Szögi Csaba: Könyvtáram kincsei – kincstáram könyvei
Eleven flaszterfilozófia a bárpult innenső oldaláról
avagy „Élet és Művészet közt az a különbség, hogy a Művészet elviselhetőbb”

Charles Bukowski: Egy vén kujon jegyzetei

„ülünk. jön a hideg skót. lehajítok két decit egy szuszra, befogom a szám, hunyorgok, én hülye, közel az ötvenhez még mindig játszom a Hőst. picsaszájú hős a fröcsögő okádékban.
b elibeg Bird felesége. bemutatkozunk. áttetsző asszony barna ruhában. egyszerűen csak libeg, libeg, a szeme nevet, libeg, mondom neked, csak libeg.
– OHOHÓ! – sóhajtok.
annyira jól néz ki, hogy föl kell emelnem, magamhoz ölelnem, a bal derekamra kapom, forgok vele, nevetek. senki sem gondolja, hogy megbolondultam. mindenki mulat. mindannyian értjük. leteszem. leülünk.
Jacknek tetszik, hogy eljöttem. cipelte a lelkem, most kifáradt. somolyog a somolyával. ő oké. ritka pillanata az életnek, nem tudom, voltál-e már egy szobáravaló emberrel együtt, akik segítenének, csak nézz rájuk és hallgasd meg őket. egyike a varázslatos perceknek. tudtam. gőzölögtem, mint egy kibaszott tányér forró tamala. nem is fontos. oké.
hevületemben behajítottam még kettőt. valamit kapisgáltam, tudniillik, hogy a 4 ember közül én vagyok a leggyöngébb, ezért nem akartam goromba lenni, csupán fölfogni könnyed szentlelkűségüket. szerelmet éreztem irántuk, akár a bepörgött, hülye kankutya a tüzelő szukák ketrecében, mert csak ők tudtak nekem nagyobb csodát mutatni a gecin túl.
Bird kérdőn nézett rám.
– a kollázsaimat megnéznéd?
előkapart valami szart női fülbevalókkal, meg valami csüngő vackot még.
(mellesleg... látom, átváltottam a jelenből a múltba, de ha ez neked nem tetszik... nyomj egy dugót a seggedbe. – szedő: ezt se hagyd ki!)
hosszú szócséplésbe bonyolódok, hogy én mennyire nem szeretem ezt vagy azt, meg a nyűglődéseim a Művészeti Iskolában...
Bird abbahagyatja velem.
szétrázva azt az akármit. látom, hogy csak baszogatás, mert közben vigyorog, s akkor bennem is villan a fölismerés, belülről: hogy talán Wm. Burroughs, ahogy mondva vagyon, az egyetlen narkós, akinek minden megy, mint az ágybatojás. a Burroughs kompánia tulajdonosa, majdnem egészen, megjátszhatja a keménykötésű fickót, közben lényegében csak egy kövér bibircsókolgató varacskos disznó. ez az, amit hallok róla, suttogva mondják. igaz-e? na, mindent összevetve, ha igaz, ha nem, Burroughs dögunalmas író, s ha nem lenne olyan jó kiadója, majdhogynem senki lenne, ahogy Faulkner is senki, kivéve pár szikkadt agyú déli szélsőséges számára, mint például a Corrington úr meg a Nod úr meg a Puttyogj-Száraz-Szart úr.
– kicsikém – figyelmeztetnek –, beszívtál.
igenis. igenis. igenis.
nem marad más hátra, mint lángra lobbanni vagy elaludni.
helyet csinálnak nekem lefeküdni.
túl gyorsan iszom. ők beszélgetnek tovább. hallom a szavukat, halkan.
alszom. szunyókálok barátságban. a tenger nem fullaszt meg, és ők sem. tetszik nekik álomba ringó testem. segg vagyok. tetszik nekik álomba ringó testem. érje meg ezt Isten minden gyermeke.”

