Szabó Palócz Attila: Ha az elsőn már túl vagyunk, jöhet a második genézis

Szabó Palócz Attila
Ha az elsőn már túl vagyunk, jöhet a második genézis
(zenés-táncos vígjáték szerény értelemmel)

ZSOMBOR – autista, valahol a negyvenes évei táján
LAURENTIA – fiatal egyetemista lány magasra törő ambiciókkal
KOVÁCS – a világ nagy kérdéseire fogékony, és azokat firtató meglett értelmiségi
GRUPPENKIRSTCHEN – fiatal buzgómócsing, akit minden érdekel, s akinek mindenről van véleménye
FONDOR HÉDI – hajléktalan, aki a gyors meggazdagodás reményében szinte bármire képes
FINTOR VIDORKA – hajléktalan, aki a gyors meggazdagodás reményében szinte bármire képes
ALOJZ – besurranó tolvaj
ALFRÉD – besurranó tolvaj

BÍRÓ
VÁDLOTT
ÜGYVÉD
TOHONYA TIHAMÉR – a vád képviselője

HANGOSBEMONDÓ
KALAUZ – idősödő, ősz szakállkú férfi (az ő figurája köti össze a különböző helyszíneken, tehát az egyes kupékban zajló cselekményeket, tehát egyfajta játékmester is egyben)

HAJLÉKTALANOK – avagy: a vonat tetején utazó potyautasok kara (gyakran csak: KAR)
MAMA – aki karvezető is egyben

A színpadkép egy vasúti kocsit ábrázol, melynek három torz, stilizáltan elnagyolt kupéja látszik a színen. Habár az egyes kupékban – tárgyalóteremben, legénylakásban – zajló események valójában nem a vonaton játszódnak, mégis mindig annak az utazásnak a folyamatához kötődnek, amelynek során a darab szereplőinek életpályája előre halad, ezért a vonat állandóan úton van, soha nem áll meg.
Az első kupéban egy legénylakást, lepukkant bérelt szobát láthatunk. Középen egy ágy, balra tőle egy éjjeli szekrény, mellette állólámpa, oldalt ruhásszekrény tükörrel, teraszra nyiló ajtó, de a balkonra nem látunk ki.
A középső kupé az egyetlen, amelyik valóban a vasúti kocsikon megszokott fülkének van berendezve.
A harmadik kupéban egy a biróságokon megszokott tárgyalótrerem van berendezve, annak minden jellegzetes kellékével együtt.

Középen hátul, a vasúti kocsi mögött egy hatalmas fehér vászon van kifeszitve, amelyikre a darab folyamán időnként különböző álló- és mozgóképek vetitődnek be.

A darab elején a szín teljesen sötét. Vasútállomásokról ismert hangosbemondó hangját halljuk.

(A sötétben Đorđe Balašević Oprosti mi, Katrin cimű dalának legelejét, úgymond intróját halljuk, ebből is csak a vasútra vonatkozó hanghatásokat és a hangosbemondó szövegét:

Ekspresni vlak za Pariz: Pula, Trst, Milano,
Torino, Grenoble, Pariz, polazi sa šestnaestog
Kolosjeka, drugi peron lijevo. Ponavljamo:
Ekspresni vlak za Pariz: Pula, Trst, Milano,
Torino, Grenoble, Pariz, polazi sa šestnaestog
Kolosjeka, drugi peron lijevo.

Amikor a dalból ez a rövid részlet elhangzott, a zeneszám hangjai egyéb vasútra utaló hangeffeketusokkal keverednek, s lassan, fokozatosan, hogy az ének már ne kezdődhessen el, eltűnnek azok hátterében. Vonatok jönnek-mennek, gőzmodony sipol, stb... stb... stb...)

HANGOSBEMONDÓ: Figyelem, figyelem! A hatos vágányról gyorsvonat indul Nirvániába. A szerelvény csak Röcsögefalva, Bivalybasznád, Senkiföldje, Mihasznatelep és Nihil megállóhelyeken áll meg. A vonat csak nem dohányzó másodosztályú kocsikal közlekedik. A belföldi szakaszon helyjegy váltása kötelező. Figyelem, figyelem! Az egyes vágányra szerelvényt tolnak. A vágány mellett, kéjük, vigyázzanak!

(A szín lassan, fokozatosan világosodik. Vonathangok, füttyszó – vonatfüst egy ködös reggelen. Szél fúj, ami szétkergeti a füstöt, gőzt, ködöt – minden. A potyautasok alszanak a vonat tetején. Az első és a harmadik kupéban sötét van. A középsőben Kovács lehúzza az ablakot és kidugja a fejét, körülnéz, a környezetet kémleli.)

KALAUZ: (megszólal Kovács háta mögött.) Uram!!!

(Csend.)

KOVÁCS: (zavartalanul nézelődik tovább.)
KALAUZ: (erőteljes hangon.) Uram!!!
KOVÁCS: (összerezzen és hirtelen megfordul; fordulatában bevri a fejét az ablakba.) Igeeeeee... eeeen...?
KALAUZ: (mérgesen egy pontra mutat a kupéban, amit mi a nézőtérről nem láthatunk.) Uram, ettől nagyobb betűkkel már nem is tudnánk kiirni. Tud maga olvasni? (Erőteljesen hangsúlyoz:) KI-HA-AJ-OL-NI VE-ESZ-ÉLY-LYES!!!
KOVÁCS: Jaj, bocsánat.
KALAUZ: (hirtelen fölfortyan.) Bocsánat, miii...? A hangosbeszélő bemondja, ahová csak lehet, kiirjuk, mindenkinek elmondjuk... De nem, ők nem, egyszerűen nem veszik tudomásul!!! Tisztában van vele, hogy meg is büntethetem ezért?
KOVÁCS: Már elnézést kértem, ettől többet nem tehetek. Ha akar, hát büntessen... Kiskirály!
KALAUZ: (előbb megindul, meglóditja a karját, hogy lekeverjen egyet Kovácsnak, de aztán megtorpan, erőt vesz magán; elkapja az utas yakóját és rázni kezdi; közben nyálát fröcsögtetve Kovács arcába ordit.) Az egyik ilyen magához hasonló analfabéta utasunknak a múlt héten levitte a fejét egy lámpaoszlop. Mert ő is kihajolt, gyönyörködött a tájban... Mintha Röcsögefalva, vagy a Nihil olyan gyönyörködtető lenne. Pedig nekem aztán elhiheti, Nihilben nőttem fel, nem egy leányálom, nincs abban semmi kellemes... Az egész életem egy nagy Nihil itt maguk mellett. Honnan pottyantották magát, a szélvédőről vagy a falvédőről? Hogy aztán én kaparjam le az ablaküvegről a rászáradt taknyukat... (Ellöki magától Kovácsot, kicsit mintha kezdene megnyugodni, de azért továbbra is heveskedik.)
KOVÁCS: Baleset történt?
KALAUZ: Baleset, az, baleset! Az a legnagyobb baleset, hogy az ilyen magukfajtát egyáltalán felengedik az ilyen vonatokra. Marhavagon! Az lenne a maguknak való! A marhavagonban aztán taknyolhatnának kedvükre... A múlt hélten is csak bámészkodott itt ez az utas, gyönyörködött Nirvánia bérceiben, vagy a Nihil mély szakadékaiban, én ugyan nem tudhatom... Én csak annyit láttam az egészből... Én csak annyit tudok az egészről, hogy aztán nekem kellett lesúrolnom az agyvelejét az üléshuzatokról. (Lehajol az egyik üléshez, végighuzza az ujját, s valami ragadós masszát mutat fel végül rajta.) Lássa, nem is végeztem valami kifejezetten alapos munkát...
KOVÁCS: Az ott az ujján...?!
KALAUZ: Nem, majd nokedli! Még szerencse, hogy az állomásfőnöknek is felfordult a gyomra, aztán nem volt gusztusa hozzá, hogy ellenőrizzem... (Itt már egészen kedvesre vált.) Majd, kérem, üljön kicsit arrébb, nehogy beleragadjon. (Lenyalja az ujját.) Igen, ez az. Bár az ize már valamivel rosszabb, úgy látszik, nem birja a nagy meleget...
KOVÁCS: (megdöbbenésében alig jut szóhoz.) Azt... Izé... Azt akarja mondani... Hogy... Hogy ebben a kupéban... Izé... Meghalt valaki?
KALAUZ: Igen, igazából még egy hete sincs, azért is ilyen friss ez az agyvelő... Nokedli, no, de csak a maga kedvéért. Mondtam is az állomásfőnöknek, hogy oda kellene szögezni vagy csavarozni az ablakokat, hogy ne tudja minden jöttment lehúzni... Kihajolnak, bámészkodnak, jön a lámpaoszlop, oszt nagyjából annyi... „A Nirvániai Állami Vasúti Részvénytársaság a saját halottjának tekinti...” Hogy oda ne rohanjak! Bezzeg, ha én dobnám be a törölközőt, engem a kutya sem siratna, a Nirvániai Állami Vasúti Részvénytársaság meg baszna sem a saját halottjának tekinteni... Pedig lassan már tizenöt esztendeje dolgozom a cégnél.
KOVÁCS: Tizenöt év? Az nem ki sidő...
KALAUZ: Nem ám! Pedig nekem aztán nem jut ki egy szemernyi sem az örömből meg a tisztességbeől meg a megbecsülésből... A piszkos munka! No igen, azt aztán mindig én végzem el! Azt aztán mindig az én nyakamba varrják... Nekem mindig már csak a takaritás marad az egészből... Ahogy a múlt héten is, amikor az az átok kihajolt és lecsókolta a lámpaoszlopot.
KOVÁCS: Hát ez szörnyű tragédia...
KALAUZ: Nekem aztán elhiheti... Mataott maga már másnak a szétfröccsent agyvelejében?
KOVÁCS: (szóhoz sem jut, csak rázza a fejét.)
Kalauz: De az állomásfőnök meg nem engedélyezte, hogy becavarozzuk az ablakokat, mert azt mondja, ebben a melegben odakozmálnak az utasaink. Kell nekik egy kis szellőztetés... Ja, akkora, hogy az egész fejüket levigye – a huzat...
KOVÁCS: Ez elképesztő...
KALAUZ: (hirtelen és érzéketlenül, mintha eddig a bablevesről beszélgettek volna.) Menetjegyek?
KOVÁCS: (matatni kezd a zsebeiben.) Igeee.... eeeeen... Van valahol.... Csak egy pillanat, máris...
KALAUZ: Ráérünk, kérem, a következő megállónk már csak Röcsögefalván lesz.
KOVÁCS: Én Nirvániáig utazom...
KALAUZ: Nirvánia? Hát, nem szép ország... Én, mióta a vasútnál dolgozom, színte naponta járpok oda, de megszeretni, megkevelni továbbra sem tudtam... Fontos dolga kell, hogy legyen annak, aki da utazik... De akkor miért nem ment hálókocsiba?
KOVÁCS: Hirtelen jött ez az egész utazás, nem számitottam, és nem is készültem rá, csak ma vettem jegyet, s hálókocsiban már nem volt hely...
KALAUZ: Ahaaa...

