Sáfrány Attila – A halhatatlanság útja

Ten-ni és Ven-ni

Csen elhagyta a falut, hogy a szerzetesek közé lépjen, de a szerzetesek nem nyitották meg a kolostor kapuját előtte. Csen egyetlen csapással levágta a kezét, és a csonkot áthajította a falon. Erre már beengedték.

A faluban napok óta erről az esetről vitatkoztak. Egyesek szörnyülködtek, mások magyarázni próbálták az öncsonkítást. A leghangosabb, aki maga is a kolostorba készült, azt bizonygatta, hogy a mester kegyét egyedül a tökéletes önátadással és a világról való teljes lemondással lehet kiérdemelni. Csen tettében ezek az erények mutatkoztak meg. Van erre közbeszólt:

– Kinek az önátadása és mitől való elfordulás?

– Énünk teljes odaadása és a dolgoktól való tökéletes elfordulás – válaszolta a kolostorba vágyakozó.

– Te úgy gondolod, hogy járatos vagy a tanokban, ám semmit sem tudsz! Ha csak ezt az egyet tudnád, akkor nem hogy kitárnák előtted a kolostor kapuját, hanem az egész kolostor beköltözne a házadba! – jegyezte meg erre Van.

Ezután Van elhagyta a falut. Útközben összefutott egy temetési menettel. Közéjük vegyült. A gyászolók sajnálkoztak, s az elhunytat dicsérték. Arról beszéltek, hogy az élők sorából fiatalon eltávozott ember mennyire jólelkű és becsületes volt. Mindenkinek csak adni akart, sohasem vett el senkitől semmit, még akkor sem, ha jogosan járt neki. Amikor pedig tudomására jutott, hogy valaki szükséget szenved, akkor azonnal fölkereste és segített rajta.

– Kár ezért a nagyszerű emberért! – mondogatták.

– Ha valóban így volt, akkor nagy szerencse, hogy fiatalon meghalt! Így talán még megmenekül a pokol kínjaitól! – kiáltott föl erre Van, hogy mindenki meghallja.

Ten-ni megmenekül majd a pokol kínjaitól, mert nem esett meg a szíve az éhezők láttán. Azt mondta nekik, hogy a mester szava az igazi táplálék. Hallgassák inkább a mester tanítását, s ne a gyomruk korgására füleljenek!

Van volt az, aki megtalálta a bölcsek kövét.

Ezt olvastam a Keselyűhegy-kolostor krónikájában. Ebben a könyvben a ma is élő, messze földön híres csan mester, Hej-jej emlékezéseit jegyezték le a tanítványok. Én azonban a falusiaktól egy egészen más történetet hallottam. A parasztok elbeszélése szerint a nyomorgó és éhező Csen egy napon élelmet lopott Vantól, a falu leggazdagabb emberétől. Rajtakapták a szerencsétlent. A bosszúálló Van egészen a kormányzóig vitte az ügyet, aki, miként messze északon teszik a lopókkal, büntetésből levágatta Csen jobb kezét. A munkaképtelenné vált, koldusbotra jutott Csen elkeseredésében megpróbálta fölakasztani magát, de mivel egy kézzel nem tudta jól megkötni a hurkot, a fáról leugorva a földre zuhant. Olyan szerencsétlenül esett, hogy eltörött mindkét lába. A szerzetesek találtak rá, akik mesterükkel a kolostor felé tartottak. Egy koporsót cipeltek magukkal, elhunyt ugyanis egyik szerzetes társuk. A koporsót használták hordágy helyett, abban vitték föl a mozgásképtelenné vált Csent a kolostorba. Útközben összefutottak Vannal. Ő miután meglátta, kin segítenek, szörnyű átkozódásba kezdett, hogy a szerzetesek a bűnözőket támogatják. Mérge nem akart enyhülni, bepanaszolta a szerzeteseket a kormányzónál. Azt állította, hogy a Keselyűhegy-kolostor a bűnözők tanyája. A kormányzó viszályban volt a kolostorral, mert minden egyes szerzetessé lett paraszt adókiesést jelentett. Emiatti tehetetlen dühében őszült meg időnap előtt a gyér kecskeszakálla. Most kapva-kapott az alkalmon. Katonáival az éj leple alatt rajtaütésszerűen elfoglalta a kolostort. A bűnözőnek nevezett Csen kiadatását követelte. Hej-jej mestert kegyetlenül megkínozták, mert nem volt hajlandó elárulni, hogy hova bújtatták el Csent. Az egyik szerzetes, név szerint Ten-ni, nem nézhette tovább mestere szörnyű szenvedését, és elmondta, hogy hol van a titkos helyiség. Ugyanoda rejtették el a kolostor értéktárgyait is. Kivonszolták Csent, és a helyszínen a fejét vették. A kormányzó ezután a kimaradt adó kárpótlása címén magával vitte a kolostor kincseit. Hej-jej mester csak egy hónap múltán épült föl. Kis híján az életével fizetett.

