Sáfrány Attila – A halhatatlanság útja

Mese a vándormadárról

A lélek olyan, mint egy riadt kismadár. A madár is repül, én is azt teszem, ha hozzád jövök – mondta az angyal az embernek. A madarak félénk állatkák, én is messze kerülök tőled, ha remegni látlak. Az ember megtörten ült az ágyán, és üres tekintettel nézte a mennyezetet, ahol az angyalt látta lebegni. Elmondok egy mesét, még mielőtt elhagynálak, egy mesét a vándormadárról! – bátorította az angyal.

Közelgett a tél, már hideg volt. Ázott testű, didergő madárkák gyülekeztek az ágakon. Összebújtak, hogy egymást melegítsék. Jól tudod, milyen rossz, ha a metsző hidegben nincs, aki melegségével betakarna; ha a magányban senki sincs, aki tekintetével átölelne: lelket öntsön beléd! De én itt vagyok veled – súgta a fülébe az őrzőangyal meleg, simogató hangon. Ázott testű, didergő madárkák gyülekeztek az ágakon – folytatta a mesét –, ám a mi madarunk nem volt ott köztük. Pedig ő is ugyanúgy didergett, sőt még inkább fázott, egyedül gubbasztva a félreeső fa ágán. Valami ismeretlen vágy hajszolta a madarakat, őt is a készülődés izgató érzete kerítette a hatalmába, akárcsak a többieket, mégsem hallgatott hevesen dobogó szíve útra indító szavára. Az ő riadt szívében egy másik hang is ott duruzsolt Ez a hang maradásra szólította fel. Az ág, amelyben megkapaszkodott, rég csupasz volt; a rozsdabarna színű avar a földön világosan a tudtára adta, hogy az eltávozás napja egyre közelebb. Nem reménykedhetett a csodában, hogy ez a nap valami folytán elodázható lesz, mégsem csatlakozott a többiekhez.

Egyszer aztán mégis fogta magát, és közéjük repült. Meghallgatta, miről csivitelnek. Egyetlen közös akarattá vegyült a sok kis madárlélek kiáltása. Gyerünk innen melegebb tájakra, ott ismét boldogok lehetünk! – üzente a közös akarat. Talán csak az ő beleegyezése hiányzott ebből a sokaságot összegyűjtő, eggyé lett szándékból: a kétségei miatt. Ezt mondva lecsendesítette hangját a mesélő angyal. De látod, én itt vagyok veled: ne félj! – súgta az ember fülébe. Csak ő hiányzott ebből az egységes szándékból, ő volt az egyetlen kiszakadt akarat! – folytatta a történetet. Ott a boldogság? – kérdezett vissza magában. S amikor estefelé fölröppent a raj, ő nem tette. Ült a csupasz ágon egymaga, az elmenőket követte tekintetével, amíg csak el nem tűntek a sötétségben. Most mikor messze kerültek tőle, nagyon közel érezte őket magához. Vágyódó madárszívében szinte érinteni tudta emléknyomukat.

Elrugaszkodott ő is, és röpült, szárnyalt egész éjjelen át. Soha le nem szállt volna, ha az éhség és a fáradtság vissza nem téríti a földre. Az éhség és a fáradtság mellett újból érezte a csontig hatoló hideget. Összekuporodott, és reménytelenségbe veszve várta a véget. Az őrzőangyal a görnyedten ülő emberre nézett. Szerető mosoly villant meg a szája szegletén. Íme az ember, akit őrzök az idők végezetéig! – mondta ünnepélyes tónussal, majd ismét közeli hangon folytatta a mesét. A reménytelenségbe veszve várta a véget a vándormadár, valami eddig ismeretlen belső erő mégsem engedte teljesen elveszni a kilátástalanság érzetében. Élni akart. Egyes-egyedül, mindenkitől elhagyva is élni. Nem tudni, hogyan vészelte át a tél nyomorát. Arra szállt, amerre a szél sodorta, s abból tartotta fenn magát, amit elhullajtott a kietlen föld. A tavasz visszatértével ugyanazon az ágon várakozott a horizontot kémlelve, mint amelyen ülve ősszel elkísérte tekintetével távozó társait.

Örömmel köszöntötte a visszatérteket. Igyekezett mindegyiket külön-külön üdvözölni, azok viszont rá se hederítettek, hiszen az idő ismét sürgetett, a belső hang újból megszólalt, amely most fészekrakásra szólította a madarakat. Rajta kívül, ő már nem is kereste a maga társát.

Sohasem kérdezte meg tőlük: miért jöttetek vissza, ha már eljutottatok a boldogság földjére? Szemében ott fészkelt a szomorúság: a magány és az átélt kínok örök pecsétje a tekintetébe íródott. Azokéban ebből semmit sem látott, nem volt tehát mit kérdeznie. De megtanulta szeretni őket, velük lenni, köztük élni azzal a tudattal, hogy sohasem tartozhat közéjük. Meg kellett ismernie a magányt a maga könyörtelen valójában. A magány útja a félelemmel kezdődik, de a szeretettel végződik! – zárta le a meséjét szentenciaszerűen az angyal.

Az őrzőangyal elhallgatott, s némán nézte az embert. Az ember fölegyenesedett. Most pedig el kell, hogy hagyjalak! – mondta az őrzőangyal az embernek szeretettel teli, de ellenkezést nem tűrő hangon. Az ember megadóan bólintott.

Nyárfás Alitta mint Huang Ho