Szögi Csaba: Könyvtáram kincsei – kincstáram könyvei
És megcsillant a holdfény Kalliopé mellbimbóján

Samu János Vilmos: Varázsló Zú (zEtna, 2006)

S akkor ő im-ígyen szóla: Szítá a hajócska orrán feszülő tetszetős kötelekbe kapaszkodott, háttal a Tengerjárónak, aki a derék és törékeny gerinc puha találkozását figyelte, a barnára sült, lágy far finom horpadásait, amint a liántest alá hajlított lábacskákra omló húslabdák kettéváltak kissé, és a közöttük hasadt kéjsötétségből, akár egy túlérett málna, vagy egy lecsöppenő, sűrű gyümölcsfagylalt, egyetlen szeméremajak csüngött, szabálytalanul fodrosan, édesen függeszkedve, könnyedén és magától értetődőleg, mintha csak érte volna a világ, a hét ég, a csillagok meg az Idő; a párja, amelyet elképzelni lehetett csupán, a párnás talpacska és az ölszakadék borostás, sötét bőre közé szorult, érdes, borotvált gyönyörélesség és tökéletesen ápolt tappancsfinomság összemérhetetlen érintésfelülete közé, akár egy elveszett angyalszárny, vagy egy begyűrődő pornóoldal, még egy vékonyra száradt, már megnyálazott datolya, amely eltűnt a tálból, de amelyet az érzékek mohón kívánnak.

Jót s jól: A Hajóst remegés és forróság járta át, ereiben csobogott, lüktetett, némely helyen fölcsapott a vér, a karja elhalt, és lába elzsibbadt, a szirének feslett, szégyentelen énekét vélte hallani, mintha csak valami zsibogást, tarka halacskák rojtos uszonyainak véletlen simulását bőréhez, egyensúlyát el-elvesztette, és ujjbegye nedves selymet tapintott, keserű-sós ízű, langyos, hullámzó végtelenséget, amely, ha a férfi teste beléhatol, megnyílik, mélységei bejárhatatlanok, fodrai pedig egyformák, ám mindig másként csillannak meg.

Sziszegve zúdult ki a levegő az isteni végtag öblös vájatából, s míg a Villámok Atyja bőszen felüvöltött, Klóthó megmozdult, s abban a pillanatban, Erinnüszök szörcsögő dalától kísérve Naxosz vörös talajára pottyant a máris mámoros Mámoros, az isteni comb még némi véres gennycseppet préselve ki magából, örökre bezárult, rejtve gazdája vétkét hókaru asszonya/nővére kutató tekintete elől, Szemelé fia, hős Zeusz-sarj mindeközben – átszelve teret, óceánt, időt, dimenziót, meghemperegve rokon/más mítoszok tündéri harmatában, (majdnem)eggyé lényegülve a XXI. századi Demiurgosz magasztos/tobzódó lelkével – árnyas, csillag-holdfényes/gyönyörű éji erdő ölén makulátlan apollóni húg, Artemisz/Diána olümposzi húsába mártotta ecsetét, Aphrodité nemzette, csintalan kis isten hathatós segítségével meghágta kegyetlenűl!

Összekaristolódó fogzománc/üvegnyak szőrtüszőirritáló, borzalmas neszére eszmélő Dionüszosz, fák éji koronája közt felhők mögül bepillantó Hold fényénél bambán dörgölve félisteni csipát mandulavágású, homályos szemekből, ámulva sasolta a zeniten elsuhanó (majdnem)önmagát, nem tudván biztosan eldönteni, aminek ott fenn nyakát öleli (mert idelenn, naná, egyértelműn kirajzolódott fennséges mancsa közt a – fájdalom!, lassan kiürülő – demizson), az a főnix, a griff, a turul vagy a rézfaszu bagoly; óh, sebes tollaskígyó, berregő acélszörny Zúmadár, fé(m/ny/k)lelmetes géperő, segítő/kárhozatba taszító démona dimenziókontúli önmagamnak, kezdett fohászkodni, ám mivel a jelenés hamar elenyészett a keleti horizonton, s a derengő hajnalködök nyomán tikkadó gége parancsolóbb kényszer holmi voltvagynincs kósza káprázatnál, mámoros/ősmagányos hősünk tétova léptekkel megindult a végtelen-hetedhét ősvadon mélyére meglelni az Ugupu madárkát, róla bár tudta, mennyei trágyája mily szent célokra hasznosítható, áldozatkor a mámornak oltárán.

Gondolom, megérted, szeretett demiurgoszom, krónikák bölcsszavu/sokjelzőjü, magasztos (újra/másként/ugyanúgy)lejegyzője, teremtője innen/túlvilági dimenziók törékeny/szépséges világának, ha – ennyi hős kaland és mennyei baszás után – lassan leteszem tollam, pápaszemem, magadra hagylak egy időre Ázok/Vánok fertelmes harcának közepette, nyugodj meg, míg Ilion alól elvonulnak a hősök, elfoglalván várát trósz daliák megfogyatkozott/ijedtében tógájába vizelt seregének, addig tán Amon/Ré megleli elvesztett/bepiszkolt korongját, s egy időre Te is bizton megnyugodhatsz, Dalnok, az istenek legyenek véled addig is!

Végül: Dionüszosz a porban: arca, teste, minden gondolata a porban, a szemcsés-ropogós végtelen némaságban, amely rezzenéstelen, félénk, szelíd és pótolhatatlan, néma-fekete, komor, várakozással teli, de nyugalmas, olyan, mint a sziromtalan éjszaka, az elkezdetlenség, a láthatár remegése, egy sírdogáló hold, a kibontakozás előtti szerelem, alig látható tündérívvé sírt őzikeszem, olyan, mint amikor két szívdobbanás között csendesen megpihen az élet.