Ezt mesélték a falusi parasztok, de számomra ez a történet sem tűnt hitelesnek. Fölsiettem a kolostorba, és Hej-jej mester elé járultam, hogy megtudhassam mi az igazság.

– A parasztok azt mesélik Csen kenyeret lopott, én viszont azt hallottam, hogy mást is! Valami nagyon értékeset. Egy kenyér miatt nem tették volna vele ezt! Még a kormányzó sem ennyire kegyetlen. Jó uram, világítsa meg az elmémet, hogy mi az igazság!

– Majd én megvilágítom az elmédet, és rögtön megismered az igazságot! – kiáltotta föl erre Hej-jej mester, majd dühtől eltorzult arccal botot ragadott, s úgy összevert, hogy még most is sajog a hátam, ha visszagondolok.

Képtelen voltam elfogadni, hogy ez az igazság. Ügyetlen voltam a kérdezésben. A mesterek nem kímélik azokat, akik rossz kérdéseket tesznek fel. Egy ideig még a faluban tartózkodtam, fölvásároltam a parasztoktól az árpát és a búzát, a császár rézpénzével fizettem értük, azután fölmálháztattam az öszvéreket, és elindultam a szolgákkal Jin-csüan felé. Az út a Keselyűhegy-kolostor mellett vezetett. A kérdés továbbra is ott motoszkált a fejemben, ezért megálltam a kolostor kapujánál. A szolgákat továbbküldtem az áruval, s én magam, három árpával és búzával megrakott öszvérrel, engedélyért folyamodtam a belépésre. Miután Hej-jej mester megtudta, hogy adománnyal jövök, maga sietett elém.

– Ó, hát te vagy az! Megismerlek! Te voltál az, aki az igazság felől kérdezett engem!

Meglepetésemre ezzel fogadott a mester.

– Bocsássa meg, jó uram, amiért haragra gerjesztettem – feleltem. – Hogy bűnöm jóvátegyem, adományt hoztam, három zsák árpát és három zsák búzát. Hallottam, hogy a katonák teljesen kifosztották a kolostort.

A mester elérzékenyült, könnycseppek jelentek meg a szeme sarkában. Elcsukló hangon folytatta:

– Amida buddha jutalmazza meg jóságod! S vajon én mivel hálálhatnám meg? Mondd meg, fiam, mivel?

A mester sírt, úgy láttam. A mester szeme sarkában könnycseppek jelentek meg.

– Semmivel, jó uram, elegendő öröm nekem az, hogy segíthetek. Arra tanít bennünket Sákjamuni, hogy a jutalom benne van magában a tettben!

– Igaz, igaz – helyeselt a mester. – Így igaz, minden tettért viszonzás jár. Semmi sincs ingyen. Te ezt nagyon jól tudod, kereskedő vagy! Neked is fizetned kellett a búzáért és az árpáért a parasztoknak. Maradj itt velünk, pihenj meg, s én majd holnap válaszolok a kérdésedre, elmondom, hogy mi az igazság!