(Csend.)

KOVÁCS: (hosszú keresgélés után zakója belső zsebéből előhúzza a jegyét.) Tessék, itt a menetjegyem.
KALAUZ: (alaposan szemügyre veszi.) És még csak nem is menettérti... Hmmm...
KOVÁCS: Nem. Miért, az baj?
KALAUZ: Nem, baj, dehogyis... Nekem nem... Magának talán igen... Ezek szerint Nirvániában marad?
KOVÁCS: Igen, azt hiszem.
KALAUZ: Onnan aztán nemigen lehet tovább utazni...
KOVÁCS: Nagy szerencsének kellene történnie ahhoz, hogy belátható időn belül visszatérjek onnan...
KALAUZ: (felvonja a szemöldökét.) Történt valami, amiről én nem tudok?
KOVÁCS: Igen, azt hiszem, sok olyan dolog történik a nagyvilágban, amiről magának sejtése sincsen.
KALAUZ: Úgy értem, az utazással kapcsolatban. Nirvániában...
KOVÁCS: Nem... Csak tudja... Izé... Ha lemegyek Nirvánába, nem hiszem, hogy egykönnyen kikeveredek onnan...
KALAUZ: (a sarokban összegörnyedve alvó Gruppenkirstchenre mutat.) És az útitársa?
KOVÁCS: Nem ismerem. Amikor beléptem ide, már aludt. Azóta pedig fel sem ébredt. Még szerencse, hogy nem horkol...
KALAUZ: Hát ez kellemetlen. No mindegy, most békén hagyom. Majd jövök még, talán addigra felébred... Alá szolgája...

(Kalauz el.)

KOVÁCS: Viszlát.

(Kovács újra kihajol az ablakon. Nézelődik jobbra-balra.)

KOVÁCS: (töpreng magában.) Vajon mi lehet az a genézis? Hmmm... (Csend. Legyint egyet.) No mindegy... (Köp egy nagyot az ablakon keresztül, majd lehúzza a függönyt.)

(Zene. A fény a vasúti kocsi oldalán található ajtóra, és a mellette látható fémlétrára esik.)

KALAUZ: (kilép a vasúti kocsi ajtaján és a vonat oldalán található fémlétrán felmászik a vasúti kocsi tetejére, az ott ébredező potyautasokhoz; erélyes, érdes hangon.) Menetjegyeket, bérleteket kérem!

(A KAR körében harsány zúgolódás.)

MAMA: Ne mondja már komolyan!
KALAUZ: (meggondolta magát.) Hááát, igen. Bocs...
MAMA: ...vége. Élek.
KALAUZ: Igen, én meg félek. De még élek. És félek.

(Zene. Részletet hallunk a Chicago cimű musicalből.)

MAMA: (énekel.)

Még félsz
Látod ez jó
Látod ez szép
Látod ez klassz
Látod ez csúcs
Látod ez igy van jól

KALAUZ: (énekel.)

Vár rám
Száz csodás fény
Száz csodás éj
Száz csodás csók
Száz csodás kéj
Száz varázs
Igy van jól

EGYÜTT: (énekelnek.)

Nem kell sziv és nem kell lélek
És a tisztesség csak gond
És a hűtlenség sem szégyen
Kell pénz mig élsz és pont

A KALAUZZAL KIEGÉSZÜLT KAR: (mind együtt énekelnek.)

Hát még élsz, érzed ez szép
Érzed, ez jó
Érzed , ez klassz.

(A zene felerősödik, koreográfia, tánc, revü... A végén a KAR tagjait a vasúti kocsi tetején ismét elhasalva látjuk. Kalauz áll középen, kezében mikrofon, valódi rocksztárként beszél egy fergeteges show műsor kellős közepén.)

KALAUZ: Májne dámen und herren, lédiz and dzsentelmen, a népszerű NÁV Rt., azaz a Nirvániai Állami Vasúti Részvénytársaság a maga nemében páratlan műsorszámmal kedveskedik utasainak. A bűbájos hajléktalanok, akik a gyors meggazdagodás reményében nálunk most új életet kezdenek, bebizonyitják nekünk is, és természetesen Önöknek, hogy MÉG ÉLNEK!!! Fogadják nagy szerettel Fondor Hédit és Fintor Vidorkát.

KAR: (ovációval fogadja a két érkező szupersztárt.)

(Zene. Villódzó, színes megvilágitás, revüfények.)

FONDOR HÉDI: (énekel.)

Nem kell sziv és nem kell lélek
És a tisztesség csak gond
És a hűtlenség sem szégyen
Kell pénz, mig élsz, és pont.
Hát még élsz
Bármi lesz, élsz.
Érted ezt, élsz
Érzed ezt, élsz
De meddig élsz
Még soká
Igy van ez jól
Pár év csak, tiz vagy száz
És porrá, köddé válsz
Hát élj most
Igy volt, igy van ez jól.

(Tánc.)

FINTOR VIDORKA: (énekel.)

Hát még élsz
Bármi lesz, élsz
Érted ezt, élsz
Érzed ezt, élsz
Végre már élsz
Még soká
Igy van ez jól
Pár év csak, tiz vagy száz
És porrá, köddé válsz
Hát élj most
Igy volt, igy van jól!

KALAUZ: Ez az, lányok, ti diktáljátok a tempót! Hé emberek, ne szomorkodjatok! Legyen az éjszaka minél hosszab, a lányok szoknyája pedig minél rövidebb! Lüktessen még jobban a zene! Adjunk gázt, hadd száguldjon a vonat, röpitsék Nirvániába a sinek, ki bánja, ha belehalunk, ki bánja, ha pokolra keülünk? Mindent bele, lányok!

(Hirtelen sötétségbe borul a szín. Vasúti szerencsétlenség irtózatos robaja, dübörgése, jajveszékelés.
Amikor a szín újra kivilágosodik, ismét minden ködben, füstben úszik, de a szerencsétlenségnek nyoma sincs, az csak Zsombor álmában történt meg, a vasúti kocsi sértetlen, érintetlen. A harmadik kupéban még mindig sötét van, a középsőben a függöny ugyanúgy leeresztve, ahogy azt Kovács az imént lehúzta.
Ahogy oszlik a köd, az első kupéban lassan, fokozatosan feldereng a fény. Laurentia és Zsombor az ágyban ébred egy átdorbézolt éjszaka után. Vegyük úgy, hogy ez a hálókocsis szerelvény. Körülöttük és az ágy körül a földön szétdobált könyvek, újságok, üres sörös és viszkisüvegek, mindenféle férfi és női ruhanemű vegyesen, felrúgott hamutartók kiborulva a szőnyegen, mindenfelé csikkek és hamu... )

