgolódik Zrínyi Miklós,
költő és hadvezér. Néha bemozdult Zrínyi (...), aztán Balassi Bálint...
(Kukorelly Endre: TündérVölgy avagy Az emberi szív rejtelmeiről. 2003. 37.)

Orbán Ottó esszékötetéről (Orbán-kockásról?) egyes szám első személyben kell írnom, egyébként hűtlen lennék mindahhoz, amit elolvastam. Még a megszólított Boreászhoz, az oroszlánhoz is. De ő most úgyis vadászni indul, hiszen oroszlán.

A rajzokat és falfirkákat gondosan elkülönítő kötet (a műfajt mindkét rész elején -"mottóként" - definiálja a szerző) valójában az "így beszéltek ti" - "így beszélek én" szétválasztó gesztust emeli ki. Az irodalom beszédét legjobban ismerő szépíró, a "mesterség" szakavatott kritikus és ironikus űzője ugyanis a szövegről beszélő irodalomtudósokat parodizálja, de természetesen az "így írtok ti" elve sem marad ki a kötetből. Nem is maradhat, hiszen a szerző nem léphet ki a szövegközi térből. A rajzok sorrendje a magyarság történelmi analógiájára épül: honfoglalás, kalandozás, bezárkózás. Az utóbbi a betegséggel, a titokzatos Parkinson-kórral és az ezzel kapcsolatos önértelmezéssel, a hétköznapok heroizmusának felismerésével függ össze. Legfőképpen azonban a lírai költészet mitológiájával, amelynek megfejtésével hiába is próbálkozik az írókból, tudósokból, akadémikusokból álló gépezet. Az önmitológia a tágabb mitológiába illeszkedik be. Az alapkérdésekre nincs pontos felelet. Rejtély, hogy mi működteti a verset, mi működteti a költő-ént, és megfejthetetlen, hogy ki "diktálja" a szöveget. A tudóspukkasztó "rajzok" a mai irodalomtudomány nyelvét/beszédét és a magaslatra emelt posztmodern hegemóniáját kérdőjelezik meg, amely megfeledkezik az irodalom legfontosabb jellemzőjéről, az egyéni "teremtésről" és nézőpontról. "Az irodalmat nem iskolák és csoportosulások írják - állapítja meg Orbán Ottó -, hanem írók, szerencsés esetben egyéniségek, akik maguk döntik el; hogy milyen sorrendben vágják le a sárkány hét fejét." Mindezt a "posztmodern" szellemében szögezi le a narráció, ironikus módon utal tehát a tudósok mulasztására. Az idézett A magyar-magyar csúcsról című írás továbbviszi a gondolatmenetet: "Az irodalom nem vár hivatásos történetíróira, írja ő a maga történetét, legföljebb nem betűkkel, hanem kottafejekkel. Nádas Péter mondatából kihangzik egyebek közt a Thomas Manné, Kertész Imrééből inkább a Kafkáé, Esterházyéból a Világirodalmi Lexikon plusz Ernst Jandl és Thomas Bernhard (az itt nem említettekkel jelentkezés a hátsó bejáratnál!); a magyar prózaírók egy jelentős csoportjának egy adott történelmi pillanatban látnivalóan nagyon fontos a "német kapcsolat" a mellérendelő szerkezethez, a keringőzni tudó körmondathoz, míg más íróknak más a fontos, Bodor Ádám mondataiban például vajmi kevés német ösztönzést találunk, annál inkább kihallani vélünk belőlük (léhán rögtönzünk) némi Camus-höz kevert Panait Istratit."

Furfangos Orbán "léha rögtönzései" legtöbbször jól formált esszévé terebélyesednek, és a "rajz"-ként definiált műfaj a lírai vershez hasonlóan meg tudja haladni saját magát. Az idézett írás például nemcsak a szövegköziség író-szempontú megvilágítását mondja el az "irodalom nyelvén", hanem az anyaországi és a határon túli irodalmak egységét, ugyanakkor a hagyományra épülő differenciáltságát is kidolgozza. A szabad "mozgás" a fontos ebben a viszonyrendszerben - a "mélyen magyar jelenség"-ben, ahol a határok a könyvterjesztés határait is megszabták, illetve a bezártság és a nyelvhasználat különbözőségét ugyancsak meghatározták. Másképp volt szörnyű a bezártság Romániában, mint Magyarországon. A közép-európai pokolról különben már Az alvó vulkán (1981) című kötetben olvashattam (én, az olvasó). Az avantgárd és Kassák szelleme Orbán szerint a Vajdaságból szivárgott át a magyar irodalomba, Esterházy és Nádas mellé pedig Tolnai Ottó és Bodor Ádám is felzárkózott.

