Ljiljana Jokić Kaspar: Négy kicsi nő

III. kép

A múlt század első éveiben épült polgárház régimódi nappalija..

A család összegyűlt. Kasza Amália asszony, Kasza Viktória a tolókocsiban, Magda József újságot olvas, Kasza Klára köt a fotelben ülve, a kanapén legújabb férje (Bácsi) hever és fadarabot farag.. Dafina bejön.

Dafina: Csókolom, édes!

Amália: Szervusz!

Viktória: Guten Tag, Fraulein! (A tolókocsiban ül, tapsol egyet, Magda nagyapa felkel és üdvözli, Klára megcsókolja Dafinát, majd kezét az új, a fiatal férj felé nyújtja, mire az viszonzásul a faragott fadarabot, amelyet Klára kikap a kezéből. )

Klára: Egy kicsit zavarodott, de azért nagyon jó lelkű.

Viktrória: Ennyi férfi még sosem volt a házban. Csak volna az egyik szabad!

Amália: Még soha ilyen jó dolgunk nem volt.

Magda: Még jobb is lesz majd, amikor visszvonul mindenki, aki a határon átkelt. Rengeteg a katona mindkét oldalon: mindenütt zöldellnek és bűzlenek. Már azt sem tudod, hogy ki melyik oldalon áll, ki kicsodát gyilkol. Senki se tudja.

Bácsi: Tudják, csak nem árulják el.

Magda: Sok mindent megéltem, de ilyesmit még nem láttam. Mondd meg nekünk, ha érted: itt ki kinek az ellensége? Tegnap a doroszlói Sándor testvéremmel találkoztam, aki nem tudja, hogy most ő ellenségnek számít-e, vagy sem? Azt mondja, az ellenség a frontvonalnál kezdődik.

Viktória: Ahogy én értem, mindenki ellenség, aki nem szerb.

Amália: Dehogy. Az ellenség csak a horvát és a magyar. A németek kimentek a divatból.

Viktória: Nem hiszem el, hát elvesztettük az kiváltságokat ?!

Bácsi: Engem nem érdekel, én mindenkivel vagyok.

Klára: Jaj, ki kell váltanom a keresztlevelemet, de mind jól tudjátok, hogy engem a kukoricásban találtak. Mi vagyok én?

Amália: Hát ostoba nőszemély, természetesen. Ilyenek vannak most a színen.

Dafina: Azt hiszem, még mindig nem tudjuk, ki is valójában az ellenség, csak feltételezzük, hogy mindenki, aki nincs velük.

Magda: De ki az a velük?

Dafina: Hát ők, akik háborúznak.

Magda: Apátok faszát, hát itt mindenki mindenki ellen háborúzik.

Amália: Hát ennyit tud mondani egy közönséges istállószolga és kancafedeztető. Nem is tanult meg semmi mást, mint hogy a kanca farát masszírozza. Ez minden tudománya.

Viktória: Ezért is mentél hozzá. Három férj után már senki nem tudott neked megfelelni.

Amárlia: Kár, hogy nem vagy fiatalabb, kitoloncolnálak a frontra. Az első tisztig biztosan elkúsznál.

Dafina: Ha nem hagyjátok abba, én hazamegyek. Nincs semmi új, mindig ezek a régi viták?

Klára: Semmi új sincs, látod.

Amália: Mindenütt ugyanaz. Harci harsonák és lobogó zászlók. Édesanyádat mikor láttad?

Dafina: Nem láttam már nagyon régen.

Amália: Mintha, Isten bizony, nem ugyanabban a városban élnétek. Legalább azt tudnám, egészséges-e? Tulajdon lányomról semmit sem tudok. Legalább öt-hat éve nem láttam. Mit gondol ő arról, ami velünk történik? Hol vannak most a barátai? Azok mit gondolnak? A rendes ember az utcára se mehet ki a jelmezbe bújt kísértetek miatt. Csak csaholnak és egymásra uszítják az embereket! Csak az nem megy a fejembe, honnan ezek a csetnikek, ha nem partizánoktól származnak?

Dafina: Ezek már nem olyanok, mama. Félszáz évvel ezelőtt a csetnikeket leölték.

Amália: Az övéik ezek is mind, kiéi is lennének? Tán csak nem az enyéim? Véres a szemük, folyton fenyegetnek és ordibálnak. Tart tőlük minden rendes ember, akár szerb, akár magyar.

Magda: Nagy baj közelít. A háború az emberből a legjobbat, de a legrosszabbat is kihozza.

Amália: Az unokafivéredet láttad?

Dafina: Melyiket?

Amália: Az egyetlent! A Kicsire gondolok, nem arra a buzira.

Klára: Mi van veletek?

Amália: Elment a frontra két hete. Alig tizenhét, és máris gyilkolna!

Klára: Ne beszéljen így, behívót kapott!

Amália: Te csak hallgass! Mi lett volna, ha nem veszünk magunkhoz ott a kukoricásban? Megtaláltak volna mások, s most az ő agyukat sóznád!

Magda: Az istenért, Amália! Ne hagyd, hogy eluralkodjon rajtunk…

Amália: Rakom beléd… Az ilyenek, mint te, csak arra jók, hogy a földet trágyázzák! Csak okoskodik, és lapít, akár egy csótány a lakásban. Semmit nem csinál! Csak reszket a félelemtől. Gyáva, mint minden férfi, aki csak ebbe a házba lépett.

Magda megragadja az asztalon heverő üvegtálcát, a földhöz vágja és kirohan.

Viktória: A nagyapád egészen más volt. Szép volt, mint Attila, az isten ostora, olyan hanggal, hogy ha megszólalt, felemelkedett a haj a fejeden, elállt a lélegzeted, elzsibbadt a fogad! Egyetlen hibája volt csak, hogy ment a feje után, akár a nagyanyád.

