Sáfrány Attila – A halhatatlanság útja

Az álmodás mestere

Az életemet néhány mondatban összefoglalhatnám. Semmi különös, szürke történet. 1951-ben születtem Újvidéken a Nyilas jegyében. Kovács János a nevem. Kezdettől fogva a szülővárosomban éltem. Ott fejeztem be az iskoláimat is. 1976-ban diplomáztam a Műszaki Egyetemen. Egy évre rá megházasodtam, 1979-ben született a lányom. Építészmérnökként dolgoztam korai nyugdíjazásomig. Részt vettem az újvidéki Szabadság-híd építkezési munkálataiban. Ennyi. Mondtam, hogy szürke élet. Vagy álom az egész? Igen, álom.

Máris rettentő fáradtnak érezte magát. Nem igazán szeretett emlékezve álmodni. Letette a tollat, és mint aki jól végezte a dolgát, a hűtőből az asztalra készítette a reggelijét (vagy a vacsoráját). Láthatóan farkaséhez volt, mintha egész éjjel ébren lett volna. Bizonyos értelemben, úgy, ahogyan ő értette azt, ébren is volt. Számára ugyanis az éjszaka volt a nappal, s a nappal volt az éjszaka. Némely részlet, úgy tűnik, már kihullott emlékezetéből, ami nem is különös, hiszen az emlékezést álmodásnak tekintette. Ezen a módon az emlékei tünékennyé váltak, mint a hajnali álmok: amire kedvetlenül gondolt vissza, az nyomtalanul eltűnt a tudatából, akárha meg sem történt volna soha. Meglepetésszerűen ennek az ellenkezője is végbement benne, mintha a szörnyűséges csak a gyönyörűségessel együtt tudna létezni: a rossz emlékekkel egyetemben arról is megfeledkezett, ami szép volt az életében. Az életére ezután úgy nézett vissza, mint egy eseménytelen és jellegtelen szürkeségre. Innentől fogva nagyon nehezére esett emlékezni, mégis meg kellett tennie, hogy a világot szebbé tehesse. Ha ugyanis az életét az emlékezetén keresztül nem alakította volna át minden nap álommá, akkor ennek az ellenkezője sem sikerülhetett volna neki: abban az esetben a másként létezés birodalmából kiragadott gyönyörű álomból sem szőhette volna meg a jelenkor valóságát. S akkor a háborúnak sohasem lett volna vége, erről meg volt győződve. Szorgalmasan emlékezett hát. Az utóbbi időben, hogy kedvetlenségét legyőzze, egy új módszert eszelt ki: elkezdte papírra vetni az emlékeit, ahogyan ő nevezte, az élete álmát. Így aztán, bármennyire is ellenkezett a szíve, addig le sem feküdt (vagy föl sem ébredt), míg el nem készítette a maga aznapi fél oldalát.

Az elalvást fölébredésnek nevezte, az általa kidolgozott új tudomány, az álmodás mestersége ugyanis az ébren álmodás képességére alapozódott. Az ezoterikus ponyvairodalmat bújva fedezte föl ezt a megváltó tudományt. Néhány éve még a racionális gondolkodáshoz szoktatott mérnöki eszével el se tudta volna képzelni, hogy valamikor a kezébe vegyen egy ehhez hasonló irományt. Az eszének ez a megbúvó másik fele csak akkor kezdett el aktivizálódni, amikor fölfordult a világ. Addig semmi sem tántoríthatta el a hittől, hogy a világ úgy jó, ahogyan van, s ezért semmi szükség a megváltoztatásán elmélkedni. Boszniából hozott magának feleséget. A katonaideje alatt ismerkedett meg vele. Előtte a tanulásba fektette minden erejét, de huszonhat évesen ideje volt már a nősülésnek is. A szomorú szemű nő tekintetében a magány szinte tapintható volt. Fekete szemének a mélysége védelemre szorultságról árulkodott, ami ösztönösen fölkeltette benne az oltalmazás férfias indulatát. Danica közelében az első naptól fogva férfinak érezte magát, és fölöttébb kellemes volt ezzel az addig ismeretlen érzéssel szembesülnie. Nem is engedte el magától. Az élete a házassággal révbe ért, őt mégis valami különös hiányérzet kínozta folytonosan. A gyötrő érzést csak az alkohol mámora tudta feledtetni vele. Az együtt töltött évek során lassan a feleségét is megszerette, habár a nő húsz év múltán, elválásukkor azt vágta a fejéhez, hogy sohasem tudta mi a szeretet.

