Sáfrány Attila – A halhatatlanság útja

Hazatalálás

”És a királyiszék előtt üvegtenger vala, hasonló a kristályhoz; és a királyiszék közepette és a királyiszék körül négy lelkes állat, szemekkel teljes elől és hátul. És az első lelkes állat hasonló vala az oroszlánhoz, a második lelkes állat hasonló a borjúhoz, és a harmadik lelkes állatnak olyan arcza vala, mint egy embernek, és a negyedik lelkes állat hasonló vala a repülő sashoz.”

Jel 4, 6-7.

„II. Sarukkin asszír király, aki a többi között Izrael királyságát is megsemmisítette (i.e. 722), emberfejű szárnyas bikákat állíttatott Dur-Sarukinuban épült palotájának bejárata elé.”

Varga Domokos: Ős napkelet

Vonattal érkezett. A síneknek megmagyarázhatatlanul vége szakadt egy tisztásnál, s ő ott találta magát a dzsungel kellős közepén.

Úgy érzete, hogy ősidők óta itt van. Az elmúlás tudata szétfolyt benne, olyan lett az időfolyam, mint a patakban csordogáló víz: se kezdete, se vége. Bemerészkedve a rengetegbe fölfedezte a közeli patakot. Azóta oda jár a szomját oltani, teste szomját és lelke szomját csitítani. Még mindig vágyódott, bár már nem tudta, hogy hova. Még mindig várt, de egyre ködösebben emlékezett arra, hogy kit és mit. Csak ült naphosszat, és nézte a víz folyását. Ilyenkor az idő is folyóvá vált benne.

Az állatokkal a pataknál találkozott. Először az elkószált ökörrel. Még a szarván viselte a csillogó ékeket, az emberi gondoskodás keze nyomát. Majd a sassal, amely rendszerint az itató melletti szantálfán tépte szét vadászzsákmányát. Megdermedt a félelemtől, amikor föltűnt a harmadik, az oroszlán, de hamarosan rájött, hogy csak inni jár a vízhez.

Az éhség jobban kínozta, mint a szomjúság. Éhes volt a teste, még éhesebb a lelke. „Tudni akarom! Tudni akarom!” Sokszor mormolta ezt elalvás előtt. Amíg a hiány megszokássá nem vált benne. És nem kérdezte többé magától, hogy miért van itt. Ezután már nem is kérdezett semmit.

Lassan sorvadt a teste. A combja karnyi vastagságúra zsugorodott, a keze csonttá aszott, lefegett a bőr a felkarján. Először rovarokra vadászott a fűben. Kétségbeesetten korgó gyomra végül ráhajtotta, hogy füvet legeljen az ökörrel együtt. Felfalta a maradékot, amit a sas zsákmányából elhullajtott. Teste édesen itta a vér bódító ízét, mohón szürcsölte az életet a bőr- és húscafatokból. Később maga is megtanult pockokra és békákra vadászni. Volt hogy megleste a portyázó oroszlánt, s annak hátrahagyott maradékára vetette magát.

Egyre közelebb tudta magához az állatokat. Mióta maga is állatként élt, az ő módjukon, az ő táplálékukon, azóta a gondolkodása is fokozatosan állativá alakult. Eleinte ez csupán egy homályos sejtés volt benne, de az érzet lassan a meggyőződésévé vált. Egy idő után már azt is hinni kezdte, hogy érti az állatokat. Ha ránéztek, értelmet rejtő ösztönzéseket érzett magában. Fokozatosan megtanulta, hogyan lehet ezeket a gondolatmagokat venni és küldeni. Megtanult kommunikálni az állatokkal. A nyelvnek az alapformája volt ez az információcsere: szavak nélküli üzenet és megérzett megértés. Ilyesmik: „Jó a fű!” „Veszély!” „Add ide!” „Menj innen!” A beszédnek ez a csökevénye mégis kielégítette minden vágyát a közösségi érintkezésre.

