Sáfrány Attila – A halhatatlanság útja
Hét levél önmagáról
Küldöm a leveleket, amelyekről telefonon beszéltem Önnek!
Tisztelettel:
S.A.
Az első levél, benne másik kettő
Arról írtam legutóbb, hogy vizsgálódásokba kezdtem. Örömmel töltött el az érdeklődése, kedves olvasóm! Tájékoztatom az eddigi munka menetéről.
Vizsgálódásaim eleinte nehézségek jellemezték. Tanácstalanul álltam, amikor a két szállítómunkás kicsomagolta a szivaccsal bélelt dobozokból Sáfrány számítógépét. Most mit kezdjek én ezzel? Csak ez járt a fejemben
Napokig hozzá sem nyúltam. Hogy felelőtlen tétlenségem miatti lelkiismeret-furdalásom elaltassam, gyorsan találtam két segítőt a munkámhoz. A bérben könnyedén megegyeztünk. Túlságosan, idegesítően könnyedén, ez a két ember, vagyis ez a házaspár nem sokra értékelte magát. Mindegy, az a fontos, hogy megegyeztünk. Ők elvégzik a kutatómunka általam nem kedvelt részét: leutaznak Sáfrány falujába, s ott összegyűjtik az adatokat a szemtanúktól. Eközben, ha rábukkannak Sáfrány-kéziratokra, azok katalogizáló földolgozását is elvégzik.
Napok, vagy inkább hetek múltán fölkértem egy ismerősömet, hogy vezessen be a számítógép hideg logikájú világába. Miután ezen, hetek vagy inkább hónapok után túl voltunk – nem bizonyultam ugyanis a legjobb diáknak –, megkértem őt, hogy jöjjön el hozzám, s rakja össze a gépet. De alig hogy csodálatosmód helyére került az összekuszálódott zsinórkupac, máris szembesültünk az újabb problémával: Sáfrány a belépést jelszóhoz kötötte. A password utunkat állta a behatolásban. Ezen a ponton már oktatóm is tanácstalannak bizonyult. Lementünk a kedvenc kocsmámba.
Néhány sör után beindult az agyműködés, és ott helyben megfogalmaztunk egy levelet ANonIMUS-nak. Abban reménykedtünk, hogy hátha maradt valami emlékeztetőnek szánt följegyzés a jelszóról Sáfrány valamelyik noteszében. Értesültem ugyanis, hogy társam már a meglelt kéziratokat tanulmányozza. Hosszú heteket, vagy inkább hónapokat vártam a hasznavehetetlen válaszra, hogy nem bukkant ilyenre, ám ha igénylem, akkor fölutazhat a kéziratokkal, csak kellene egy kocsi. Már úgy voltam, hogy kész, én nem kínlódom tovább, amikor váratlanul rám mosolygott a szerencse. A kezembe akadt a reklámfüzet, amit a számítógépes dobozban találtam. Akkor lapoztam föl először. A belső oldalán egy nagybetűs beírásra figyeltem föl: SION. Ez volt a keresett jelszó!
Egyetlen fiókba rendezte az összes írását. Remegő kézzel irányítottam rá a könyvtárcímre a kurzort, és összeszedtem minden erőmet, de nem ment. Nem tudtam rákattintani. Valami ismeretlen félelem költözött belém, egy homályos tudat szülte sötét szorongás. Majd holnap! – nyugtattam meg magam. Reggel hozzá sem nyúltam, egész nap Dosztojevszkijbe merültem, egy szuszra kiolvastam a Bűn és bűnhődést, s csak későn este kapcsoltam fel a számítógépet, de ugyanúgy jártam, mint előző nap. Utána való nap is ugyanez volt a történet. És ugyanez volt heteken, de az is lehet, hogy hónapokon át. Kifogásul más elfoglaltságot kerestem magamnak, nekikezdtem egy tanulmány megírásának A téma oly tág volt, hogy évekig elszórakozhattam volna vele, elfeledtetvén közben magammal megmagyarázhatatlan félelmem, a lelkembe költözött szorongás azonban kitörölhetetlennek bizonyult. Nem ment az írás sem, miközben félelmem tárgyával, a kinyitásra váró anyaggal sem volt bátorságom szembesülni. Már-már kétségbeeséssé fajult tehetetlenségem, elmentem hát kedvenc kocsmámba.