Amália: Mit hordasz itt össze! Csapta a szelet minden nőnek, aki csak hallgatta, nézte, megsimogatta, a körmét ápolta, a hátát, lábát mosta, a fejbőrét masszírozta, hogy a nyakát csókolgassák, az ujjhegyét szopogassák! Ez a fess szerb tiszt fehér lovon érkezett, hogy lásson és győzzön, és hogy sózza az agyunk. Nekünk?! Egy ilyen csőcselék!

Viktória: Közönséges vagy!

Dafina: Ha folytatjátok, megyek haza!

Viktória: Jó, jó, csak ne haragudj! Tudod milyen, amikor megváltozik a múlt. A múltról ebben a házban egy szót sem szabad mondani! Igen, igen… Az éjszaka gyönyörű álmom volt. Az ilyen vénasszonyoknak nem valók kamaszos álmok. Mire jók azok? Hogy bosszankodjon ébredéskor?

Amália: Nincs miért bosszandkodnod, több jót kaptál az élettől, mint amennyi járt volna neked.

Viktória: Te voltál az, akit szebben öltöztettek, csak mert idősebb voltál.

Amália: Mit össze nem hordasz! Nem számít már, mi volt fél évszáddal ezelőtt.

Viktória: Ha ne volna fontos, miért hordtad, miért viselted az én dupla fűzőmet az első bálon? Mellettted úgy festettem, mint egy teletömött góré. És mért vágtad a bőröndbe a gyászruhát Zomborban? És akár egy eszelős, azonnal a piros selyemruhába bújtál, alig hogy a férjed eltemetted. Adnod kellett a menőt, és kihívóan hajtogatni, „ki próbálja ki a rezsót?”.

Amália: Ki tudta akkor, hogyan működik az áram, és hogy a krepprózsában huzalok vannak?!

Viktória: Ki tüzeli el e rózsát, / adjon másikat a kert! Legyezted magad azzal a rózsával, és a szívedre mutattál vele. Te adtad a kezébe a papírrózsát, nem más.

Amália: Nem én ütöttem agyon, hanem a villanyáram!

Viktória: Ha nem hozod magaddal azt az átkozott rezsót, hogy teát főzz a társaságnak… Mindig fontoskodnod kellett…

Amália: Fontos is vagyok! Ha nem fogod be a szád, eltollak a színbe, hogy fejtsd a mákot és közben Mihályról töprengj!

Kotkodácsolás.

Amália: Ha nem görény, akkor bizonyára az én ütődött férjem.

Magda nagyobb tyúkot cipelve lép be. Ollót és sámlit kerít. A szoba közepén leül. A tyúkot a térdére teszi.

Mindenki meredten nézi.

Amália: Magyar létedre vigyázz, hogyan viselkedsz!

Magda: Nem mindegy, mi vagyok? Ma gyilkol mindenki mindenkit, attól függetlenül kicsoda, micsoda. Csak arra vagyok jó, hogy dolgozzak, és rendesen a szomjamat se oltahatom. Ha Kasza volna a vezetéknevem, könnyebb volna a dolgom.

Amália: Amikor megismerkedtünk, még nem vedeltél.

Magda: A legjobb lógondozó és fedeztető voltam úgy ezerkilométeres körben. Mert régen lovakkal, nem méhekkel, disznókkal meg baromfival foglalkoztam. Emlékszem rá jól, másokkal ellentétben, hogy ki voltam, és tudom azt is, most ki vagyok.

Viktória: Ő most ránk gondol?

Klára: Nem, a szomszédokra.

Magda: Te csak hallgass! Ha én nem vagyok, a lovakról semmit meg nem tanultál volna.

Amália: A férfiakról sem.

A tyúk Magda térdei között szabadulni próbál, és rikácsol. A férfi az olló után nyúl.

Klára: Csak tréfál.

Viktrória: Legutóbb is csak fenyegetőzött.

Bácsi: Nekem is mondta, hogy, ha sokat beszélek, kivágja ollóval a nyelvemet.

Dafina: Legalább lesz mit főzni holnap.

Amália: Mit művelsz, te szerencsétlen?!

Magda: Levágom a körmeit. Nem fog több begóniát kikaparni. Bográcsba vele! Mind egy szálig kiirtom. A kukoricát amúgy sem eszik, csak eleven húst csipegetnének, olyasmit, ami mozog és mászik, s ott kaparásznak, ahol eszükbe jut. Összetúrták az egész kertet, egy magnak nem hagytak helyet!

Amália: Bolond!

Amália ráront Magdára, hogy a tyúkot kiragadja a dulakodik vele, ütlegeli, s abban a pillanatban, amikor kiszabadította a tyúkot, nagy lendületet vesz, és úgy arcon csapja, hogy elterül, fejét a padlóba üti, és fekve marad. Az állatorvos belép.

Állatorvos: Jöttem tyúkot oltani.

Amália: Nincs rá szükség. Ezt nézd meg itt!

Állatorvos: Amennyire én az emberi testhez érted, ez szélhűdés.

Viktória: Magda sem úszhatta meg.

Amália: Nem értem, miről beszélsz.

Dafina: Mért pont akkor történik ez, amikor épp és is itt vagyok?

Amália: Mégis, mit szeretnél, hogy az ember örökké éljen?

Klára: Anya, ti már megszoktátok a halált és a temetést.

Bácsi: Mind meghalunk.

Amália: A halált senki nem szokhatja meg.

Viktória: Majd magához tér. Mindig ilyen, amikor elhasznál egy férjet. Mint aki alszik, úgy fest. Szebb halottat az életben nem láttam.