Némi féllangyos sör az asztalomon, a gyomorkeserű már lent melegít, hallelúja, néhány napja kocsmahangulat zsong körül, pedig ki sem léptem a kapun, csupáncsak olvastam (mert az nemesít, ugye-ugye), jahh, cigi lóg a pofámból, tilos a dohányzás mindenütt, tabu még említeni is akár, jaj, a jóöreg Charley mit szót vóna, ha nem gyújthat rá (mondjuk) a ritka szerkesztőség előtti szobrozásai közben, hejj, szerintem le se bagózta volna a tiltó figyelmeztetéseket körös-körül, én sem teszem, nosza!

Nixon meg a másik közötti választás valami olyan – mondotta az öreg huligán –, mint ebédre választani a hideg és a meleg szar között, közben hangsúlyozza ám a faszi, hogy ő nem igazán barátkozik a politikával, csupán megfigyel , megfigyeli pl. a forradalmakat, téged is figyelmeztet, ne dőlj be azért első szóra, aki legjobban ágál, hogy ragadj követ, sosincs ott, amikor téged épp 8-10 rendőr püföl az utcasarkon, mivel hazaugrott megírni az emlékiratait (s ő az, aki, ha választhatna, hogy a GM vezérigazgatói székébe üljön be, avagy felgyújtsa a sarki Shell kutat, legszívesebben az elsőt cselekedné, ám mivel ez nem megy olyan könnyen, az utóbbit választja – sőt, méginkább rábeszél Téged, Tesó (az emlékiratok nem várhatnak, elszáll az ihlet))...

Bukowski az a srác a bárpultnál, aki kéthavonta elmeséli neked az élettörténetét, de korántsem válik unalmassá a sztori, mert sok-sok vari létezik – valós elemekkel, még több fikcióval, s mért zavarna a lódítás, amikor látod a viharvert pofáján az öreg szivarnak, hogy ő már whiskyt szopott és sarki repedtsarkúakat farkalt, amikor téged még a kőbölcsőben pofozott a dadus –, puszta véletlenségből megdöntött kopasz, hájas, középkorú férfiakról, pörköltben úszó, szaftos csigaseggektől okádó csinibabákról, „vegyesfelvágottas” bulikon hátulról szerencsétlenül beékelődött kukikról szól a fáma, közben levegőt sem vehetsz!

Bukowski nem szerette a füvet (múltba váltottam: tudod, mi van!), aszonta, a srácok tőle várják a forradalmat, viszont ha legalizálnák, annyira kívánná bárki, mint egy éjjel tízszer megdugni a saját feleségét (ezzel én nem értek egyet, hehe, mármint a fű negatív hatásaival, ugye, a „tiltott gyümölcs” trip szerintem is állja), Bukowski a beatnikek után, a hippik előtt talált magára(?) – unalmasnak találta Burroughs írásait, viszont (látásra!, mondta Jutka, és átúszott a folyón) Hunter S.-t meg sem említette, pedig véle látok legtöbb „rokon vonást”, hejj, Hemingway szerinte a tűrhető „kitaposott ösvényen járó”, akinek nyalhatják a valagát, akkor is jóó!!

Végezetül?, annyit tudnék hozzáfűzni, hogy épp elfogyott itt a söröm, szörnyen ideges vagyok, vennem kell még ma némi cefrét, dohányt is, meg kaját mindenképp, de hát – abrakadabra – c'est la vie, és husss, minden okesz!

És akkor most mindenkinek kívánjunk nyugodalmas jó éjszakát, önkritikát pedig életetek delén tanuljatok Buk. élete végén ábrázolt csavargójától!

„oh, Istenem, hisz ő egy puhány. mindazok a nehéz versek; egész életében megjátszotta a kemény fiút, közben puha, mindenki puha, valóban. – a keménység csak a puhányság védőburka. micsoda buta és balfasz csapda.”