Néhány sör után, egyszóval részegen végre megjött a bátorságom. Hazarohantam, és véghezvittem a rettegett cselekményt, rákattintottam a könyvtárcímre. Egész éjjel az abban lévő írásokat olvasgattam. És nincsenek véletlenek, aznap reggel ANonIMUS-tól és ANonIMÁ-tól megérkezett a beszámoló addigi munkájukról.
Kedves REALISsiMUS!Már sokan vállalkoztak arra, hogy rendszeresen elbeszéljék a vele végbement eseményeket úgy, amint ránkhagyták azok, akik kezdettől fogva szemtanúi és hirdetői voltak a történteknek. Jónak láttam magam is, hogy – miután mindennek elejétől fogva gondosan a végére jártunk – sorjában leírjam Önnek, nemes REALISsiMUS. * Amint azt meghagyta nekünk. Ön különösképpen kedveli az igazság szavát, ezért én, a figyelmére méltatlan ANonIMUS és drága feleségem, ANonIMA nagy igyekezettel kerestük az igazmondás útjait, nem elégedtünk meg a fecsegők csácsogó meséivel, akik nyelvüket a hazugság szemérmetlenségében fürdetik, hanem alaposan földerítettünk mindent, és úgy ahogyan az igazságszeretőkhöz illik, csak azt fogadtuk el valóságnak, aminek tárgyi bizonyítékát leltük, vagy ami mi magunknak sikerült tárgyiasítanunk az igazságkutatás olyan széles körben elismert eszközeivel, mint amilyen a diktafon és a fotográfia. Most szóról-szóra leírom, amit a szemtanú, Nyárfás Alitta mondott hangszalagra a feleségemnek. A helyszín az írásfalvai Pöndöl vendéglő. A tárgyi megörökítés kedvéért készült fénykép szerint Nyárfás asztalán öt Lav (Oroszlán) címkéjű sörösüveg található, tehát a közlés időpontjában nagy valószínűséggel ittas állapotban volt. Ez persze csupán egy ingatag lábon nyugvó hipotézis. Mert:
• Nem ismerjük Nyárfás alkoholbíró képességét.
• Lehet, hogy a sörösüvegek, a pincér gondatlanságából, az előző vendégek italozásából maradtak ott.
• A fénykép alapján nem állapítható meg, hogy üresek-e a sörösüvegek.A feleségem nem iszik. Ezt a tényt csak azért említem meg, mert az áskálódók, hogy megkérdőjelezzék közös munkánk hitelét, illemtelen vádakkal illették az aznapi adatgyűjtéssel kapcsolatban. A feleségem akkor, ott a kocsmában egy gyönyörű verset írt. Ez is bizonyítja, hogy nem ihatott, hiszen a részeg embert elkerüli a múzsa! REALISsiMUS-om, hidd el, mi még soha sem léptünk a léhűtő dorbézolók útjára. De mivel megengedhetetlen volna, hogy a hitre bízzam méltányolásod, a szövegemhez mellékeltem életrajzunkat, a rólunk szóló publikációk jegyzékét, erkölcsi bizonyítványainkat és a végzettségünket igazoló diplomák fénymásolatát.
Kipróbált türelmed elnézését kérve most azonnal rátérek Nyárfás Alitta első szemtanú elmondásának pontos közlésére. „Jebi ga! (fuck you!) Nem vót sikere a nőné! Oszt ez tisztára kikíszítette. Ittunk. Én montam neki, hogy minden embernek megvannak a maga határai. Lesz még ettű jobb is. Azé a csajé meg különben se kár, hányszó főszarvaszta má! Asztán kiszalatt, én meg utána, hogy visszahíjjam, de ekezdett szalanni a határ felé. Nem bírtam utóérni, úty szette a lábát. Ety kicsit spicces is vótam. Asztán gyütt a vonat, oszt kísz. Ennyit tudok mondani, hogy mi történt!”
