Sáfrány Attila – A halhatatlanság útja

Ébredezés

Aznap reggel egy hatalmas csattanás ébresztette. Talán villámcsapás volt, ott benn, a fejében. Rögtön kiugrott az ágyból. Mint a nyilallás, olyan hirtelenséggel ért el a tudatáig a gondolat, hogy kelni kell; még a gondolatnál is gyorsabban. Azt hitte, hogy elvétette az ugrást, mert hiába várta, a lába nem ért talajt. Nem koppant, nem ütődött a földhöz, úgy ahogy az lenni szokott. És az ebből logikusan következő történést is hiába várta. Nem volt reccsenés: a bokája nem bicsaklott ki, a lába sem tört el. Olyan érzés volt, mintha röpülne, szárnyak nélkül, elengedve magát, céltalan. Nem kapálódzott. Na jól van! – mondta magának. Ezt természetesen senki sem hallotta. Nézzük csak, hol vagyunk! – folytatta. Behallatszott a madárcsicsergés. Ekkor nézett magára. Nem volt teste. Pedig kétség sem férhet, hozzá, hogy lát. Hiszen látja magát, csak a testét nem. Magába nézni képes, magából kinézni viszont nem. Becsukta az ablakot: ott benn.

Ekkor eszébe jutott a vers. Elszavalta magának. Természetesen ezt sem hallotta senki. Miközben a verset mondta, a közelben felzúgott egy autó.* A költemény a Névtelen címet viselte. Erre már nem emlékezett. A vers elmondása után elfeledkezett mindenről. Üresség költözött a fejébe. Ott ült az ágy szélén és semmivé lett. Azt sem tudta volna, ha megkérdezik, hogy mi a neve.

Aznap így ébredt Nyárfás Alitta. Így ébredt minden nap. S amikor elszakadt az álomtól, akkor már másvalaki volt: így történt ez mindig. Akkor már Sáfrány Attila volt.

Csak azt tudnám, hogy ki írja esténként ezeket a reggeli történeteket… Én lennék az? Vagy ez a kéz?

ANonIMUS

* Oltsd el a lelket,
légy tudás, mely tudat-lan!
Magad magadban.
Legyen éned éntelen,
neved pedig névtelen!