ZSOMBOR: (horkol, s álmában időnként megszólal; hol hangosan kiabál, hol meg csak suttog, teljesen kiszámithatatlanul mindenféle hagokat ad ki.) A Becsei Polgári Kezdeményezés civil szervezet... hrrrrrrrrrrrrrrk... civil szervezet és a Floyd Rock Klub közös... prrrrrrruttttttttttttttty... prrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrritttttttttttttttttttty... népi... népi... népi... népi hagyományokat elevenitettek fel, vallási ünnepekkel kapcsolattos népi... népi... népi... népi... hrkljuššššššššššššššššššš... valamint az önkormányzat támogatásával szervezték meg az első Etnofesztivált. A... hrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrk... azt! Aztatatat!
LAURENTIA: (zavarják a Zsombor által kiadott hangok, forgolódik az ágyban.)
ZSOMBOR: (mint fenn.) Hrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrk... valamint az önkormányzat támogatásával szervezték meg az első Etnofesztivált. A... hrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrk... szépszámú érdeklődőt vonzott, és noha a szervezésnek voltak... voltak... voltak... voltak... voltak... hrrrrrrrrrrrrrrrrrrk...
LAURENTIA: (addig forgolódik, mig végül felébred, felkönyököl az ágyban.) Édes Istenem...
ZSOMBOR: (mint fenn.) Hrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrk...
LAURENTIA: (megrázogatja Zsombort.) Hogy lehet igy horkolni? Ez már nem is emberi... Olyan vagy, mint egy mocsári szörny... Halló!!! A nulla életbe!!! Fordulj már meg, feküdj a másik oldaladra, akkor talán nem horkolsz ennyire.
ZSOMBOR: (a rázogatásra hirtelen, rémülten ébred; felül az ágyban.) Mi vaaaaaaaaaaan?
LAURENTIA: Úgy horkolsz, mint egy megveszekedett...
ZSOMBOR: Rajzolj nekem egy báránykáááááát!
LAURENTIA: (megdöbben, nem is érti, hogy jön ez most ide.) Hááát...
ZSOMBOR: (még csak most ébred igazán.) Jaj, mi van? Ne haragudj, nem tudlak követni...
LAURENTIA: Még hogy te nem tudsz engem követni? Hogy lehet igy horkolni? Meg mi ez a rengeteg zöldségféle, amit összehordasz itt nekem álmodban?
ZSOMBOR: Nem tudom... Honnan is emlékezhetnék rá?... Egyszerűen csak dolgozik a tudatalattim...
LAURENTIA: Igazán köthetnél vele egy keretszerődést arról, hogy fogja magát vissza! Megőrülök igy melletted.
ZSOMBOR: Értem...
LAURENTIA: Mit értesz te, vajon mit?
ZSOMBOR: Őszintén?
LAURENTIA: Csakis!
ZSOMBOR: Igazából még semmit se nagyon... Most ébredtem, tudod, hogy nekem több idő kell, hogy észhez térjek. Ilyenkor még nem működnek a tekervényeim. És az álmaim...
LAURENTIA: Ha hallottad volna magadat horkolni, nem védekeznél az álmaid. Olyan álmok nincsenek, amelyek igy törnek ki az emberből... Mint a vulkán, baszd meg!
ZSOMBOR: Azt álmodtam, hogy sohasem jutunk el a Nirvánába. Útközben a vonat balesetet szenved, mindenfelé vérző, leszakadt végtagok, én pedig egy hegyoldalban, vagy nem is tudom mi lehetett az... Valami sziklaormon próbálok felkapaszkodni... Fekszem ott a roncsok közt... Most, hogy csak mesélek róla, még igy szédülök, pedig a zálmomban meg át kellett élnem... Úgy mint a valóságban... Az események valójában kellett megtapasztalnom, átélnem mindent...
LAURENTIA: (lassan megenyhül.) No jó, igy már kezdem érteni...
ZSOMBOR: Szörnyű volt.
LAURENTIA: No, csinálok egy kávét... Azt hiszem, jót tesz az most neked... (Megindul, lassan cihelődik, majd egy hirtelen jött ötlettől vezérelve visszafordul Zsomborhoz.) Ugye, nincs ez valahogy összefüggésben az autizmusoddal?
ZSOMBOR: Nem hiszem...
LAURENTIA: (ledobja magáról a pokrót, csak most tűnik fel, hogy teljesen meztelen van; felül az ágy szélén és tekintetével a földön keresgél; sóhajt egy nagyot, mint aki nem találja, amit keres.) Jaaaaaaaaj...
ZSOMBOR: (rövid gondolkodás után.) Nem, ténygleg nem hiszem, hogy bármi köze is lenne ennek az egész álomnak az autizmusomhoz. Tudod, az autizmus nem betegség, az csak egy... egy... Nem is tudom minek nevezni... Amikor valami minden ok nélkül annyira leköti a figyelmedet, hogy nem tudsz tőle szabadulni. Hiába vesz körül harmincezer más dolog a valós életben, a figyelmed, a koncentrációd egyszerűen ott ragad valamin... Valamin, ami bármi lehet. Bármilyen kis apróság.
LAURENTIA: Igen, ezt már láttam...
ZSOMBOR: Bármilyen kis apróság. És az autizmussal ennek ellenére még teljes értékű életet lehet élni. Ugyanolyat, mint bárki más... Én még gyerekkoromban tudomásul vettem, nem is nagyon volt más választásom, és megtanultam együtt élni vele. Nekem persze nagy szerencsém van, mert az autizmus gyakran együtt jár testi elváltozással is... Ezt a részét megúsztam, meg nálam nem is annyira kifejezett a jelenség... Csak néha fordul elő, hogy „beakadok”...
LAURENTIA: Jól van, nem kértem, hogy tarts itt nekem kiselőadást... Nem tudod, hol lehet a bugyim?
ZSOMBOR: Hááát... Valahova ledobtuk itt az éjjel.
LAURENTIA: Leszedted rólam, meglengedted afejed felett, mint valami lasszól, aztán meg elhajitottad...
ZSOMBOR: (zavarában a szájához kap.) Tényleg, most igy ahogy mondod...
LAURENTIA: Bugyi nélkül pedig nem főzök kávét...
ZSOMBOR: (felugrik, a szekrény felé mutat.) Nézd csak, nem az lesz az, ott a szekrény mellett...
LAURENTIA: (nem mozdul, csak fintorogva hátra néz Zsomborra.) Ennyire fontos neked az a kávé?
ZSOMBOR: Hááát...
LAURENTIA: (odalép a szekrényhez, felemlei a bugyiját.) Valóban ez az... (Egy hirtelen mozdulattal belebújik, majd a többi ruha között keresgélve öltözködni kezd.) És az álmod... Mi volt benne? Balaset, halott emberek, ilyesmi...? (Zsombor következő monológja alatt folyamatosan öltözködik, csak néha szúr be közben egy-egy sóhajt, egy-egy reakcióta a férfi szavaira, a végére pedig, amikor majd teljesen felöltözik, egy középkori báli ruhában áll előttünk, ami sem a szituációval, sem a vasúti kocsival, sem a környezettel nincs összhangban.)
ZSOMBOR: Igen, nem is tudom már... Baleset volt, szerencsétlenség... De nem tudom, hogy mi történt, nem tudom, hogyan keveredtem össze, ezekre a részletekre nem emlékszem... Azt hiszem, vonatbaleset volt. Igen, annak kellett lennie, mert amikor felocsúdtam... Tehát, ha felocsúdtam, akkor el kellett ájulnom, el kellett vesztenem az eszméletemet... És ott feküdtem a vérző, csonkolt emberi tetemek között az összegyűrődott fémládában, a vonat maradványai között... Úgy nézett ki az egész szerelvény mint egy harmonika...
LAURENTIA: (viccelődve, fanyar vigyorral.) Nem próbáltál meg játszani rajta?
ZSOMBOR: Hallod...! Egy álomban még az is elképzelhető volna... De nem... Sajnos, nem.
Nem is tudom, mi lehetett az... Valami fekete hegység, Nirvániában végül is nincs abban semmi meglepő, amilyen hegyes egy vidék... Valami szakadék, vagy völgy, vagy sziklaorom... Csak arra emlékszem, hogy ahogy ott mászok, kapaszkodok felfelé azon a valamin, azon a sziklaormon, teljesen véletlenül egyszercsak felfedezek egy elhagyatott barlangot.
LAURENTIA: (még mindig öltözködik.) Eső nem esett? A barlang olyankor jó menedék lehet...
ZSOMBOR: Nem, esőre sem emlékszem... De a menedék az jó, menedékre mindenképp szükségem lett volna. Menedéket remélve belesek a barlangba, de sötét van, koromsötét éjszaka. Mindig is cigiztem, sohasem tudtam leszokni a dohányzásról, ezért a zsebeimet tapogatom. Igen, megvan, egy fél doboz cigi, meg egy kis cigipapir és némi maradék a dohányzacskó alján, amiben csak füvet tartok... De útközben a javát már valószínűleg elszivtam, erre sem emlékszem pontosan, de ennyitől meg nem fogok elszállni...
LAURENTIA: (még mindig öltözködik.) Nem is baj. Tényleg abba kellene már hagynod. Nem a cigizést, csak a füvet, légy szives... Már annyiszor kértelek!
ZSOMBOR: Igen, igen... És igen, végre magvan az öngyújtóm is. Nem érzem jól magam, lehet, hogy megsérültem, lehet, hogy belső vérzésem van, lehet, hogy meghalok, lehet, hogy órákon belül iszonyú fájdalmak közepette kiszenvedek. De nem baj, az öngyújtóm végre megvan... És lehet, hogy ez nem is barlang, hanem egy alagút, amin keresztül eljuthatok valahova... Amin keresztül eljuthatok valahova, ahol segitséget kaphatok... Ahol segitséget remélhetek... Halló, van itt valaki? Halló, van itt valaki? És nincs... Sehol senki, sehol egy válasz... Csak a saját hangomat hallom a barlangban visszhangozni. Bátortalanul botorkálok előre, mint aki teljesen céltalan, pedig dehogy vagyok az, minél előbb orvost kell találnom, minél előbb segitségre van szükségem... Lehet, hogy nem is élem meg a raggelt... Történjen már valami! Történjen... TÖRTÉNJEN MÁR VALAMI!!!
LAURENTIA: (még mindig öltözködik.) Jól van, no... Csak felöltözöm...
ZSOMBOR: (mint aki meg sem hallotta.) Ekkor felcsendüöl a fülemben valami zene. Nem tudom, honnan jöhet, sejtelmem sincs, honnan ered, mi lehet a forrása... Lehet, hogy csak a szerencsétlenül járt vonatból esett ki az egyik halott utas táskarádiója, s olyan szerencsétlenül ütődött a sziklaoromhoz, vagy a szakadék falához, hogy bekapcsolódott. S most ott dübörög, ott dől belőle a vidám zene, valami könnzed kis summer hit, Shakira, Bonaza Banzáj, Madonna a haldokló, vérző, alig lihegő sérültek és a csonkolt, leszakadt végtagok között... Nonszensz...
LAURENTIA: (még mindig öltözködik.) Hűűű... Ez igazán kemény...
ZSOMBOR: Olyan rémképeim támadtak ettől álmomban, hogy szörnyűködni kezdtem... Nem, nem lehet, hogy ez velem történik... Nem, nem lehet, hogy ez az én valóságom legyen... Nem, nem lehet, hogy ez az én rémálmom legyen... Nem, nem lehet... El akartam menekülni onnan. De nem volt hova mennem, egyszerűen be voltam oda zárva, s azzal, hogy megmenekültem, egyúttal csapdába is estem. Be voltam zárva oda annak a barlangnak, vagy alagútnak a bejáratába.
LAURENTIA: Szörnyű a bezártság érzése is. Én például a liftben is mindiog szinte megvadulok... Kegyetlen dolog...