Méltatlan volna hozzánk, igazságkeresőkhöz, hogy elbíráljuk ezt a népies nyelvezetű szöveget, de gondolom tisztelt REALISsiMUS, egyazon véleményen vagyunk arról. Meghallgatását követően ezért is indultunk sietve – rögtön feleségem kínzó fejfájásának elmúltával – új adatközlőket felkutatni. Az elhunyt törzshelyén, a Pöndöl vendéglőben futottunk össze Írásfalva hírneves ifjú kritikusával, akit hon és azon túl is mindenki ismer. Meghajlok tájékozottságod és műveltséged előtt, szeretve tisztelt barátom, tudom, szükségtelen volna közölnöm a nevét, de nem teszem ezt azért sem, mert ő maga kért meg rá, hogy inkognitóban maradhasson. Úgy tűnik komoly lelkiismeret-furdalás gyötöri a történtek miatt. Nem is kívánt nyilatkozni, csak drága feleségem kitartó, kedves győzködése után hajlott a megszólalásra. A fotográfia tanúsítja, akárcsak én is, hogy színjózan állapotban hangzottak el szavai: „Mit mondhatnék? Én csupán kifejtettem a véleményemet az írásáról. Hogy szar; hogy műveletlensége cáfolhatatlan argumentuma; hogy nincs stílusa; hogy műfajilag mellétrafált; hogy ő egy szerencsétlen, álmodozó, önjelölt próféta, aki sikertelenségét és sértettségét vagdalózással kompenzálja; hogy csak azért olvastam bele, mert ekkora hülyeség még sohasem volt a kezemben. Ne szaporítsam a szót, úgyis ugyanoda térnék vissza: pocsék szöveg, ő pedig irodalmi téren egy reménytelen eset! Most már csak volt. De én nem akartam bántani! Arra szerettem volna rávezetni, hogy ismerje el képességei határait, és ne foglalkozzék olyasmivel, amihez nem ért, s a tehetsége sincs meg hozzá. Eszembe sem jutott, hogy sértegessem, ő mégis így értelmezte a kritikai aktust részemről. Lehorgasztott fejjel bóbiskolt egy ideig, majd szó nélkül átült Nyárfáshoz. Mi pikádózni mentünk a vonatállomás melletti Promajába (Huzat) . Később ott végzett magával, még tartott a játszmánk. Mi sajnos nem tudtunk a szándékáról, talán megállíthattuk volna. Ám végül is ezzel a cselekménnyel lett élete egy autentikus, befejezett művé. Úgy is mondhatnám, hogy ez volt az egyetlen mű, amit életében befejezett. . Ez volt az egyetlen műve, ami valóban műnek nevezhető. Így legalább halálával megvalósíthatta azt, amire életében a szövegeivel képtelen volt!”
Így már sokkal érthetőbb. Épp lezárni kívántuk vizsgálódásunkat, feleségem megérdemelt szabadságára utazott, én pedig az egyéb, kevésbé jelentős anyagok végső rendszerezésével foglalatoskodtam, amikor váratlanul beállított hozzám egy alacsony termetű, kopasz, görbe lábú, összenőtt szemöldökű, sasorrú, barátságos tekintetű ember. Szelíd hangon rögtön a tárgyra tért: „Én Huang Ho vagyok, az eltávozott lelki tanítómestere. Engedje meg, hogy elmondjam Önnek, mi az igazság!” „Mi az igazság”? – kérdeztem türelmetlenül, és azonnal fölkapcsoltam a diktafonom. A következő elbeszélést örökítettem meg: „Fiam lélekben az esemény előtt három nappal nálam járt. Szíve telve volt a keserűség mérgével. «Gyermekem – kérdeztem tőle – mi nyomasztja a lelkedet?» «Atyám, nem találom az utat, elvesztem önmagam rengetegében» – kiáltotta. Panaszos volt a hangja, mint a síró kisgyereknek. Szívemet fölébresztette lelkének segélykiáltása. «Mindenben kudarcot vallottam, képtelen vagyok az utat követni! Segíts rajtam, atyám!» Sírni kezdett, és lerogyott a lábam elé. Gyöngéden végigsimítottam göndör fürtjein, majd elmondtam neki a megnyugvását szolgáló tanítást: «Fiam! A szabadságot keressük, de határok vesznek körül bennünket. Légy szabad, és minden határ semmissé válik előtted, bármire képes leszel, vagy fogadd el lázadozás nélkül határaidat, képességeid korlátjait, és akkor is szabaddá válsz.» Erre gyermekem hangos zokogásba tört ki. Áldásra emeltem a kezem, amikor hirtelen mozdulattal megragadta azt, és csókolgatni kezdte. «Lehet, hogy elmegyek atyám!» – mondta elcsukló hangon. Rögtön megértettem a szándékát. Hogy kivezessem elveszettsége rengetegéből, elmeséltem neki Ramakrisna történetét, aki Kali istennő darsana után hiába vágyakozva, kétségbeesése csúcsán már kést ragadott, hogy elmetssze a torkát, azonban a pillanatban, mielőtt ezt megtette volna, Kali istennő epedve várt darsanában részesült. Arról az útkeresőről is beszéltem neki, aki az őt elutasító tanítómestert azzal zsarolta meg, hogy öngyilkos lesz, ha nem teszi a tanítványává. A guru irgalomból lelki gyermekévé fogadta. Erre az ember azért lett öngyilkos, mert képtelen volt a tan követelményeinek megfelelni.