Az író a huszadik század tudományának kudarcát vizsgálja, amelyből egyedüli kiút a bennünk lakozó költő felismerése, a magunk fölé emelkedés "tündéri" képessége. A lírai költészeten belül élő elbeszélő szól így a kívülről beszélőkhöz. A "belső költőiséget" tudatosítja, vagyis több olyan mozzanatot, amelyet Honnan jön a költő (1980) című kötete tartalmazott. Az öntematizálás, a vallomásosság, a megismerés tétjének hangsúlyozása, valamint a távlatigény ismét előtérbe kerül.

A gondos kötetkompozíció falfirkák-fejezete terjedelmes írásokat tartalmaz, sőt két "trilógiára" is bukkantam (mint a Kis ország I., II., III. volt). A "grafitto" műfaji megjelölést tehát ironikus nézőpontból értelmezem. A ma írója meg sem próbál az esszéhagyományra jellemző igénnyel fellépni.

Az írói értékrend már az első részből is ki-kikandikált (például Kosztolányi Fürdés című novellájának "bemutatása", Weöres, Mándy életművének elhelyezése stb.), most azonban a "kritikus" Orbán Ottó narratív nézőpontja irányít, amely Rakovszky Zsuzsa és Nemes Nagy Ágnes líráját (a különbözőeket!) kapcsolja össze, és csak bekiabál (hogy a lírakritikusok is meghallják): "Szép volt, Hölgyeim."

Az évekig készülő Harmonia caelestis című regényről nagy igazságot mond ki a kötet. Azt, hogy regény. Regényként helyezi magaslatra: "Esterházy úgy dob ki mindent az ajtón, ami a hagyományos regény sajátja, hogy az ablakon át visszacsempészi őket, nem ravaszságból, hanem bölcsességből - tudja, hogy az újítás értéke mindig viszonylagos, regényének szövege attól több bravúros mondatok füzérénél, hogy a klasszikus nagyregény árnyéka vetül rájuk. (. . .) Esterházy nem két regényt írt, hanem egyet, és regényt írt a családtörténet ürügyén is, kegyetlen és szeretetteljes szöveget, melyhez ha hozzá közel állók szolgáltak is modellül, nem őket írta meg egy az egyben, hanem regényalakokat kelt életre."

A szerzői nézőpont szerint Esterházy tehetsége felért arra a magaslatra, ahonnan élet és irodalom szétválaszthatatlanságát látja. Orbán Ottó esetében ellenben meg kell állapítanom, hogy nem "igazi" falfirkákat írt (noha mi itt, ebben a régióban jól ismerjük a műfajt, és Kundera Az élet máshol van című regényének szövegében ugyancsak irodalmi rangot kapott), de funkciójuk tekintetében mégis azok. Ha elakad a tudomány, jöhetnek a falfirkák, jöhetnek a rögtönző, célratörő gesztusok.

Én, az olvasó, a két részre tagolt kötet két írását kapcsoltam össze: a Nagyszombat, 1704-et és a Posztmodern című szövegeket, amelyek élesen bírálják az irodalomtudomány modoros madárnyelvét, a szabadság nevében merev szabályrendszert létrehozó öncélú irodalomtudósi magatartást. Az egyik madárnyelvtől alig szabadult meg a magyar irodalom, máris kialakult a másik, csak az a baj - mondja Orbán Ottó -, hogy az irodalom szabadsága helyett az irodalomtudomány öncélú szabadsága valósult meg, amely az anyanyelv és a magyar irodalom szellemétől idegen, személytelen beszédmódhoz vezetett. A szatirikus eszközök sem hiányoznak, amikor a bosszantó jelenségről olvasok, ilyenkor anekdotázó hang is felszínre tör. Einstein a vécén ülve fedezte fel a relativitáselmélet képletét. A posztmodern esetében egy egész egyetemi tanszék ült a vécén, mert aznap romlott túrós süteményt adtak a menzán.