Az erdővel is új viszonyra lépett. Mélyen lehangolta a növényeknek a szótlan panasza, égető szomjuk szinte perzselte a levegőt. Az állatok egyre nyugtalanabbak lettek a hosszúra nyúlt tél, a monszunesők elmaradása miatt. Az oroszlán és a sas most a szokásosnál is többször váltott tekintetet vele, az ökör szemébe viszont ő nézett máshogyan, mély állati szomorúsággal. Egyértelmű volt az ösztönzött üzenet, tudta, hogy minek kell történnie. Az esőért áldozatot kell hozni!

Soha sem esett meg, hogy egyszerre érkeztek volna az itatóhoz, de akkor, ahogy meghallotta a sas éles vijjogását, nyomban a patak felé iramodott. A célhoz érve gyors terepszemlét tartott. Néhány lépésnyire volt tőle az ökör. A sas vijjogva szálldosott körötte, és az alkalmas pillanatokban lecsapott rá a szemét célozva. Az oroszlán a szügyébe csimpaszkodva próbálta elharapni a torkát. A sas újból lecsapott, mire az ökör öklelve fölvetette a fejét. Az oroszlán a feltárulkozott nyak láttán abban a szempillantásban átharapta a torkát. De ekkor már rajta volt ő is. Nem tudni melyikük ismerte föl előbb a kivételes vadászalkalmat. Az állkapcsa görcsbe rándult a fejébe szállt dühtől, vadul szorította a haldokló állat vérző torkát. A kimúlt ökörhöz hozzá sem nyúltak, a tetemet otthagyták a sakáloknak.

A hajnali szürkületben az ágakból, levelekből készített alkalmi sátrát szétzilálta a zuhogó eső. Testét eláztatta a beömlő víz, lelkét őrült, állati rettegésbe kergette a fülsüketítő dörgés és az eget hasító villámlás. „Menekülni innen! Menekülni innen!” – súgta a félelem. A késztetés mindennél erősebb volt, kirohant a sátrából. Épp jókor. Egy pillanat múlva villám csapott a tisztás közepére és lángra lobbantotta a lombsátor gallyait. Az ezt követő hatalmas csattanás teljesen letaglózta. Földbe gyökerezett a lába, üres tekintettel meredt a tűzbe. Titkos mozgások rázták meg a bensőjét. Ébredezni kezdett a feledésből, az emlékezet gátat tört folyama öntötte el a tudatát. Megkereste a gazzal benőtt sínpárt. A sínről az út, az útról Huang Ho emléke villant fel előtte. Félúton az ösztönöstől az emberi felé, kereszteződő tudata benső hangokra lett figyelmes. „Huang Ho a benne égő tűz, akitől menekültél, ő a szent lak, és Nyárfás, ő a kapu őre!”

Fölélénkült gondolkodását kínzó vágy öntötte el. „El innen! Haza innen!”– kiáltozta. Úgy érezte a nyelve a szájpadlásához tapad a szomjúságtól. Lassan, a zuhataggal mit sem törődve, lesétált a patakhoz. Emberi akarattal hajolt a víz fölé. Az mintha még inkább kitisztította volna az agyát. Már fényes, emberi szemmel nézett a szantálfán gubbasztó sasra. Embersége öntudata juttatta eszébe, hogy megkeresse a tükörképét a patakban. Az esőtől hullámzó vízben csak nehezen tudta összeállítani a képet. Eleinte azt hitte, csupán a zavaros vízfelszín játéka, de ahogy tovább meredt a vízbe, szörnyű sejtelem kezdte a hatalmába keríteni. Emberi félelem uralta el, a szörnyűség minden lehetséges érzetét beleölte az ajkát önkéntelenül elhagyó kétségbeesett kiáltásba. Az ősi templomok kapuőrző mitikus alakját látta maga előtt. Négy lába az ökörére, törzse az oroszlánéra hasonlított, a hátán sasszárny feszült. A torz test nyakán emberi fej éktelenkedett.

REALISsiMUS