Fiam a lélekben, e vigasztaló szavak után, áldásommal eltávozott. Hamarosan véglegesen. Most, a szomorú eset megtörténte után, én sem mondhatok mást: ez volt a karmája!”
Mi a véleményed jóságos REALISsiMUS-om? Nos, én is ugyanerre az álláspontra jutottam, ezért kénytelen voltam tovább folytatni a kutatást. Az édesanyja engedélyével a kezembe kaphattam az elhunyt összes jegyzetét. Fél éves megfeszített munka volt, mire átrágtam magam a hatalmas papírdombon. Időközben megérkezett a feleségem is a szabadságáról, és így az utolsó két héten már az ő segítségével folytathattam a kutatást. A végső kiértékelésnél háromra szűkítettük azoknak a felhasználható irományoknak a számát, amelyek valamilyen formában rávilágíthatnak a történtekre. Először is egy verset közölnék, amelyet a kézirat-halom tetején találtam. Betűvezetése meglehetősen elüt a többitől: egy nehezen olvasható, kusza írás. Ebből arra következtethetünk, hogy rendkívül zavart lelkiállapotban lehetett a költemény papírra vetésekor. Ezt igazolja a vers tartalma is. Nagy szívfájdalmát énekli meg benne.
Névtelen sír-
okÉber álmok pókhálóját szőttem,
végül a szó vándorává nőttem.S bár mindvégig szerelmem tárgya maradtam,
rímeim mégis vak bálvánnyá faragtam!Most végleg összetört a fájdalom,
ma, amikor fölöttébb fáj dalom,egyedül az én dalom, az én énekem:
díj nélkül szenvedés az élet énnekem!Azt hiszem egyre gondolunk, drága REALISsiMUS! Ez a költemény alapján képet alkothatunk arról, hogy miért volt sikertelen poéta, tragikus lépésének okáról viszont semmi bizonyosat nem tudhatunk meg. Bár az utolsó jambikus lejtésű sor (díj nélkül szenvedés az élet énnekem) elképzelhetővé teszi, hogy valóban irodalmi pályafutása ellehetetlenülése miatt vetett véget életének. Feleségem gondos adatgyűjtése kiderítette, hogy a kudarcok miatt elbátortalanodva, az utóbbi időben teljesen felhagyott a versírással, és minden bizodalmát a pályázó tanulmányába vetette. Sajnos, ezzel sem ért el sikert. Végső elkeseredésében vethette papírra ezt az utolsó „költeményét”.
De mi, igazságszeretők, jól tudjuk, hogy soha semmi sem biztos. Ezt igazolja az a levélpiszkozat, amit egy nappal halála előtt írt elveszített kedvesének.
„Másodszor írok neked. Először belépésemkor egy új világba, ami persze csak nekem volt az, most visszatértemkor: önmagamhoz.
Kellet ez a vad kaland, ösvényeket tapostam vele a rettegések dzsungelében, egészen a mélység otthonáig: a csend-ülésig.
Most csak ülök és csend vagyok, semmit sem kapok és mindent odaadok. Talán első levelem miattad vetettem papírra, elképzelhető, de ezt most kizárólag magam miatt írom, hogy döntésemre pecsétet ütve vele, visszafordíthatatlanná tegyem magamban azt.