(Miközben Zsombor az álmát meséli, a háttérben, a fehér vászonra, mint valami slide show, ősemberek által készitett és különféle barlangokban feltárt barlangrajok vetitődnek be.)

ZSOMBOR: (mint aki meg sem hallotta.) Felfelé tovább nem mászhattam, mert a sziklaorom annak a barlangnak, vagy alagútnak a bejáratában végződött, tovább másznom felfelé lehetetlen lett volna. Vissza, lefelé, a haldokló utasok, a vérző tetemek és csonkolt végtagok felé ugyancsak nem mehettem, érztem és tudtam, hogy ott nem vár rám megmenekülés. Csak egy út állt előttem, nem is tudtam, hogy melyiket válasszam.
LAURENTIA: (még mindig öltözködik.) Ez jó... Honnan szeded?
ZSOMBOR: (mint aki meg se hallotta.) Hosszú órák teltek el igy, tanácstalanul világitottam magam elé az öngyújtómmal a barlang irányában. Féltem. Féltem, attól, hogy meghalok, ha nem kapok segitséget. És féltem továbbmenni, féltem bemerészkedni a barlangba. Vajon mi vár ottt rám? Vajon mibe botlok bele?

(Laurentia teljes harci diszben, azaz középkori öltözékben áll a színpadon. Néhányszor megpördül maga körül, vihorászik, a ruháját méregeti, gzönyörködik benne a tükör előtt.)

LAURENTIA: No, hogy tetszem?
ZSOMBOR: (oda se néz.) Tök jó...
LAURENTIA: No, ezért akkor megérdemled azt a kávét, rásszolgáltál...

(Laurentia a konyha felé el.)

LAURENTIA: (kintről.) És bementél végül abba a kibaszott barlangba?
ZSOMBOR: (csak úgy félvállról odaveti.) Igen.

(Csend. Csak Laurentia szöszmötölését haljuk kintről.
Közben Zsombor is felkel, ekkor derül ki, hogy ő is meztelen. A földre hányt holmik között keresgélve ő is öltözködni kezd. A végeredmény Laurentiához hasonló: középkori harci diszt ölt magára. Keresgélés és öltözködés közben mesél tovább.)

LAURENTIA: És?
ZSOMBOR: Mit és?
LAURENTIA: Mit találtál odabent?
ZSOMBOR: Először nagyon meglepődtem. A falak tele voltak barlangrajzokkal, mint amilyeneket a tankönyvekben látunk... Tudod, amiket még az ősemberek készitettek... Mondom, még valami nagy felfedező lesz belőlem a balesetnek köszönhetően...
LAURENTIA: No, arról ne is álmodj...
ZSOMBOR: A barlang valóban barlang volt, nem alagút, de a végében... Hmmm... Megelpő módon nem egy téli álmát alvó medvét, vagy denevértanyát találtam, vagy tudom is mi mindenre lehet még igy rábukkanni egy-egy barlangban... Hanem egy középkori várkastélyban találtam magam.
LAURENTIA: (kacagása kintről.) Nem mondod...!
ZSOMBOR: Jobban akartam látni, mert, mondom, koromsötét éjszaka volt, az öngyújtóm fényénél pedig alig láttam valamit. Keresgéltem a földön, a falakon, mindenütt, hogy találok-e valahol valamit, amit fáklyaként használhatnék... De nem... Semmi. A zsemeimet is áttúrtam újra, és akkor került elő az egyikből az a véres papircetli, amelyikről már beszéltem... Egyszerűen nem értem, hogy került ez a zsebembe, honnan keveredett hozzám. Egyszerűen nem értem, továbbra sem értem...
LAURENTIA: (hangja kintről.) Miért nem olvastad el? Abból talán rájöhettél volna...
ZSOMBOR: Miért gondolod, hogy nem olvastam el, most is itt van nálam... Csupa vér ugyan, igy a betűket kicsit nehezebb kibogozni rajta, de azért csak jelent valamit, csak van ennek valami értelme... Vagy talán mégsem?
LAURENTIA: (hangja kintről.) Halljam, halljam, a keservét!!!
ZSOMBOR: (előveszi az emlitett papirfecnit és felolvas róla.) Majd kicsit akadozok, mert a véresebb helyeket nem látom rendesen...

(A háttérben zajló vetitésnek ebben a pillanatban vége, éles fényváltással most csak Zsombor van megvilágitva.)

ZSOMBOR: (Felolvas a papirfecniről.) Olvasom: „A Becsei Polgári Kezdeményezés civil szer... szervezet! ...és a Floyd Rock Klub közös szervezésében, valamint az önkormányzat támo... támogat... támogatásával! ...szervezték meg az első Etnofesztivált. A vársoközpontban tartott háromnapos rendezvény keretében megszervezték a kézművesek, ajándékkészitők, mézeska... mézeskalácsosok! ...édességkészitők, fafaragók, műkedvelő festők, üvegfestők vásárát, amelynek keretében több műhelymunkát – igy kaláriskészitést, rajzversenyt – szerveztek.”
LAURENTIA: (ebben a pillanatban lép be a konyhából, kis tálcán két findzsában kávét hoz maga előtt. Tekintetét hirtelen Zsomborral emeli, majd rémülten felsikolt, kiesik a kezéből a táca, nagy csörömpölés.) Jesszusom! Te Zsombor!!! Ha ez a papirfecni nálad van, akkor mégsem lehet álom!

(Hirtelen sötétségbe borul a szín. Vasúti szerencsétlenség irtózatos robaja, dübörgése, jajveszékelés.
Ezeket a hangokat az időközben felhangzó zene nyomja el. Részletett hallunk a Hair cimu musicalből. A jelenetet a Kalauz vezetésével a KAR adja elő avasúti kocsi tetején.)

KALAUZ: Ha jegyük nincs is, megmondák legalább, hogy mi az úticéljuk? Hova utaznak velünk?
MAMA: Messzire, fiam, nagyon messzire...
KALAUZ: Ez a szerelvény csak Nirvániáig közlekedik.
MAMA: Nem baj, fiam, mi majd tudjuk a módját, hogyan menjünk tovább Nirvánián is túl, a messzi Manchesterig...

KALAUZ: (énekel.)

Manchester... England... England...
A Nagz Kék Vizen túl...
Én voltnék
e lángész...
Hiszek Istenben...
S hiszem, hogy Isten is
csak bennem hisz...
mint én...
mint én...

Claude Hooper Bukowski...
Egy mozibizi,
ki maga is játszik...
Játssza Fellinit
És Antonionit...
S a lelécelt lengyelt;
A Roman Polanskit...
Hisz egy személy mind:
Claude Hooper Bukowski...

Nincs mögöttem semmi...
Miért vagyok szomorú mégis...?
Óh bármilyen hülye egy kérdés...
Te ne bámulj, testvér; kell, hogy érts!

KALAUZ ÉS A KAR: (mind énekelnek.)