Elégedetten mentem a kolostor vendégszobája felé. Éppen ezt szerettem volna elérni az adományozással, mindig is tudtam, hogy az igazságnak ára van! Még a mesterek igazságának is.

Másnap nem ért rá a mester. Abban az időben nagyon elfoglalt volt. Három hét után fogadott. Ekkor így szólt:

– Hamarosan elfogy a búza és az árpa, amit hoztál. Ideje gondoskodnom az élelemről! No, de hagyjuk a gondokat, mit is kérdeztél néhány napja tőlem?

– Majd én elmegyek Jin-csüanba, ott várnak rám a szolgák a rakománnyal, s hozok három zsák búzát... És három zsák árpát.

Így feleltem.

– Ó, köszönöm, köszönöm, Amida buddha áldjon meg érte!

Majd leszegte a fejét.

Sajnálnálak elküldeni erre a hosszú és veszélyes útra – mondta. – Aggódnék miattad. Úgy hallottam rablók garázdálkodnak arrafelé. Írj egy megbízólevelet, s Ten-ni szerzetes majd elhozza az adományt!

A mester szeme máris ragyogott. Boldog volt a mester, s rögtön beszédre nyílt a szája.

– Nos, időközben eszembe jutott, hogy mit is kérdeztél tőlem. Azt kérdezted, hogy mi az igazság, ugye?

– Igen, azt kérdeztem, mi az igazság, Csen volt a lopó, vagy nem? Azt kérdeztem, hogy Csen rabolta ki Vant, vagy valaki más?

– Nem Csen rabolta ki Vant, de nem is nem Csen rabolta ki – válaszolta rejtélyesen Hej-jej mester. −Én voltam. Meg nem is én.

Nem értettem a választ, de nem mertem tovább kérdezni, mert a mester fenyegetően a magasba emelte a botját, amikor újabb kérdésre nyitottam a szám.

A gyanú belém költözött. Miért mondta Hej-jej mester, hogy én voltam, meg nem is én? Ő lenne a felbujtó? Avagy azt akarta ezzel kifejezni, hogy Csen csupán kenyeret lopott?

Három hét múlva visszatért Ten-ni az újabb adománnyal. Tele volt mesével. A kormányzóság székhelyén mostanában rettenetes dolgok történnek. Vant börtönbe záratta a kormányzó. Azt mesélik a palotaszolgák, hogy szörnyű kínoknak vetették alá, napokig ordítozás, jajgatás hallatszott fel a börtönpincéből. Ezt hallva káröröm járta át a szerzetesek szívét. Azt kiáltozták ujjongva, hogy dicsőség Amidának, és hogy megkapta méltó jutalmát a gazember!

Hej-jej mester szomorúan nézte a kárörvendező szerzeteseket. Azután magához hívatta Ten-nit, és leíratta vele a Keselyűhegy-kolostor krónikájába azt a történetet, ami az én elbeszélésem kezdetén is olvasható. Én a krónikából másoltam át. Egyedül a mester buddha-tekintete és emberi észen túlmutató, isteni megértése láthatja így a történteket. Ez a mester tökéletes elbeszélése, amit úgy kell olvasnunk, mint egy tanmesét.

Ten-ni azt mesélte, hogy a kormányzót hamarosan magához hívatta a császár a fővárosba. A kormányzó halálra váltan ült kocsijában – ecsetelték a palotaszolgák –, sárgább volt az arca a kocsi ablakának selyemfüggönyénél. Nem is tért vissza a mai napig. Közben messziről jött idegenek özönlötték el a kormányzóságot. A nép azt meséli, hogy ők a császár titkosrendőrei. Ezek az emberek fürkésznek, kérdezősködnek, s rengeteg pénzük van. Egy követ keresnek. A császár a szent kínai vallás, a tao útjának a követője, magyarázták a palotaszolgák. Márpedig az a hír Csanganban, hogy nemrégiben a nyugati halhatatlanok egyike itt járt a nyugati kormányzóságban, s valamelyik faluban, cserébe néhány marék búzáért és árpáért, odaadta egy gazdag parasztnak a bölcsek kövét.