Végszóként elmondhatnám, hogy köszönöm, ha megengednéd, de tudom, hogy szeretve gyűlölöd a szív szavát. Mégis tény, hogy te voltál eddig a legnagyobb tanítóm, az után, aki maga a Tanítás. A Tanítás sugallta, de te tanítottál meg rá, hogy semmiért se várjak viszonzást, miközben mindent odaadok. És ezért hálámtól abban az esetben sem menekülhettél volna, még-
ha szerettél volna is.”A levél hangulata valóban megengedi a következtetést, hogy talán szerelmének elvesztése volt az indítóok. Erre a szövegben több jel utal: például a most visszatérésemkor kifejezés, vagy a mindent odaadok kétszer is előforduló gondolata. Viszont igencsak talányos, hogy miért beszél kedveséről úgy, mint egy tanítóról? Lehetséges, hogy ebben öngyilkossága valódi okának tudatalatti nyomára bukkanhatunk? A mesteréhez tett látogatása napján, tehát három nappal halála előtt írt rövid gondolatsora ezt az alternatívát sem zárja ki. Ekkor a következőket jegyezte le:
“Mesterem azt mondta nincsenek határok, minden gát illúzió! Legföljebb én lehetek önmagamnak a határa! Ennek tudatában mit jelenthet a halál? Belépést a határtalanba, vagyis énünk találkozását önmagával! Huang Honak, mesteremnek köszönöm, hogy megírhattam ezt a végső összegezést.” **
Ki érti ezt? Hol az ok? Kár is volna kutatni utána! Mégsem volt hiábavaló vizsgálódásunk, hiszen bebizonyította: igazából semmit sem tudhatunk! Ugye REALISsiMUS, kedves barátom, mi igazságszeretők valóban tudjuk, hogy semmit sem tudhatunk! Az igazságot ismerőkhöz illően mi bátran kijelenthetjük: hiszen mit tudhat az ember? Nem tud az ember semmit!
ANonIMA és ANonIMUS
Kissé másnaposan, fájó fejjel, elernyedt tagokkal és égető gyomorral, kedvetlenül olvastam ezt az irományt. Csak a negatívumait láttam. Kimondhatatlanul idegesített a hízelkedő stílusa, a tudálékossága, a sznobizmusa. Tartalmát kéjes örömmel fojtottam volna megjegyzéseim szarkazmusába. Legszívesebben kíméletlenül áthúzgáltam volna pirossal a nekem nem tetsző részeket, mint az indulatos tanár teszi. Mégis türtőztettem magam, csupán két helyen nyúltam bele. Azt már nem állhattam meg, hogy irománya kezdetét és végét egy-egy jól ismert metafizikus mű plagizálásával éktelenítse. Elláttam a szóban forgó helyeket lábjegyzetekkel, majd írtam neki egy válaszlevelet.
Kedves barátom,
ANonIMUS, te miért nevezel engem a barátodnak? Mert én tudom miért, barátom, de te igen? Világosan kellene látnod, hogy a szó az elvi egység kifejezése. A te elveid viszont olyan messze állnak az enyéimtől, mint a hó a forróságtól. Hogyan nevezhetsz akkor a barátodnak? Én viszont téged miért ne hívhatnálak így, hiszen egy személyben vagyok elveim híve és ellensége! A tagadás örömében kezet foghatunk tehát, habár ez a barátság köztünk mindaddig nem lesz kölcsönös, amíg te meg nem tanulod elveidet elvetve élni. Akkor már valódi barátságban fog összekötni bennünket, hogy mindketten elveinket elvetve éljük elvszerű életünket! Csakhogy te olyan messze vagy elveid elvetésétől, mint a éjszaka a naptól.
És miért gondolod, hogy Sáfrány meghalt? Ha ő elköltözött volna, akkor miért nem követték Nyárfás és Huang Ho? Vagy talán a teremtmény legyőzi teremtőjét, és a helyébe lép? Hagyjuk a mítoszokat!
Te komolyan vetted Nyárfás és Huang Ho gúnyolódását, magyarán hülye vagy, vagy a gúnyolódókon gúnyolódsz azzal, hogy látszólag komolyan veszed őket? Különben pedig miféle Huang Ho ez? Egy kicsit gyanús, hogy leírása kísértetiesen megegyezik azzal, amit a hagyomány Szent Pálról megőrzött!
Arról a versről pedig jobb lesz szót sem ejtenünk! Honnan veszed, hogy Sáfrány írta? Ekkora képtelenséget!
Barátom, én nagyon szeretném hinni, hogy ismered az embereket, mégsem hihetem, hiszen tisztában vagyok vele, hogy a szeretet és a tudás a legritkábban laknak ugyanabban a házban. Ahogy az élet és a halál sem. A Sáfrány tehát vagy meghalt, vagy él. Döntsük már el!
Él. Na!
„A nő miatt ölte meg magát!” – mondta Nyárfás. Miattam! – állította Huang Ho. A művészi sikertelenség miatt tette! – juttatta kerülőúton a tudtunkra maga Sáfrány. Ez derült ki a leveledből, de ez csupán három igazságot elrejtő hazugság!