Manchester... England... England...
A Nagy Kék Vizen túl...
Nézd, én volnék
E lángész...
Hiszek Istenben...
S hiszem, hogy Isten is
csak bennem hisz...
mint én...
mint én...
mint én...
mint én...

MAMA: Jól van, jól van. Dew ki is az a Claude Hooper Bukowski? Köztünk itt nincs olyan, ezt garantálom...
KALAUZ: Ááá... Egy senki! Ő tulajdonképpen nincs is itt most velünk. Az egyik utasunk volt, aki a múlt héten kihajolt az ablakon, és a Nihil határán egy lámpaoszlop levitte a fejét...
MAMA: Ahaaa... Értem!

(A vasúti kocsi tetejére sötétség borul, ugyanolyan koromsötét éjszaka, mint amilyenről Zsombor beszélt a fentiekben. A harmadik kupéban ugyanakkor felkapcsolják a fényeket: itt egy tárgyalóterem van berendezve. A közönséggel szemben ül a biró, vele szemben pedig – tehát a közönségnek háttal – legelöl a vádlott és ügyvédje, tőlük jobbra pedig a vád képviselője foglal helyet.)

BÍRÓ: Vádlott, álljon fel!

(A Vádlott és Ügyvédje feláll.)

BÍRÓ: Vádlott, elolvasta, megértette és felfogta az Ön ellen felhozottt vádakat?
ÜGYVÉD: Igen, biró úr, a vádlott felfogta az ellene felhozott vádakat.
BÍRÓ: Vádlott, elismeri a bűnösségét?
ÜGYVÉD: Biró úr, kérem tisztelettel, a vádlott ártatlannak vallja magát.
BÍRÓ: Köszönöm, ügyvéd úr.
ÜGYVÉD: Nincs mit, biró úr, ez a kötelességem, ezért fizetnek.
BÍRÓ: Igen-igen, a fizettség az nagyon fontos, mindenkinek meg kell élnie valamiből...
ÜGYVÉD: Van ez igy, kérem tisztelettel, biró úr...
BÍRÓ: Ha jól tudom, Ön hivatalból kirendelt védő, mert a Vádlottnak nem volt pénze ügyvédet fogadni.
ÜGYVÉD: Igy van, biró úr, pontosak az információi.
BÍRÓ: Kérdezem a vád képviselőjét, Tohonya Tihamér urat, hogy milyen büntetést kér a Vádlottra, amennyiben a bűnössége bizonyitast nyer.
TOHONYA TIHAMÉR: A kiszabható legsújosabb büntetést szeretném kérni, biró úr.
BÍRÓ: Köszönöm. Akkor kezdjük el. Tájékoztatom az urakat, hogy a tárgyalást ma csak szűk időkeretben, hozzávetőlegesen mindössze negyvenöt-ötven perben folytathajuk, ugyanis utána el kell rohannom, ülésezik a legfelsőbb biró tanács.
ÜGYVÉD: Tudomásul vettük, biró úr.
BÍRÓ: Vádlott, fárodjén, kérem, ide... No, jöjjön már ki!
VÁDLOTT: (megindul.)
BÍRÓ: Az Ön meghallgatásával kezdjük.

(Vádlott kimegy és leüll a kihallgatott személyek számára kijelölt helyre.)

BÍRÓ: Vádlott, figyelemeztetem, hogy Ön most itt áll a Történelem Itélőszéke előtt! Tisztában van azzal, hogy mivel terhelik Önt, s mekkora felelősség hárul most Önre?
VÁDLOTT: Természetesen, biró úr.
BÍRÓ: Reméltem is. Esküszik, hogy csak az igazat, a színtiszta igazat fogja vallani, Isten Önt úgy segélje?
VÁDLOTT: Esküszöm!
BÍRÓ: És nem fog itt nekünk össze-vissza hazudozni?
VÁDLOTT: Nem, biró úr.
BÍRÓ: Úgy legyen. Ha minden jól megy, akkor gyorsan végezhetünk. Remélem, hogy sebtében a seggére verhetünk ennek az ügynek...
ÜGYVÉD: (felpattan a helyéről.) Biró úr, kérem tisztelettel, a Történelem Itélőszéke elé ritkán kerülnek olyan pitiáner ügyek, amelyeknek gyorsan a seggére lehetne verni...
BÍRÓ: (elhúzza a száját, nem tetszett neki, amit az Ügyvéd mondott, de annak igazát el kell ismernie.) Ez igy igaz, Ügyvéd úr.
ÜGYVÉD: Emlékeztetném biró úr, hogy védencem nem egy egyszerű tyúktolvaj, s ahhoz, hogy a történelem itélőszéke előtt bizonyithassuk ártatlanságát, több szempontból is meg vizsgálnunk a történteket, az események pontos menetét fel kell idéznünk...
BÍRÓ: (elhessegeti az Ügyvédet.) Jó, jó, rendben...
ÜGYVÉD: Köszönöm, biró úr!
BÍRÓ: Tehát, kérdezem a Vádlottunkat, hogy tisztában van-e vele, hogy titkosszolgálati eszközökkel gyűjtöttek ellene bizonyitékokat?
VÁDLOTT: Igen, biró úr, tisztában vagyok vele.
BÍRÓ: Tud róla, hogy a letartóztatása előtt megfigyeleték, s a megfigyeléseket filmfelvételekkel tudják bizonyitani?
VÁDLOTT: Igen, biró úr, tudok róla.
BÍRÓ: Látta már ezeket a felvételeket?
VÁDLOTT: A kihallgatás során megmutatták nekem ezeket.
BÍRÓ: Akkor nem fogja váratlanul érni... (Legyint egyet.) Kérem a technikai személyezetet, hogy vetitse le nekünk a Történelmi Titkosszolgálati és Információs Iroda által rejtett kamerával készült első felvételt, amelyik az egyes számú bizonyitékunk a Vádlott ellen.

(Egy kék overallos műszaki dolgozó lekapcsolja a villanyt, a hátul, a vasúti kocsi mögött kifeszitett kivetitőn pedig a Keresztapa cimű film – első rész! – egyik jelenetét látjuk: azt, amelyikben Michael Corleone a kocsmában visszajön a mellékhelyiségből, lelövi az asztal mellett ülő embereket, majd kimegy vendéglőből. Jó lenne egy „szűz” változatot taláni a filmből, amelyik nincs szinkronizálva, és feliratozással sem látták el.)

BÍRÓ: (a sötétben akkor szólal meg, amikor a filmen Michael Corleone elhagyja a vendéglő épületét.) Ennyi! Köszönöm! Kérem, kapcsolja vissza a világitást.

(A kék overallos technikai munkatárs eleget tesz a Biró kérésének.)

(A szín hirtelen ismét sötétségbe borul. Vasúti szerencsétlenség irtózatos robaja, dübörgése, jajveszékelés.
Ezeket a hangokat az időközben felhangzó zene nyomja el. Részletett hallunk a Hair cimu musicalből. A jelenetet a Kalauz vezetésével Fondor Hédi, Fintor Vidorka és a KAR adja elő a vasúti kocsi tetején.)

KALAUZ: Lassan már pirked, nemde?
MAMA: Odébb van az még...

FONDOR HÉDI: (énekel.)

Jó reggelt, vén Hold!
A Föld mondja: helló...
Lásd, egy napod elmúlt...
S bennünk új Nap gyúlt...

FINTOR VIDORKA: (énekel.)

Jó reggelt, vén Hold!
Légy kettőnkhöz jó!
Ne néz ránk sértett arccal,
mert hajnalt hiv
e könnzű dal...

(Tánc.)

KALAUZ: (énekel.)

Glidi-gláp-glupi
nebi-nebi-nupi
lá-lá-lo-lo

Szábá-szibi-szábá
nubi-ábá-nábá
li-li-lo-lo

MAMA: Most mi van? Mit nubi-ábázik ez ittend nekünk?

KALAUZ ÉS A KAR: (mindannyian együtt énekelnek.)

Tubi-ubi-válá
nubi-ábá-nábá

Hajnalt hiv
egy éji
dal...

FINTOR VIDORKA: (énekel.)

Jó reggelt, holdfény!
A Föld szól feléd...
Lásd, egy napod elmúlt,
S bennünk új Nap gyúlt...

FONDOR HÉDI: (énekel.)

Jó reggelt, holdfény!
Igy kérlek meg én;
ne nézz ránk sértett arccal,
mert hajnalt hiv
e könnyű dal...

(A szín hirtelen ismét sötétségbe borul. Vasúti szerencsétlenség irtózatos robaja, dübörgése, jajveszékelés.
Amikor a szín újra kivilágosodik, ismét minden ködben, füstben úszik, de a szerencsétlenségnek nyoma sincs, az csak egy nyomasztó álomkép volt, a vasúti kocsi sértetlen, érintetlen.
Az első kupéban a két besurranó tolvaj felkapcsolja a villanyt. Laurentiának és Zsombornak a kupéban hűlt helye, a berendezés és a felforduáls azonban ugyanaz, mint ahogy a legutóbb láttuk.
Alojz és Alféd mindent feltúr, határozott céllal érkeztek, keresnek valamit.)