– Micsoda ostoba történet! – mondtam én erre. Hogyan hihet el egy ilyen valótlan mesét a kegyelmes császár, az Ég fia?

– Császárunk kezébe jutott egy erről szóló levél.

– Ki írhatta azt a levelet? – kérdeztem.

– Én voltam – szólalt meg erre Hej-jej mester mindannyiunk nagy meglepetésére. − Meg nem is én.

A szerzetesek nyomban tanakodni kezdtek, hogy vajon mi lehet az üzenete a mester legújabb tanítói rejtélyének.

Másnap, a nagy napon, magához hívatott Hej-jej mester.

– Kérdezted, hogy ki írta azt a levelet. Az nem levél volt, hanem a Jövendő mesterek könyvé nek egyik tanmeséje. Valaki kimásolta a könyvből és levél formában terjesztette. Így juthatott a császár kezébe, akit a taoista sarlatánok tévútra vezettek. Azok az ostobák azt hiszik, hogy az igazságra a mi az igazság kérdésével kell rákérdezni. S azt képzelik, hogy a tudást kőbe lehet zárni. Sem kőbe, sem szavakba, sem írásjelekbe nem foglalható az igazság.

A mester a kezembe adta a könyvet.

– Az igazság kérdése így hangzik: ki az igazság? Buddha az igazság. S ki a buddha? A buddha vagy ott áll előtted, vagy nem; vagy ott van benned, vagy nem is létezel.

Föllapoztam a könyvet. Kérdő tekintetemből a mester kiolvasta a gondolatomat.

– A tanítvány keresi a mestert, de a mester találja meg a tanítványt. Így van ez, amióta világ a világ. A mester fölismeri az utódját is, a jövendő mestert. Ebbe a könyvbe mestereik kérésére a jövendő mesterek jegyezték le a Keselyűhegy-kolostorba kerülésük történetét.

A mester ekkor rámutatott egy üres lapra a könyvben.

– Ezt Csen írta!

Elképedésemet látva mosolyogva hozzátette.

– A jobb kezével, azzal, amit levágtak. Ő lett volna a Keselyűhegy-kolostor következő mestere, ha a kormányzó nem veszi a fejét.

– Ezt pedig én írtam annak idején. Ezt volt az a tanmese, amely levélként terjesztve eljutott egészen a császárig. Hiába mondtam, hogy ez csak egy költői tanmese, hogy úgy kell olvasni, mint egy tanítást, a jelképes üzenete után kutatva. A kormányzó nem akart hinni nekem. Az is lehet, hogy a szíve mélyén mégis hitt, ezért vetett váratlanul véget a kínvallatásnak.

Idemásolom a mester történetét.

Nemrégiben az égig érő nyugati hegyek felől egy ember érkezett a Középső Birodalom nyugati kormányzóságába. Az emberek csodálkoztak. A hó borította nagy hegyek felől, a jeges északi szél birodalmából még sohasem jött senki. Gonosz szellemek szoktak leereszkedni onnan. Nincsenek arra utak, a halál birodalma az a föld. Arra csak menni szoktak a Ven-csi völgy öregjei, visszajönni már senki sem. A Ven-csi völgy barbár lakosai nem tisztelik a szülőket; amikor megöregszenek és hasznavehetetlenné válnak, akkor a család elküldi őket a nagy nyugati hegyek felé, hogy egy éhes szájjal kevesebbet kelljen etetnie a családfőnek. Most azonban egy rongyos öregember érkezett a nagy nyugati hegyek felől.