A Nagyszombat, 1704 első bekezdését stílusparódiaként olvastam: "Paradigma Bella (kiképzett űrképelemző és rejtjelkulcsfejtő, posztgraduális bölcsész doktorandusz [doktoranda?], értekezésének [helyes magyarsággal pfécsdíjének] témája Volt-e élet a Földön a Kukorellyék előtt? egyből átlát a szitán: - Ez egy történelmileg narratívvá determinált szövegalakzat."

A Pétermegőrzőben szövege a Nádas-bibliográfiát kiegészítő költészetre figyelmeztet. A Gyilkosok viszont "rétegezett" szöveg, amely az Anekdota és az ősz magyar akadémikus pokolra szállását éppen anekdotázó modorban mutatja be. Dante és Balzac Isten engedélyével leadhatja művét a túlvilági portán, ám az ősz magyar akadémikus (aki "szarszagot" áraszt) menthetetlenül pokolra jut, a túlvilági technika és a programozás hibátlan: "Így szálla alá a poklokra az, aki valaha az ősz akadémikus volt ezen a világon, s véle az Anekdota nevű betyár, akit a zsandárok, minekutána tetten érték Mikszáth Kálmán egy hosszabb mondatának olvasása közben, nagy üggyel-bajjal ugyan, de végtére is megfogának."

A Gyilkosok a kötet egyik legsikeresebb írása, irodalmi, stilisztikai értékei mellett sűrített irodalomtörténet (a korszakváltás, elnézést, majdnem így írtam: a paradigmaváltás láttatása) és az avítt akadémikusi gesztus bírálata.

A pontatlanságból, lustaságból, rendetlenségből fakadó tudósi hibát szintén célba veszi Orbán Ottó narratív nyila, amikor az Új magyar irodalmi lexikon szócikkét vizsgálja, és egy csöppnyi hülyeségben a tengert pillantja meg.

Orbán Ottó szellemes prózaírói beszéde ugyanarról szól, amiről a modern irodalomtudomány beszél, csak a költészeten belül élő kívülállóként mutat rá a "továbblépés" időszerűségére. Szerző-én arról is meggyőzött, hogy mint beszélő kiválóan ismeri a tudósok nyelvét, a paródia pedig természetesen önparódia is. Két sűrített, rövid műfajt választott Orbán Ottó, de mint költő (a sűrítés művelője) éppen a prózaírás terjengősségre is esélyt adó lehetőségeit használta ki igazán. A mértéktartás etikája viszont több szempontból érvényesül.

Az Éjféli beszélgetés az előre megírt Mándy-nekrológ ürügyén mondja ki, hogy mennyire kiszámíthatatlan az utóélet. A Darling presszó törzsközönsége most azon röhöghet, hogy Mándy Mikszáth és Móricz társaságába került, hol-ott velük még a fociról sem társaloghat. A narrátor megbízható indoklást fűz a történtekhez, amikor a frissen sírba helyezett "klasszikust" megszólítja: "Mégis mind a hárman tudtátok a legfontosabbat, hogy a bajnokságra esélye csak annak van, akinek a mondata élve marad, ha ő maga meghal is. És a te mondatod, akárcsak az övék, él, Iván!"

Az irodalom mércéje tehát az élő mondat, az élő szöveg. Mándy ilyen szempontból az egyszemélyes bajnokság győztese. Különben Orbán Ottó sem írt volna ennyire élő paródiát a magába roskadó pizsamakabátról, a fél pár papucsról és a szoba csöndjéről. Olvasóként (Mándy helyett) a következő mondatnak örültem: "Senki, semmi, csak a sikoltani nem tudó némaság kerekre tátott szája."

Orbán Ottónak, az aggódó, kritikus Olvasónak örültem a legjobban, a kilencvenes évek magyar irodalma rajongójának, precíz ismerőjének. Boreász azért vadászik, mert oroszlán, Orbán Ottó viszont azért, mert íróként belső felelősséget érez mindenfajta vadászatért, legfőképpen a magyar szépirodalomi és nyelvi értékekért, amelyeket a beszűkülés veszélye fenyegethet. Ugyanakkor vállalta a felelősséget azért is, hogy Kántor Péterről pontosan hét (hetes) "élő" mondatot írjon.

Kiadás

Orbán Ottó: Boreász sörénye. Rajzok és falfirkák. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 2001