Sáfrány Attila – A halhatatlanság útja

Élet és halál

Keserű mosolya arcára kövült, és éles, rövid fájdalom hasított a szívébe, amely villámgyorsan szétterpeszkedett az egész testén. Érezte, hogy megállt dobogni a szíve. Agyát mérgezni kezdte a halálgondolat. Kezdett szétválni: egyrészt közömbösen figyelte vergődését, s készülődött testéből eltűnni, másrészt megfeszített erővel, minden akarásával küzdött az életért. Megbicsaklott a dereka. Majd hirtelen, ahogyan jött is, eltűnt a fájdalom. Megszólalt benne a hang: „Nos, elértél a választásig. Előtted a szakadék, már csak egy lépés. Vár a titok!” „De hova, amikor előttem szakadék, mögöttem pedig űr! Hova?“

Egy süket, vak öregre lett figyelmes. A fájdalom megszűnte utáni melengető nyugalomban tudata borotvaéles, dolgok mögé látó megfigyelőkészségre tett szert. Jól látta, hogy ez a rongyos koldus mérhetetlen gazdagságot hordoz magában, s csak a külsőt néző szemnek tűnhet úgy, mint egy szerencsétlen ágrólszakadt. Ő egyenes ellentéte, magában a nincstelenség űrjét hordozza, az eltékozolt élet bélyegét, mint egy olyan ember, aki már halála előtt meghalt. Mint akinek az élete tartalmatlan időbitorlás. Eldöntötte, hogy ezen a tűrhetetlen dolgon változtatni fog, a jövőben tartalmat keres az életének. Helyreállítja magában a külső és a belső fölbillent egyensúlyát! Úgy tűnt, hogy az elhatározást követően végre megmozdul: botoran, zavartan mosolyogva, mint aki nehezen indul, mert elzsibbadt a lába a hosszú, kényelmetlen ülésben, de éppúgy mint az, ő is elhitte, hogy képes lesz rá, hiszen valamikor megtette már, csak egy kis türelem kell, míg lelki zsibbadtsága fölszívódik az elhatározás érzetében. Elindult. Megtette a lépést.

Az öreg sajnálatos látványt nyújtott, a földön úgy járt, mint aki nem ismeri a talapzat biztonságát, de bensőjéből sem küldött ki felfogható, emberséget árasztó jeleket. Világtól eltávolodott, elesett szerzetnek tűnt, akivel a találkozás még meleg nyomot sem hagy az emberben, mint az összetalálkozásoknál egyébként megszokott, csak hideg közömbösséget, párás hangulatot a semmi leheletétől. A nemlét diadalára emlékeztetett ez a szegény ördög. Eltűnt vagy nem tűnt el? A szakadékba zuhant vagy nem? Eleinte maga is kétségben volt, hogy zuhan, észrevétlenül, de megállíthatatlanul, vagy már rég földet ért. Ekkor találkozott a süket, vak öreggel, még zuhanása közben vagy már földet érése után. Nem tudta megítélni, elveszett a szédület érzetében, akár az elestéig maga körül forgó gyerek, vagy az ágyba zuhanó részeg.

Egy cikázó fecske röptét követte tekintetével, de hirtelen megkövült önmagával társalgása, még nézésének egyenese is megsemmisült, mert a kép egyetlen pillanattal a váratlanul meglátotthoz pártolt: szinte megsemmisítette a meglepetés. Leragadt akarattal bámulta, ahogyan közeledett, kívül és belül, mert önmagában is az erők könnyed futamait észlelte agyával, ami most szinte tiszta érzékeléssé változott. Megszöktek gondolatai. Csend. Üresség. Meredten nézte a fölé hajoló embert, az is őt, és együtt tűntek el a hallgatásban. „Te vagy az apám?!” – szabadult ki végül összeszorult torkán a rekedt kiáltás.

Hallotta már, hogy a túlvilágon, ha van olyan – ha pedig nincs, akkor a tudat legutolsó mozdulatában –, egy közeli rokonával találkozik az ember. Most itt állt előtte az apja, megöregedetten, de fölismerhetően, s mindez olyan valóságosnak tűnt, hogy álomnak semmiképp sem gondolhatta. Azonban elhinnie is nehezére esett, mert az apja, vagy akiben az apját ismerte föl, folyamatosan beszélt hozzá. Már ez is fölöttébb különösnek tűnt, hiszen az apja, amíg élt, kurta, odavetett félmondatokkal fejezte ki magát. Az pedig még inkább különös volt, amit mondott. Ilyesmiket sohasem hallott tőle.

„Ebben az állapotban már képtelen vagy gyűlölni gyengeségeidet! Engedd magadba, fogadd el azokat! Menekülve tőlük csupán az értelmi valóját növeled az iszonyatnak. És ne tudj, csak higgy! Ne tapasztalj, csak higgy! Elég annyi. Higgy, higgy, higgy! S amiben hiszel, az meg fog valósulni! Amit akarsz, abban hinned is kell. Hited legyen az akaratod. Tudásod viszont ne hitből építs fel, mert az olyan, mint az alap nélküli ház. Ne higgy hát a szavakban, ne isteníts senkit se. Még az én szavaimban se higgy: értsd meg azokat, tedd tudássá magadban a megértettet!”

Az utolsó kimondott szó után eltűnt belőle az értelem fénye. Hirtelen, mint a villámcsapás. Iszonyodva nézett rá. Most a halottat látta benne. „Csak nem ijedtél meg?” – tért vissza belé a lélek váratlanul. „Nem ismersz rám? Idegennek tűnök neked? Te is az vagy nekem. Menj innen, te még nem értél meg erre a helyre!”

Újból a szívébe hasított a fájdalom. Kinyitotta a szemét. Az orvos most hajolt el tőle. „Túléli”– mondta megkönnyebbülten.