Nyárfás ölte volna meg magát a nő miatt és Huang Ho a spirituális kudarc okánál fogva, még véletlenül sem Sáfrány. S amit ő akar velünk elhitetni, hogy az elismerés hiánya miatt tette volna, csak egy zseniális csúsztatás!
Most mit tegyek, megbotránkozzam miattad, vagy együtt nevessek veled?
Biztosan tudtátok ezt, és csupán a bölcs felülemelkedésetek jele, hogy úgy írtatok a cinikus hazugságokról, mintha elhittétek volna azokat. Nagyon remélem, mert ha nem, akkor attól félek most nagy a baj ott a házatok táján. Mindenesetre én, a levelem elején megvilágított, baráti együttérzésemről biztosítalak benneteket, téged és drága feleséged! Szívélyes üdvözlettel:
REALISsiMUS
Alig hogy föladtam a levelet, máris megbántam kemény, s talán igazságtalan reagálásom. Mélységes, őszinte szánalmat éreztem irántuk. Két bizonyítani akaró szerencsétlen! Miért kellett bántanom őket? Azt forgattam a fejemben, hogy tüstént küldök nekik egy bocsánatkérő levelet: rögtön a ledorongoló után. Ha ezzel nem váltam volna nevetségessé, meg is tettem volna. Mégsem engedhettem meg magamnak, hogy ilyen könnyen eljátsszam a találkozásunkkor bennük kialakított kedvező képet rólam a határozott, józan emberről. Lelkiismeretem megnyugtatására mást eszeltem ki. Kapva ANonIMUS régebbi ajánlatán, mintegy baráti gesztusként az egyik éppen leutazó ismerősömmel leküldtem a kocsimat, hogy legyen mivel fölhozniuk a kéziratokat. Ismerősömmel azt üzentem nekik, hogy sürgősen kellenének a kéziratok, ugyanis összevetném azokat a számítógépen talált írásokkal, és hogy különben is találkoznunk kellene a kutatási eredmények egyeztetése céljából. Igazi okom a személyes találkozás szorgalmazására valójában az volt, hogy négyszemközt mégis másként fog esni a bocsánatkérés. Ha netalán bocsánatkérésre nem kerül sor részemről, korrekt viselkedésemmel még akkor is visszaállíthatom a normális viszonyt köztünk. És lelkiismeretem nyugalmát.
Másnap már meg is érkezett a távirat ANonIMUS-tól, hogy egy héten belül jönnek. Egyiküknek sincs jogosítványa, de ezer szerencse, sikerült beszervezniük sofőrnek az egyik szemtanút, magát Nyárfást, Sáfrány egyik legközelebbi barátját.
Ez tegnap történt. Már nagyon várom őket!
2001. február 29.
A mélypont napján írott levél
Legutóbb arról írtam, hogy vendégeim érkeznek. Nem jött senki! ANonIMUS és ANonIMA nem is léteznek. Csak egyvalaki létezik: én, Sáfrány!
Kedves olvasóm, végre meggyógyultam! Bocsáss meg gyerekes tréfámért. Szeretetemet hibáztasd, ha neheztelsz rám! Remélem, hogy nem untatlak ezzel a gyógyulásom szempontjából mellékes irománnyal. Ha mégis, gondolj arra, hogy az alkotói hiúságnak ez a visszafogott megnyilatkozása már egy épeszű ember normális reakciójának számít. Aki épeszű, az hiú is. Csak a bolondok szerények és alázatosak! Ez pedig, nemde, neked is okot ad az örömre? A lélekgyógyászom vagy! Vagy nem?
Amikor behozattad a számítógépet terápia gyanánt, emlékszel, először hozzá sem mertem nyúlni. Megközelíteni sem mertem. Szerencsére te semmire sem kényszerítettél. Ezek már azt hiszem gyógyulásom előjelei voltak, az azt szükségszerűen megelőző sokk jelei. De ezt te tőlem sokkal jobban tudod. Hiszen a lélekgyógyászom vagy! Vagy? Amikor minden erőmet összeszedve végül is belenéztem az írásokba a visszatérés már megakadályozhatatlan volt. Igaz, akkor még bezavart a képbe egy kis tévelygés. Az ANonIMUS-nak, ennek a nem létező, árnyéklénynek küldött levelem ezt tükrözi, de már semmi sem akadályozhatott meg a tisztánlátás visszanyerésében. Amikor írni kezdtem a visszaemlékezéseim második részét, akkor már tudtam, ki vagyok. Ma már kristálytisztán látom, hogy ki vagyok! Hogy REALISsiMUS, ANonIMA és ANonIMUS csupán képzeletem termékei. Árnyéklények! Téves önazonosulásaim. Most már biztosan tudom, hogy én Sáfrány Attila vagyok!!! Teljes nevemen, apám keresztnevével kiegészítve, miként a katonakönyvemben szerepel: én Sáfrány, József Attila vagyok!!! (Rossz helyre raktam a vesszőt, de már nem javítom ki, elcsúfítanám vele a levelet!)