ALOJZ: Azt mondták, hogy egy nem szembeöltő kis papirfecni, amit lényegében bárhova el lehet rejteni...
ALFRÉD: És mi van, ha egyszerűen csak zsebre tette...?
ALOJZ: Akkor most is nála...
ALFRÉD: Akkor hogy vesszük el tőle...?
ALOJZ: Gondolom, szép szóval úgysem adja...
ALFRÉD: Ja, és a papirfecni még véres is...
ALOJZ: Basszerkányos, sohasem fogjuk megtalálni ebben a kuplerájban...
ALFRÉD: A böszme fejedbe, hogy lehetsz ekkora állat...?!
ALOJZ: Állat, én?!
ALFRÉD: Igen, te! Tudod nagyon jól, hogy nem mehetünk vissza üres kézzel...
ALOJZ: Azt igen...
ALFRÉD: Hát akkor?
ALOJZ: Mit hát „akkor”?!
ALFRÉD: Ha nincs itt, ha nem találjuk meg, akkor elvesszzük tőle...
ALOJZ: Szép szóval nem adja, ezért megöljük.
ALFRÉD: Kicsináljuk!
ALOJZ: Kigyúvasztjuk!
ALFRÉD: Meglincseljük!
ALOJZ: Megpörköljük!
ALFRÉD: Nyársra húzzuk!
ALOJZ: Panírózzuk!
ALFRÉD: Édesitjük!
ALOJZ: Agyonütjük!
ALFRÉD: Beirdaljuk!
ALOJZ: Flambírózzuk!
ALFRÉD: Karóba húzzuk!
ALOJZ: Főbe lőjük!
ALFRÉD: Kilyuggatjuk!
ALOJZ: ...és a többi...

(A keresgélés nem jár eredménnyel, ezét tanácstalanul összenéznek.)

ALFRÉD: (megtorpanva.) Szerinted hova rejthette?
ALOJZ: Sejtelmem sincsen...
ALFRÉD: Az nem sok...
ALOJZ: De legalább őszinte...
ALFRÉD: Az ágy alatt nézted?
ALOJZ: Nem. Azt hittem, az a tiéd...
ALFRÉD: Miért, tán annak indult?
ALOJZ: Neeeeeee... eeeeeeeem...
ALFRÉD: Akkor indulj! Mire vársz?
ALOJZ: Jó, jó, máris...

(Alojz kelletlenül bemászik az ágy alá.)

ALFRÉD: No, van ott valami...
ALOJZ: Van itt valami, de baszd meg, ez csupa vér...
ALFRÉD: Miféle vér, hiszen még meg sem öltük...???!!!
ALOJZ: Hát épp ez az...
ALFRÉD: Ir rajta valamit?
ALOJZ: Nem látok semmit...
ALFRÉD: Van rajta valami szöveg?
ALOJZ: Valami mintha lenne...
ALFRÉD: Ki tudod bogozni?
ALOJZ: Túl sötét van itt...
ALFRÉD: Gyere ki, a nulla életbe, ha egyszer már megvan, akkor minek játszod továbbra is a törlőrongyot?
ALOJZ: Jövök már...
ALFRÉD: (amint társa előbukkan, kirántja kezéből a papirfecnit.) Mi a nyű lehet ez?
ALOJZ: No, ugye, hát nem megmondtam...
ALFRÉD: (lassacskán betűzgetni kezdi.) „Az elsssssőőőőő Etno... fesztiv...ál szép szááááááámúérd eklőőőőő dőt vonzott, és noha a szerrrrrrrrrr... vezésnek voltak fogyatékosságai – igy nem tisztetlték az előre meghirdetett időpontokat, gond volt a színpad esti megvilágitásával –, mégis jó benyomást keltett. A nézők többsége elégedett volt. A jó helyszín kiválasztása lehetővé tette, hogy a harmadik nap a rendezvények egy részét a szeles, esős idő miatt a Városi Színházban bonyolitsák le...”
ALOJZ: No, mit szólsz?
ALFRÉD: Szerintem ez lesz az. Azt mondta a főnök, hogy minél nagyobb értelmetlenség, annál biztosabb, hogy megtaláltuk...
ALOJZ: Ha semmi értelme, akkor minek kellett ennyire keresni?
ALFRÉD: Értelme az van, csak mi nem élrthetjük... No, gyerünk!

(Alojz és Alfréd gyorsan el. Távozóban a villanyt leoltják. Újra a második kupétban zajló eseményeket látjuk.
A kupéban minden változatlan, a korábbhiakhoz képest csak annyi történt, hogz Gruppenkirstchen időközben felébredt.)

KOVÁCS: (elhuzza a függönyt és ismét kihajol az ablakon, körülnéz, forgatja a fejét jobbra-balra, majd ismét köp egy hatalmasat. Maga elé motyog.) Csak felfedhetném végre egyszer már a genézis titkát...
GRUPPENKIRSTCHEN: Azt hiszem, ez egy kicsit veszélyes szórakozás. Nem? Vagy abban reménykedik, hogy sikerül beköpőne valamelyik bakterházba?
KOVÁCS: Fiatal barátom, hát felébredt? Nem is reménykedtem, hogy számithatok még a társaságára utazásom során...
GRUPPENKIRSTCHEN: Amint láthatja...
KOVÁCS: Tudja, nagyuon foglalkoztat engem mostanában egy kérdés: vajon mi a genézis?
GRUPPENKIRSTCHEN: A genézis csodálatos titkai... A teremtés... A lehetetlenség... a lehetőség, hogy elkezdődjön valami... Hogy életre kelljen az élettelen... Az élet kibaszottul nagy kérdései!
KOVÁCS: Igen, azok!
GRUPPENKIRSTCHEN: Ez a probléma már engem is huzamosabb ideje foglalkoztat.
KOVÁCS: Kfejezetten örülök, akkor talán azt is meg tudja mondani, hogy Önnek milyen meglátsai vannak ezzel a kérdéssel kapcsolatban.
GRUPPENKIRSTCHEN: Hááát... Ki kell ábrándinanom... Mint mondtam, valóban foglalkoztat a kérdés, de mésszire még nem jutottam vele...
KOVÁCS: Miért?
GRUPPENKIRSTCHEN: Hááát... Magam sem tudom. Egyszerűen csak gondolati alapon...
KOVÁCS: Igen?
GRUPPENKIRSTCHEN: Csak gondolati alapon merültek fel bennem ezek a dolgok, különösképpen nem kerültem közelebb hozzájuk.
KOVÁCS: Nem baj. Én annak is örülnék, ha ezt egy kicsit részletezné...
GRUPPENKIRSTCHEN: Időnként feldereng bennem valami, amit meglátásnak, megérzésnek vélek, de aztán ezen a ponton mindig meg is rekedek. Egyszerűen nem vagyok képes értelmezni, vagyis... Egyszerűen nem vagyok képes feldolgozni magamban.
KOVÁCS: Én komoly, megalapozott kutatásoikat folyattam ebben az ügyben, s már úgy éreztem, hogy egészen közel járok a megoldáshoz, a megfejtéshez, de azon a ponton, amikor már ott jártam egy karnyújtásnyira a megoldástól, egyszeriben cserben hagyott az állami támogatás.
GRUPPENKIRSTCHEN: Drága, pénzigényes kutatások voltak ezek?
KOVÁCS: Gyakorlatilag nem. Igazából csak a könytárakat bújtam, utazgattam egyik városból a másikba, ha felfedeztem valamit. Sajnos, a könyvtárak, archivumok ezeket a régi dokumentumokat nem adják ki... Ha kéri tőlük az ember, az számukra olyan, mintha a fogukat húznák... Költségeket tehát leginkább csak a fénymásolás okozott...
GRUPPENKIRSTCHEN: Értem, s azt kell mondanom, hogy ez igy nagyon kinos...
KOVÁCS: De most! Most végre egészen közel kerültem a megoldáshoz!
GRUPPENKIRSTCHEN: No, hát ezt örömmel hallom!
KOVÁCS: Már csak egy dokumentumot kell megszereznem, egy ősi okiratot, ami végre mindent igazol, mindent bizonyit. Mindazokra a dolgokra magyarázatot adhat, amelyeket mindeddig csak hipotetikus szinten tudtam felvázolni. A tárgyi bizonyiték!
GRUPPENKIRSTCHEN: Gratulálok.
KOVÁCS: A dokumentumnak, sajnos, egy vasúti balesetben nyoma veszett. Egy titkos ügynök szerezte meg egy bűnszervezettől. Azonban amikor ez a titkos ügynök el akarta hozni nekem, útközben baleset érte... Nem tudom hogyan, de az egyetlen túlélő utashoz keveredett, akinek sokáig nem sikerült a nyomára bukkannom, tehát a dokumentumot ismét elveszettnek hittem...
GRUPPENKIRSTCHEN: Hűűű... Az áldóját!
KOVÁCS: De most újra meg van, az embereim hamarosan itt lesznek vele... S akkor aztán felfedhetem a világ előtt a genézis csodáját...
GRUPPENKIRSTCHEN: Értem...
KOVÁCS: Csak ennyi? Értem?! Fiatal barátom, úgy látom, nincs tisztában azzal, mekkora felfedezésről beszélek én most itt Önnek...
GRUPPENKIRSTCHEN: De, de... Tessék csak elhinni nekem, hogy nagyra becsülöm a munkáját.
KOVÁCS: Várjon! Ezt becsukom, nehogy kihallgasson bennünket valaki...

