Hózsa Éva: Idevonzott irodalom

Goethe is javított

"Csak aki emberül megáll,
hasonlít istenekhez." (Szelíd xéniák)

"Ein Denkmal hat sich Goethe selbst gesetzt." (H. Heine)

Könnyű lenne egyszerűen azt állítanunk, hogy Goethe ugyanazt jelenti a német olvasó számára, mint nekünk Petőfi. Ráadásul a véletlen játéka folytán szinte egyidejűleg szoktuk ünnepelni a "legnagyobb"-akat, mert az ő évfordulójuk mindig méltó ünnepi megemlékezést, ünnepsorozatot indukál. Csakhogy ők ketten másként a legnagyobbak, mérték voltukat az olvasóval folytatott dialógus határozza meg. Petőfi szövegeivel a mai olvasó derűsen, ironikus módon társalogni mer, Goethe viszont valahonnan messziről, valahonnan fentről szólítja meg őt. A megszólított olvasó a Goethe-szöveget riasztóan tökéletesnek találja, mint Márai hőse vagy Mándy tériszonyt megélő narrátora. Dacosan elhatárolja magát a költői archetípustól, mint Ady, esetleg javító példáját követi, mint Füst Milán. Mert Goethe saját ifjúkori munkáit tökéletesre hamisította. A tökéleteset javította, a javíthatatlanság kategóriáját ugyanis kizárólag a kontárhoz, az arisztokratikus kontárkodáshoz kötötte. A kontármunkát hevesen - a Petőfi-féle indulatossággal - utasította el, talán éppen ez váltotta ki belőle az állandó javíthatóság igényét.

1799. július 20-án Weimarban kelt az a Schillerhez írott levele, amelyben a műkedvelők művészi alkotást reprodukáló szörnyűségeivel szemben a javíthatóság szándékát mint magatartást mutatja fel: "Egyébként ez a tapasztalat, valamint egyéb területeken szerzett tapasztalataim megint felébresztették azt a meggyőződésemet, hogy nem kellene semmi mást tennünk, mint visszahúzódnunk csigaházunkba, s egymás után alkotnunk az elfogadható műveket. Minden egyéb úgyis az ördögtől való."

A csigaházból azért Goethe is kilépett, ám látnunk kell, hogy az elfogadható, módosítható tökélyt kutatta, azt, amely a művek sokaságából végül valahol belül, az író-énben áll össze. A hozzáértőtől - Schillertől - pedig megkövetelte az elemző, éles bírálatot, a sajátságos elmélkedést. Az utóbbira Goethe maga is vállalkozott az őt megérintő hagyomány, például Az elveszett paradicsom kapcsán, amelyet megbírált, ugyanakkor mégis a modern irodalom újdonságát fedezte fel benne. "Ebben a költeményben is, mint minden modern műalkotásnál, voltaképpen az egyén az, aki a műalkotás révén megnyilatkozik, s aki érdeklődést kelt." (Schillerhez, Weimar, 1799. július 31.)

Az egyéni megnyilatkozás Goethe szemléletében a szabad akarattal függ össze, azzal a ponttal, ahol a filozófusok gyakran megtorpannak, hiszen az egyén a jót nem akarja magasan értékelni, saját akaratából könnyen eltántorodhat a jótól. Ha azonban az embert állati mivoltában vizsgáljuk, akkor az előkelő egyén a természet alapján cselekszik a természet ellen.

Vajon milyen sajátságos elmélkedés játszódik le a Goethe-gondolkodás kapcsán a mai Goethe-olvasóban? A Goethe-olvasó először is azon töpreng, hogy elegen olvassák-e ma a legnagyobb német szerzőt. Az iskolai-iskolás minta nem igazán motiválja az újraolvasást, nem serkenti a továbbgondolkodást. A ma olvasója ironikus módon viszonyul a félelmetes rendhez. Ez a nézőpont egyébként nem idegen a goethei (olvasói) magatartástól sem, ugyanis ő (Goethe) maga figyelt fel Homérosz kérő-epizódjában az ott megbúvó parodikus magatartásra

Ma már felnőtt és diákolvasó is az esendőt, a ficamot, a javításra szorulót keresi Goethe életművében; az ironikus olvasói beszélgetés a rajtacsípést szolgálja. A mai befogadó emberi méretekre vágyik, mint Thomas Mann a Lotte Weimarban megírásakor. Werther "élig-érdemelt" vergődése újra aktuálissá vált, és ugyancsak időszerűek a martialisi mintára készült, de később szinte prózává "torzult" xéniák és epigrammák, amelyeket a magyar olvasóközönség kevésbé ismer, alig forgat. Pedig még a Szelíd xéniák is az örök javíthatót, a kétkedő, önironikus, "mefisztói" nézőpontot, a lírai én jól magába néző gesztusát jelzik.

Goethe esendő módon megküzdött a "tökéletes" műért. Az elméleti kérdések labirintusába jutott, amikor epika és dráma ma is időszerű összehasonlító kérdéseit boncolgatta: "Az epikusnak meg sem engedném az expozíciót, legalábbis olyan értelemben nem, mint a drámaírónak. Mivel nem terel bennünket annyira a végkifejlődés felé, mint emez, a kezdet és a vég rangjában és jelentőségében sokkal inkább megközelíti egymást, az expozíciónak pedig nem azért kell érdeklődést keltenie, mert valamire vezet, hanem mert önmagában is valami". (Weimar, 1797. április 26.)

A Goethe-dráma viszont megengedi magának, hogy az expozíció a végkifejlet felé terelő "eszköz" legyen. De vajon (a diákkoron túl) mikor olvastunk/láttunk legutóbb Goethe-drámát? Javíthat-e egyáltalán (és ha igen, hogyan) ezen a tiszteletteljes, tériszonyos csenden és a világirodalmi testamentumhoz való viszonyuláson maga a magányos, lelkes olvasó? Javíthat-e a szerző például azzal, hogy mottóként Goethe-szöveget választ (vö. Végel László: Parainézis)?