Leült a falu központjában a földre, s lehunyta szemét, mintha elszenderült volna ültében. A falusiak azt hitték, hogy egy koldus. A téren beszélgető társaságból odament hozzá az egyik ember, a falu leggazdagabb parasztja. Megkérdezte tőle: mi az öreg, miért nem nyújtod ki a kezed és miért nem nyitod ki a szád, ha koldulni akarsz? Az öreg meg sem mozdult. A paraszt megbökte a lábával, s megjegyezte: talán már nem is él? Ezt a téren csoportosuló emberek felé fordulva mondta. Erre megszólalt az öregember. Éltem én valamikor, és szép ruhákban jártam én is, akárcsak te. De megöregedtem, s egy napon eljött az ideje, hogy meghaljak, de nem tudtam meghalni, még mindig hordozza a testem ezt a rongy életet! Erre gúnyos hangon elnevette magát a gazdag paraszt, s így szólt a többiek felé fordulva: ez egy halhatatlan, azt mondja, meg kellett volna már halnia, de nem volt képes rá! Áruld el nekünk, mi a halhatatlanság titka! Nagy tréfamester hírében állt ez a paraszt, s most zsibogott a lelke a kárörömtől, hogy a gúnyolódáshoz egy alkalmas áldozatra lelt. Az öreg erre kinyitotta a szemét, és ránézett a parasztra. A zsebéből kivett egy követ, és feléje nyújtotta. Ezt mondta az öregember a parasztnak: valamikor gazdag voltam én is, akárcsak te, a falu leggazdagabb parasztja. De mára nem maradt semmim, csak ez a rongyos ruha, ami rajtam van, s ez a kő, amit a nyugati hegyekből hoztam magammal. Ebben a könnyes szempárban benne volt az életnek és a halálnak minden szomorúsága és minden öröme. A gazdag parasztnak elment a kedve a tréfálkozástól. Az átható tekintet átéreztette vele az öreg szavainak igazságát, megértette, hogy mit jelent halottként élni és élőként halottnak lenni. A kezébe vette a követ, a zsákjából pedig odavetett a földre egy marék búzát az öregnek. Egy marék árpát is a másik zsákból. A közelben lévők ekkor már őket figyelték, de nem értették, hogy miért hagyta ott szó nélkül a paraszt a koldust. Egyikük megkérdezte tőle: mit kaptál az öregtől? A paraszt így válaszolt: ez a bölcsek köve! Ebben a kőben megismertem a halhatatlanság titkát!

A gazdag paraszt ezután fiára hagyta a vagyonát, s ő maga a Keselyűhegy-kolostor szerzetesévé lett. A bódhiszattvák arra tanítanak, hogy a könyörületben a halhatatlanság titka.

Kétségbeesés lett úrrá rajtam. Végre megtudhattam, hogy mi az igazság. Több hónapos keresésem rám nézve baljós véget ért. Eluralt a félelem. A császár nem ismer könyörületet, a sikertelenséget habozás nélkül fejvesztéssel bünteti. A bölcsek köve nem létezik és a császár, az Ég fia, sohasem fogja megismerni a halhatatlanságot!

A mester most is a fejembe látott.

– A Keselyűhegy-kolostor menedéket nyújt. Itt nem fognak keresni, már meggyőződhettek róla, hogy ezen a helyen nem találhatják a bölcsek kövét – mondta bátorító hangon.

Majd hangosan elnevette magát.

Megmentőm lába elé borultam. Azért könyörögtem, hogy fogadjon tanítványává, de a mester leintett.

– Semmi szükség erre, én már akkor tudtam, hogy a tanítványom vagy, amikor először jártál a kolostorban, s megkérdezted tőlem, hogy mi az igazság.

A mester megkért, hogy jegyezzem le a Jövendő mesterek könyvé be a Keselyűhegy-kolostorba kerülésem történetét. Hej-jej mester kegyéből így lettem én, Ven-ni, a császár fő titkosrendőre a Keselyűhegy-kolostor szerzetese.

Hatalmas tévedésben vannak azok, akik azt hiszik, hogy az igazság útja a bölcsek kövéhez vezet, amelyet valahol a járhatatlan nyugati hegyek közt őriznek a halhatatlanok. Nem így van, az igazság útja önmagához vezeti el az embert.

 Huang Ho