(Kovács az ablakohoz lép, és ismét elhúzza a függönyt.
A cselekmény ismért a vasúti kocsi tetejkén folytatódik. Alojz és Alfréd a külső fémlétárn érkezik.)

KALAUZ: Hát maguk?
ALOJZ: Hááát... Mi csak igy...
ALFRÉD: Jöttünk no!
ALOJZ: Valami baj van?
KALAUZ: ha van jegyük, akkor nincs... Gondolom, csak kijöttek levegőzni...
ALOJZ: Jegyünk?
ALFRÉD: Ja, persze, erre gondol... (Egy revolvert húz elő a belső zsebéből, és a Kalauz állához nyomja.) Jegyünk, az persze van.
ALOJZ: Mint mindig...
KALAUZ: Hűűű... Meg aha.... Ennyire érvényes jegyet még életemben nem láttam! Olyan messzire szól, amennyire csak akarják...
ALFRÉD: Úgy bizony, egészen a Menyországig röppenhetsz vele, ha akarom...
KALAUZ: Menyország állomás nincs az útvonalunkon, csak Nirvánia vagy Nihil, ha kivánják...
ALFRÉD: Majd még meggondoljuk, melyik tetszetősebb...
KALAUZ: Persze, persze...
ALFRÉD: Aztán nem nagyon perszeperszézz itt nekem, mert nincs jó kedvem...
ALOJZ: Nekem meg empátiám sincs, úgyhogy gondolkodás nélkül elintézlek...

(Egy részletet hallunk a Hair cimu musicalből.)

ALFRÉD: (énekel.) Nincsen hazám....
KAR: (énekel.) Menj!
ALFRÉD: (énekel.) ...és nincs csukám...
KAR: (énekel.) Lopj!
ALOJZ: (énekel.) Nincs nekem pénzem...
KAR: (énekel.) Csóró!
ALOJZ: (énekel.) ...osztályom sincs...
KAR: (énekel.) Kivert...

ALFRÉD: (énekel.)

Nem jutott föld...
Se kapanyél...

KAR: (énekel.) Rossz...
ALOJZ: (énekel.) Nem jutott ágy...
KAR: (énekel.) Lógsz...
ALFRÉD: (énekel.) Nem jutott fű...
KAR: (énekel.) Syar ügy...
ALOJZ: (énekel.) Nem jutott hit...
KAR: (énekel.) Jézusom...

KALAUZ: (énekel.) KAR: (énekel.)

Nincs nekem anyám... Árva...
Kultúrám sincs... Szép...
Nincsen egy barát... Keress...
iskolám semmi... Jó...
Nem jutott fény...
nincsen egy kisgatyám... Szakadt...
Szappanom sincs... Koszos...
És nincs szakmám...
És eszem sincs... Elszállt...

ALOJZ: (énekel.) KAR: (énekel.)

Nem jutott füst... Gáz!
Se más gyönyör... Téboly!
Nincs ami fáj...
Nincs ami öl...

ALFRÉD: (énekel.) KAR: (énekel.)

Nem jutott munka... Lazits!
Nem jutott bér... Lejmolj!
Nincs nekem flepnim...
Nincs nekem senkim... Mondd!
Istenem sincs! Jó!

KALAUZ: (énekel.) KAR: (énekel.)

Nincsen füvem... Nem kábulsz el!
Nincs LSD-m... Nem robbansz szét!
Nincsen ruhám.... Megrohadsz!
Kéglim sincs már... Hová pisálj!

BÍRÓ: Ez volt az egyes számú bizonyitékunk Ön ellen. Tudomásul vette ezt, Vádlott?
VÁDLOTT: Igen, tudomásul vettem.
BÍRÓ: Elismeri, hogy Ön látható ezen a felvételen?
VÁDLOTT: Igen, biró úr.
BÍRÓ: Azt olvasom a rendőrségi jelentésben, hogy a fegyveren nem találták meg az Ön ujjlenyomatait...
VÁDLOTT: Igy igaz, biró úr. A fegyver egyáltalán nem járt a kezemben.
BÍRÓ: Hogy értsem ezt?
VÁDLOTT: Ezen a felvételen nem én vagyok az, aki a fegyvert használta. A bejátszás végén láthatta, hogy átlőtt nyakkal maradtam ott az asztalnál...
BÍRÓ: (egy cédulát lobogtat a kezében.) És azt elismeri, hogy ezt Ön követte el?
VÁDLOTT: Igen.
BÍRÓ: Kérdezem Tohonya Tihamér urat, a vád képviselőjét, hogy a kettes számú bizonyitékunk miélyen szempontból terheli a Vádlottat?
TOHONYA TIHAMÉR: Biró úr, kérem tisztelettel, ez egy olyan titkos dokumentum, amelyet a vádlott titkos csatornákon, a bűnszervezetben alkalmazott, és a legalsó fokon álló, úgynevezett „katonák” révén kivánt eljuttatni bűntársaihoz. Ebben a dokumentumban az általuk alkalmazott titkos üzenettovábbitási kódok alapján a Vádlott arra utasitotta a bűnszervezeti rangban alatta állókat, hogy kövessék el azokat a bűncselekményeket, amelyek a Vádlottat jelen perben terhelik.
BÍRÓ: Ha jól értem, akkor ez egy levél...
TOHONYA TIHAMÉR: Igen, biró úr.
BÍRÓ: Egy olyan levél, amelyben a vádlott utasitasokat ad.
TOHONYA TIHAMÉR: Igen, biró úr.
BÍRÓ: Hogyan sikerült megszerezniük ezt a levelet?
TOHONYA TIHAMÉR: Nem nekem, biró úr. Én természtesen már csak akkor láttam ezt a levelet, amikor a Történelmi Titkosszolgálati és Információs Iroda vádemelési javaslattal élt a Történelm Itélőszéke felé. Ekkor néztük át az általuk részben titkosszolgálati módszerekkel begyűjtött dokumentumokat és bizonyitékokat, amelyek áttekintése után a vádemelési javaslatunkat megfogalmaztuk.
BÍRÓ: Ezt értem, de a kérdésemre még nem kaptam választ...
TOHONYA TIHAMÉR: Elnézését kérem, biró úr. A válasz egyértelmű: a Történelmi Titkosszolgálati és Információs Irodának beépitett embere volt a leleplezett bűszervezetben. Ő szerezte meg, fénymásolta, és jutatta el feletteseihez a bizonyitékot.
BÍRÓ: Köszönöm. Hmmm... Megtenné, hogy felolvassa?
TOHONYA TIHAMÉR: Természetesen, biró úr. Habár... Hmmm... Hogy is mondjam? Az előadói képességeim nem valami fényesek, már az iskolai színjátszókörben sem biztak rám komolyabb szerepeket...
BÍRÓ: Nem baj, elnézzük Önnek...
TOHONYA TIHAMÉR: (nagy nekikészülődés, hosszas szemüvegigazgatás, torokköszörülés után olvasni kezdi a „levelet”.) Tehát, biró úr, tisztelettel... Idézem: „A Becsei Polgári Kezdeményezés civil szervezet és a Floyd Rock Klub közös szervezésében, valamint az önkormányzat támogatásával szervezték meg az első Etnofesztivált. A vársoközpontban tartott háromnapos rendezvény keretében megszervezték a kézművesek, ajándékkészitők, mézeskalácsosok, édességkészitők, fafaragók, műkedvelő festők, üvegfestők vásárát, amelynek keretében több műhelymunkát – igy kaláriskészitést, rajzversenyt – szerveztek. Volt könyvbemutató, népi hagyományokat elevenitettek fel, vallási ünnepekkel kapcsolattos népi szokásokat elemeztek, gyerekek és felnőttek számára főzőversenyt szerveztek. Az esti rendezvényeken a népzenei- és néptáncbemutatók mellett helyet kapott a rockzene, a filmvetités, a vizi játékok és az udvari táncok bemutatója is.” Kkkhhhmmm... Kkkhhhmmm... Elnézést, máris folytatom... Tehát: „Az első Etnofesztivál szépszámú érdeklődőt vonzott, és noha a szervezésnek voltak fogyatékosságai – igy nem tisztetlték az előre meghirdetett időpontokat, gond volt a színpad esti megvilágitásával –, mégis jó benyomást keltett. A nézők többsége elégedett volt. A jó helyszín kiválasztása lehetővé tette, hogy a harmadik nap a rendezvények egy részét a szeles, esős idő miatt a Városi Színházban bonyolitsák le. Az első Etnofesztivál tehát sikeresen zárult, és ahogyan az egyik fő szervező fogalmazott, már most hozzáláthatnak a következő előkészitéséhez is.” Idézet vége!
BÍRÓ: Köszönjük, Tohonya úr!
ÜGYVÉD: (felpattan a helyéről.) Biró úr, tiltakozom. Mindennek semmi köze azokhoz a bűncselekményekhez, amelyekkel védencemet vádolják. Hiszen ő sem egyedül, sem bármiféle bűszervezet tagja, illetve vezetőjeként nem vett részt semmiféle etnofesztivál lebonyolitásában. Ha eléje csúsztatnánk egy térképet, azt sem tudná rajta megmutatni, hol van Becse.
BÍRÓ: (meglepődött arccal fordul a Vádlotthoz.) Milyen tanuló volt maga, Vádlott?
VÁDLOTT: Hááát... Amolyan kettes-hármas, de sohasem buktam meg, sőt még pótvizsgára sem kellett mennem... Valahogy csak átverekedtem magam az elemin...
BÍRÓ: Értem. (Tohonya Tihamérhez fordul.) Mint a vád képviselője, mit szól Ön mindehhez, Tohonya úr?
TOHONYA TIHAMÉR: Mint azt már előzetesen is közöltem, biró úr, a bűnszervezeten belül, annak tagjai rejtjelesen kommunikáltak egymással. Éppen attól tartva, hogy egyszer lebukhatnak, illetve, hogy az ő szempontjukból illetéktelen kezekbe kerülhetnek az egymás közt váltott üzeneteik, egy olyan rejtjeles rendszert dolgoztak ki, amleyben csak egyes szavaknak van a jelentése, a teljes szöveg pedig összességében tárgytalan, vagy teljesen semleges.
BÍRÓ: Értem.
ÜGYVÉD: (ismét felpattan.) Ismét tiltakoznom kell, biró úr, ugyanis a vád egyetlen olyan bizonyitokot sem tárt sem a védelem, sem a biróság elé, amelyik támpontokat adhatna ahhoz, hogy ezt a valóban tárgyatalan, és valóban semleges szöveget hogyan kellene értelmeznünk, illetve hogyan kellene leforditanunk a bűnözők egymás közötti kommunikációjának nyelvére.
BÍRÓ: Valóban, én sem találkoztam ilyennel...
TOHONYA TIHAMÉR: Valóban igy van, biró úr. A Történelmi Titkosszolgálati és Információs Iroda beépitett embere a bűnszervezeten belül a legalacsonyabb rangban állt, igy a magasabb köröket érintő bizalamasabb információkhoz nem tudott hozzájutni.
BÍRÓ: Minden világos. Mindezeknek a tényeknek az ismeretében a Történelem Itélőszéke hamarosan meghozza döntését. A vádpontok bizonyitottságát távolról sem nevezném meggyőzőnek Tohonya úr, ezért... Mindegy, semmi. Az itélethirdetés időpontjáról hamarosan értesitjük a feleket.