Nyolcvanötben fordulat állt be az életében. A városi vezetőség úgy döntött, hogy megépítteti a második közúti hidat a Dunán. Egy magyarországi cég kapta meg a munkát. A magyarok a vállalatuktól egy szakfordítót kértek maguknak. Őt küldték. Ez volt életének a legboldogabb időszaka. Azok közé tartozott, akik lerészegedve papagájmód mindig ugyanazt a történetet mesélik. Ezután a hídépítés vált a kedvenc történetévé, részletesen ecsetelte az avatatlanoknak az egy éves munka menetét és az ő nélkülözhetetlenségét. A történetet rendszerint azzal fejezte be, hogy a magyarok kérlelték, menjen ki hozzájuk, náluk biztos, jól fizetett állása lesz, de ő nem mehetett, hiszen nem hagyhatta itt a családját, a felesége és a lánya pedig nem is ismerik a nyelvet.

Ezután jött a fölfordulás. A széthullott ország területén négy háború követte egymást. Életközelségből Kovács Jánost csak az utolsó háború érintette, amikor szülővárosát bombázta a NATO haderő. Elviselhetetlen félelem kerítette hatalmába. Nem a haláltól rettegett: a hidat féltette.

Az első napok, ennek ellenére, jól kezdődtek. Fölvillant előtte az újrakezdés lehetősége, miután a bombázók grafitszálakat szórtak a villanyelosztó központra. Az egész ország sötétségbe borult. A sötétség harmadik éjszakáján kopogást hallott az ablakán. A várost fekete halotti lepel takarta be, a közelben égő olajfinomító füstjétől a csillagok fénye sem szűrődött át a sötétségen. Semmit sem látott, szó szerint semmit sem, ezért óvatosan, tapogatózva haladt előre. Váratlanul beleütközött valamibe. Az illatáról megismerte, hogy a felesége az. Szorosan magához ölelte. Az érzést, ezt a nála ritka vendéget, most nem lentről a hasából, hanem valahonnan nagyon mélyről, a szíve legbensejéből érezte előjönni olyan tisztán és fényesen, mintha napsugár volna.

A nő tíz év után visszatért az emberhez, pedig ez az ember már nem az volt, akit otthagyott annak idején. Nem javult meg, csak egészen más lett: olyan, amit minősíteni sem lehet. Amióta nem iszik és nyugdíjazták, azóta valami hóbortos dolgot vett a fejébe. Szótlanul nézte, ahogyan az íróasztalnál ül, és csukott szemmel, mintha aludna, egy füzetbe jegyzetel. Nem értette, hogy a férje mit csinál, de nem is érdekelte különösebben. Kétségbe sem esett a furcsa viselkedés láttán. Szilárdan elhatározta, hogy bármi történjék, többé nem fogja elhagyni az urát. Nem lenne semmi értelme: hova menjen? Boszniába már nem térhet vissza. Egyre többször eszébe jutott az a forró ölelés a vaksötétben. Most is. A férje ebben a pillanatban örömittasan fölkiáltott. A korát meghazudtolva a karjába kapta, mintha kislány volna, és össze-vissza csókolta. Danica nem tudta, hogy minek kell örülni, de együtt örült a férjével. Mi van veled János? – kérdezte tőle rossz magyar akcentussal, de nem kapott választ. A férfi örömtől sugárzó tekintettel hatolt a lelkébe, s ezért nem is kérdezősködött tovább.

Amióta a bombázó egyetlen jól irányzott lövéssel a Dunába lőtte a hidat, azóta egyszer sem nevette el magát Kovács János. Most azonban madarat lehetett volna vele fogatni. A következő két mondat leírása tette ilyen boldoggá.

Semmire sem emlékszem. Boldog vagyok!!!

