Hózsa Éva: Idevonzott irodalom

Mint az "Elsők" énekese...
(Heinrich Heine hitkérése)

Vajon mit tenne a "hellenofil" Heinrich Heine, ha Saulushoz hasonlóan szózatot hallana Damaszkusz felől? A szintén Párizshoz vonzódó Ady Endre kérdése ez, amelyet a Heine Henrik keserű című cikkében vet fel (Budapesti Napló, 1906. december 30.), sőt azt is hozzáfűzi, hogy amennyiben a tehetős Isten a költő világát realizálná, a költő maga menekülne ki belőle.

A decemberi ködben, a szennyes utcákon bolyongó Heine Poe-allúziókat indukál, noha semmi kedve a parfümtelen "inkognitó halálhoz". Kérése a következő: "Mindenesetre pedig megtehetnéd, uram, hogy tíz percnél tovább higy-
gyek valamiben. Ha te akarod, s ha csakugyan vagy valaki, akár a fülbegyónás szentségében. Vagy hitesd el velem, hogy tíz év múlva Németországban már kultúrembernek lehetni fog élni. Hitesd el, hogy a világ az okosodás útján van. Hogy minden születendő fiúgyermeknek ezután vasból lesz a gerince. Hogy az asszonyok megszépítik az életünket. Hogy verset írni szép mesterség. Hogy a hellén szépség igazi szépség volt, s a szépség, a pogányság még segítene valamit ezen a nyomorult világon. Szóval hitess el velem valami nagy ostobaságot, uram."

Ady szövege a "hősies gúnnyal" kételkedő egyén és a magát tehetősnek valló, segíteni akaró Úr dialógusát ragadja meg. Heine (Heine-Ady) poéta és gondolkodó, aki a hitre is hitetlenül vágyik. Az illúzió, a nagy eszme, a nagy koncepció elveszett. Ady víziója Heine költészetének alappillérére, a változásra mutat rá. A Nyugat költője a Bibliát tartotta a változások könyvének, ám a Heine-versvilág is valamiféle mítoszi változást, átváltozást ragad meg, líraivá formálja a "líraiatlan" témát. Ironikus, sőt szatirikus szemléletmódjával, igenlő és tagadó attitűdjének váltakozásával a Heine-féle lírai én kiváltságos, fölényes, "gőgös", hősies, néhol pedig unottan szenvedő helyzetbe kerül.

Heine az "elsők" igazi, "modern" énekese. Az Első Ádám pogány lázadó, aki a görög drámahősök hübriszével követelőzik: "Szabadságomat akarom!" (Vidor Miklós fordítása). A világirodalom Káin-hőseivel rokon Ádám nem hiányolja az édeni tájat, mert a legkisebb korlátok, a tltott fák is börtönné és pokollá változtatják a paradicsomot. A kiűzetés mint változás az individuum tudáslehetőségét és szabadságát hozza meg az első ember számára.

Az Első Füles király a szamár-többség szamárkirálya (a királyválasztáson a szamár-többség került nyeregbe!), oroszlánbőrbe bújik, és máris oroszlánnak érzi magát, oroszlán-eszmét hirdet. Zsarnoki módon, dölyfös önimádattal fosztja meg szabadságától "a vén s ifjú szamárhadat"; szamár- és oroszlánbőr tehát ellentétbe kerül egymással:

"Szamári álláspontotokról
nem érthetitek meg politikámnak
nagy oroszlán-eszméit - szamárhad!"
(Nemes Nagy Ágnes ford.)

A változást a szamár királlyá választása okozza, aki koronával a fején az oroszlán rokonának hiszi magát. Fenyegető beszéde "retorikus" versbeszéd, és igazat adhatunk Kosztolányinak, aki a részek fontosságára utal Heine szövegeivel kapcsolatban.

A művészi szabadság és az egyéniség eltűnése az allegória fontos kérdése. Az ordítás kulcsszóvá válik a király szónoklatában, az ősök büszke említése, a fenyegetés gesztusa, valamint a sajátos montázstechnika alkalmazása ("Böfögött a király, de nem soká, / s beszédét ígyen folytatá..."), amely a krónikaíró hitelességre való törekvését is parodizálja, az "állandó" megszólítások stb. a mikroelemek jelentőségére utalnak. A hármas szerepjátszás szövegtani szempontból teszi sokrétűvé az ironikus utópiához közelítő versszöveget.