(A harmadik kupéban kialszik a fény, és a cselekmény az elsőben folytatódik. Zsombor és Laurentia a középkori ruhákban.)

ZSOMBOR: (az ágy szélén kuporogva, gépiesen ismételgeti magában.) Megszervezték a kézművesek, ajándékkészitők, mézeskalácsosok, édességkészitők, fafaragók, műkedvelő festők, üvegfestők, ajándékkészitők, mézeskalácsosok, édességkészitők, fafaragók, műkedvelő festők, üvegfestők, kézművesek, ajándékkészitők, mézeskalácsosok, édességkészitők, fafaragók, műkedvelő festők, üvegfestők, kézművesek, ajándékkészitők, mézeskalácsosok, édességkészitők, fafaragók, műkedvelő festők, üvegfestők...
LAURENTIA: (szólongatja.) Drágám! Drágám!
ZSOMBOR: (az ágy szélén kuporogva, gépiesen ismételgeti magában.) Megszervezték a kézművesek, ajándékkészitők, mézeskalácsosok, édességkészitők, fafaragók, műkedvelő festők...
LAURENTIA: (hirtelen odalép hozzá és megrázza.) Zsombor, ébresztő! Hagyd már ezt abba... csak egy szörnyűséges álom volt...
ZSOMBOR: (hirtelen felocsúdva.) Mi is?
LAURENTIA: Ez az egész, csak egy szörnyűséges álom volt. Nem igaz, nem reális semmi... Ne hagyd magad összezavarni...
ZSOMBOR: Ja, persze, a baleset, a véres papirfecni...
LAURENTIA: Semmi sem igaz az egészből. Semmi.
ZSOMBOR: Értem... Semmi... És semminek sincs semmi értelme...
LAURENTIA: Az égvilágon semmi.
ZSOMBOR: Jól van, reméltem is...
LAURENTIA: Jobban vagy?
ZSOMBOR: Igen, azt hiszem...
LAURENTIA: Rendben. Akkor most kérdeznék tőled valamit. Megenmgeded?
ZSOMBOR: Persze, kérdezz csak nyugodtan...
LAURENTIA: Drágám, lejöhet hozzánk hétvégére az anyukám?
ZSOMBOR: Miért kérded ezt?
LAURENTIA: Mert már két hónapja, hogy felzavartad a padlásra...

(Egy részletet hallunk a Chicagoi című musicalből.)

MAMA: (A vasúti kocsi tetején – énekel.)

Oh, mennyi pelyhes pipi van itt benn
Én őrzöm őket és ez jót jelent
Jó tyúkanyóként gondom úgzsincs más
Egy néhány jótanács
De ingyen nincs Katkodácsolás

(Mama a dal közben a vasúti kocsi oldalán található fémlétrán lemászik Laurentiához az első kupéba.)

MAMA: (énekel.)

Légy énhozzám drága
Gyöngéd és oly jó
S a mama nem túl drága
Mégis épp oly jó
Nem kell érte hála
Az korrupció
Egy zsák apró bankó
Csúszópénz az jó
Légy bőkezű és rád vigyáz
Az ég ott fenn és én
De kettőnk közt csupán az ég
Jóléti intézmény
Kenni vagy nem kenni
Nagy kérdés ez tény
Kenni kell csak, kenni
Jól jár más és én.

BÍRÓ: Mindenki itt van?
ÜGYVÉD: Igen, biró úr, kérem tisztelettel.
BÍRÓ: Gyorsan elmondom, hogyan döntöttem, mert loholnom kell, mindjárt kezdődik a legfelsőbb biró tanács ülése. A Történelem Itélőszéke a Vádlottat az ellene felhozott vádakban ártatlannak, sőt mi több, ártalmatlannak találta. Punktum. Ennyi. A részletes indoklást majd levélben postázzuk Önöknek. Kiván még valaki valamit mondani? Remélem, hogy nem. Akkor minden rendben. A viszont látásra. Örültem a szerencsének.

(Hirtelen hangos, bődöületes fékcsikorgás. Az utasok színte mind elesnek. A vonat megállt. A szerelvény egy kihalt, kies állomáson vesztegel. Kinyilik az ajtó, Kovács leszáll a vonatról. Mögötte Kalauz érkezik.)

KALAUZ: Biztos benne, hogy itt akar leszállni? Ez itt, kérem tisztelettel, a Nihil, már csak egy állomás Nirvániáig.
KOVÁCS: Biztos, biztos, minden bizonyos....
KALAUZ: Már vagy tizenöt esztendeje dolgozom a Nirvániai Állami Vasúti Részvénytársaságnál, de még soha nem volt olyan utasunk, aki itt szállt volna le.
KOVÁCS: Nem baj, jó ez itt nekem. A rejtélyt nem sikerült megfejtenem, de a munkatársaim is mindjárt érkeznek, már csak az itélethirdetés marad el...
KALAUZ: Milyen rejtélyről tetszik beszélni a tisztelt utas úr?
KOVÁCS: A genézis rejtélyét kutatom már én is évtizedek óta, s már majdnem karnyújtásnyra, elenyésző távolságra kerültem tőle... De nem, de mégsem... Minden csak újra és újra összezavarodott, sehogy sem akar összeállni a kép. Nem értek én itt már semmit...
KALAUZ: Nem baj, kérem tisztelettel, a dolgok majd maguktól is a helyükre kerülnek...
KOVÁCS: Remélem, úgy lesz.

(Alojz és Alfréd érkezik, ők is leszállnak a vonatról.)

KOVÁCS: Megvan, amit kerestünk, fiúk?
ALFRÉD: Igen, főnök, nehéz meló volt, de megszereztük.
KOVÁCS: Rendben, akkor intsünk búcsút a vonatnak...
KALAUZ: Alá szolgálja...
KOVÁCS: Ja, és Kalauz úr! A kupémban marad utánam egy ifjú hulla, majd takaritsa el, legyen olyan kedves, nagy tapasztalata van már ebben... Túl sokat tudott az ifjonc, nem hagyhattam, hogy szétkürtölje mindazt, amit a munkámról megtudott...
KALAUZ: Bizza csak rám a dolgot. Érezzék magukat jól itt ebben a Nihilben!
KOVÁCS: Én megérkeztem, ne aggódjon értem. Ha az első genézisen túl vagyunk, máris jöhet a következő...

(Itt a végén fináléként még elhangozhat a Hair cimű musical cimadó dala, ha kell, ha nem, de ezt már nincs időm beleirni.)

(Megjegyzés: a fentiekben az idézett dalszövegeknek a szövegkönyvben található változatát használtam. Amennyiben ezek az előadáott változatban módosultak, akkor kérem, hogy a módoisitott, illetve átdolgozott változatot használják – vagy esetleg az angol eredetit.)