Megvan a magyarázata, hogy miért volt az emlékezetkiesése miatt ennyire örömittas. Amikor a félelme valóra vált, a hidat a folyóba lőtték, akkor napokig magához sem tért. Rögtön kirohant a folyóhoz. A látványtól hisztérikus jajgatásba kezdett, majd mázsás súllyal a hátán, összetört emberként tért vissza. Napokig nyomta az ágyat. Később naphosszat ült az íróasztalánál maga elé meredve. Ekkor azonban már túl volt a nehezén, és minden észerejét összeszedve gondolkodott. Csuang-ce és a pillangó járt az eszében. Csuang-ce álmodta a pillangót, vagy a pillangó álmodta őt? Mi is a valóság, s mi a különbség az álom és a valóság között? Az ezoterikus irományokból jól tudta, hogy az emberi gondolatoknak valóságteremtő erejük van. Előbb csak balsejtelemként fogalmazódott meg benne, később egyre határozottabb meggyőződésévé vált, hogy a híd pusztulásának ő maga volt az okozója. A félelmeiben előrevetített gondolatok voltak az a létteremtő erő, ami valósággá lett abban a pillanatban, amikor a rettegésből kivetített energia elérte a realizáció kritikus pontját. Okoskodásai a másik oldalra is elvezették: a pozitív gondolatokkal a világot minden bizonnyal szebbé lehet tenni, hiszen ahogyan a félelmek ereje, ugyanazon a módon a pozitív gondolatok ereje is elérheti a realizáció kritikus pontját, bár intenzitásuk csekélyebb volta miatt ez csak lassabban következhet be. Ennek a bebizonyítására egy kísérletet tűzött ki maga elé. Attól fogva minden tudati erejét arra a pozitív gondolatra összpontosította, hogy minél előbb szűnjön meg a háború. Ha ez egy hónapon belül bekövetkezik, gondolta, akkor a kísérlet sikeresnek lesz mondható. És valóban, egy hónap múltán vége lett a háborúnak. Most már tökéletesen megbizonyosodva a maga igazában egész lényével az új lehetőségek univerzumába vetette magát. Rájött, hogy a létrejövetel bölcsője nem is a gondolatok, hanem az álmok világa. A hatalmas fölismerést követően kidolgozta, ahogyan ő elkeresztelte, a fordított világlátást. A fordított világlátás tervezete szerint, ha az elkövetkező három hónapon belül el tudja érni, hogy az életét, vagyis a múltja valóságát az emlékezetén keresztül álommá változtassa, akkor az ellenkezője is sikerülni fog neki: ebben az esetben az éjszakai éber álmaiból is valóság lesz. Akkor jár teljes sikerrel, ha az életéből már semmire sem emlékezik vissza. Attól fogva az élete álommá lesz, s az életével együtt ő maga is átköltözik az álmok világába, a másik oldalon viszont, az álomból a valóságba lépve, újból állni fog a híd! Az ezoterikus irományokból jól tudta, hogy milyen technikák segítségével lehet tudatosan álmodni. Szándékosan mindig azt álmodta, hogy az idő kereke forduljon vissza, mintha mi sem történt volna, és a híd megint ott íveljen büszkén és érintetlenül a Duna fölött. Helyre kívánta hozni, amit elrontott annak idején ostoba rettegésével, ez az egyetlen célja maradt az életének. A mai nap pedig, miután már semmire sem tudott visszaemlékezni, végtelen boldogság kerítette hatalmába. Maga sem tudta, hogy minek örül, egyszerűen csak nagyon boldog volt valamiért.

Másnap az ország összes hírközlő eszköze ugyanazt a hírt harsogta: a munkások megfeszített, áldozatos munkájának köszönhetően újból ott feszül a híd a Duna fölött. Váratlansága folytán kisebbfajta csodának hangzott ez. Senki sem hitte, hogy a tönkrement ipar képes volna egy ekkora haditettre. Kovács János nyugalmazott építészmérnököt másnap reggel a felesége holtan találta. Fájdalommentes, szép halála volt. Semmire sem panaszkodott, este elaludt, és soha többé nem ébredt föl. Gyönyörű halott volt. Az arca olyan békességet árasztott, mint a szenteké, akik életküldetésük beteljesítésének a biztos tudatával szenderültek el. A felesége szerint olyan volt az arca, mint az ártatlan kisgyereké, aki valami szépet álmodik éppen.