Az Első Füles király című Heine-vers a jellegzetes német műfaj, a Schwank ('móka, gúny, tréfa') nézőpontjára, erkölcsi szempontú bírálatára emlékeztet (a műfaj francia változata élcesebb, pikánsabb), ennek legnagyobb mestere a 13. században élő Stricker volt, aki főként az emberi ostobaságot, a butaságot ostorozta. Tizenkilencedik századi lírikus rokona (aki ötvözi a német és a francia hagyományokat) már a inkább a huszadik vagy huszonegyedik századra jellemző fáradt cinizmussal bírál. Saját nemzetét sem kíméli, de Ibsen, Kölcsey vagy Ady példája is hasonló; Ady mindig Ibsennel együtt említi a német költőt. Heine azonban a nyerseséget még nyersebb módon gúnyolja, mivel változtatni szeretne.

A pálfordulás "legkifejezettebb" verse az Első Simplicissimus, amely éppen az Ady- látomás motívumait tartalmazza.

Grimmelshausen művét ma inkább a Schwankhoz közel álló műfajnak tekintik, látásmódja, egységesebb szerkezete ugyanis elkülöníti a hagyományos pikareszk regénytől. A pásztorfiúként induló Simplicissimus útja szövevényes és ellentmondásosnak tűnő, hiszen erdei bolyongása után "remetévé" változik, majd udvari bolond, katona, rabló, ünnepelt énekes, nincstelen koldus, útonálló, világutazó, illetve örök bolyongó lesz belőle. A forgandó szerencse befolyásolja útját, hol a csúcsra, hol a mélybe kerül, minden bizonytalan, minden érték viszonylagos. Õ már a cinikus, a megfigyelő, a rákérdező, az izgága kalandor, nem "egyszerű" picaro.

Heine Simplicissimusa a német természetességből indul (Hans Sachs-féle csizmában lép színre, amely még nem ismeri a "francia kencét", csupán a német halzsírt, nincs mósusz- és pézsmaszaga, lornyonja stb.), majd bekövetkezik a metamorfózis, és eltűnik az illúziókba menekülő Don Quijote rokona, a szabadság "vásott nebulókra" emlékeztető zászlóvivője. Az asszonyok intelme bajt hoz rá, mert hatalomvágyat szít, a lövésre férfi és nő különbözőképpen reagál. A fordulat tehát "lefelé" ívelő, minden szép rúttá, értéktelenné változik (Eichendorff és Chamisso művei is jelen vannak az olvasó tudatában). Valójában a művészet léte forog kockán, a Simplicissimus-költő megváltozik:

"Minden szép földi sorsa ez!
Így jár a finom s a nehézkes;
sajtpapírként végzi a vers,
a költő kocsmatöltelék lesz."
(Kálnoky László ford.)

Heine töredezett versmondatai szenvedélyességére, indulatára utalnak, az elliptikus szerkezet, az allúziók visszafogottabbá teszik a versszöveget. Az ironikus csattanót a pletyka nézőpontja váltja ki.

Pilinszky írja egyik cikkében (Egy lírikus naplójából, Új Ember, 1972): "Amikor a tékozló fiú elment hazulról, romantikus volt, amikor hazatért, klasszikus." A szabadság lírai értelmezője ennélfogva örök bolyongásra, sőt kilátástalan bolyongásra, labirintus-tévelygésre, "romantikus" létmódra ítéltetett. A bibliai hős azonban rájön, hogy amit máshol keres, az valójában mindenütt jelen van. Heine Simplicissimusa viszont tékozló marad, nem tud végérvényesen hazatalálni. Erre mutat rá Ady, aki meglesi azt a pillanatot, amikor Heine tíz percnél is tovább tartó hitet kér Istenétől. A szilárd, biztonságos támpont, illetve a belátható, reményt keltő horizont eltűnt. Valami végérvényesen megváltozott, és az egyén az élet által megcsalatik. A markotányosné dala (A harmincéves háborúból) viszont az ironikus mindegy-elvre épül, amely a haszonelvűséggel fonódik össze.

Kiadás

Heine költeményei. Fordította: Endrődi Sándor. Gross Gusztáv kiadása, Győr, 1888
Heinrich Heine versei. (Lyra Mundi). Európa Könyvkiadó, Budapest, 1978

Hivatkozás

Ady Endre Publicisztikai írásai. Második kötet. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1977, 480.