Megtörtént. Sajnos megtörtént. Levonhatjuk a tanulságot, hogy az írásművészet nem egy veszélytelen szakma. Az írás megkövetelte azonosulás a szerzővel és a művekben szerepeltetett énekkel akár személyiségzavarba is torkolhat. Még személyiségcserébe is. Te tudod a pontos diagnózist. A lélekgyógyászom vagy.
Kedves olvasóm, szeretett és tisztelt lélekgyógyászom, mivé lettem volna, ha nem jutott volna el hozzám ez a számítógép, és ha nem írhattam volna le neked, amit ki kellett írom magamból: magamról! Köszönöm neked, mindent köszönök! De kifejezheti-e ez a szó a hálámat? A szavak itt tehetetlenek. Mint minden más.
Lenne egy javaslatom itt a végén. Ha elolvastad, kérlek, gyere föl a szobámba, van itt egy kis konyak. Egyikünknek sem fog megártani egy pohárkával. Koccintunk páciensed gyógyulására, a te sikeredre! Az italt a kocsmám fizeti. (Az intézetben így nevezzük azt a személyt, aki rendelésre becsempészi az alkoholt. A nevéről, kérlek, ne kérdezz! Nem volna szép tőlem, ha elárulnám azt, aki sokat segített a nehéz pillanatok átvészelésében. A bátorságot is az alkoholból merítettem. Ital nélkül bele sem mertem volna nézni ezekbe a szövegekbe!) Szóval találkozzunk egyszer kötetlenül is, még mielőtt kiengednél.
A beteged, vagyis a volt beteged: Sáfrány Attila.
Kelt a szabadkai pszichiátriai osztályon, 2001. március 15-én
A legutóbbi levelemben írottakat ne vegye komolyan. Szégyenlem magam. Teljesen összezavarodtam, ne haragudjon rám! Nem tudok elképzelni nagyobb csapást a személycserénél. Hogyan juthattam ide? Hogyan juthat ide bárki?
Mivel a kérdés mélyen érint, mondhatni a húsomba vág, ezért nagyon nehéz rá emóciók nélküli, tárgyilagos magyarázatot adnom. Megpróbálkozom vele. Sokat már nem veszíthetek, legföljebb tévedek, esetleg butaságokat mondok, de veszítenem már nincs mit! Nyerni viszont nyerhetek. Legalábbis remélem.
Nem az a szándékom, hogy megértsem magam. Járulékos haszonként szóba jöhet ez is, az elsődleges célkitűzésem, hogy föltárjam a személyiségzavar patológiáját. Természetesen nem tudományos igényességgel. A belekezdésre az a remény bátorított, hogy az élmény személyes megtapasztalásának hátországából elemezni a témát, a laikus hozzáállás ellenére is értékes szempontokkal gazdagíthatja az ismereteket. Legalábbis azt hiszem.
Tapasztalatom szerint, s ezt visszaemlékezéseim is dokumentálják, három föltétel elengedhetetlen az identitászavar bekövetkeztéhez. Ez a három föltétel ugyanakkor három lépésnek tekinthető. Ha jól látom.
Az első föltétel a félelem. Félni kell teljes lényeddel, nem csak a tudatoddal, a testeddel is, zsigereidben szúrásként, a hasadban nyomásként, a szívedben tátongó ürességként érzékelni a rettenetet. Ha lelkedet a rettegés már két vállra fekteti, mikor már megbénul az elhatalmasodott érzésben, s a menekülésre már gondolni sem tud, mikor már halálra váltan, csukott szemmel várja az elkerülhetetlent, akkor beteljesültnek mondható az első föltétel, amiről beszéltem.
Egy éve van, hogy ez velem végbement. Az előbbi levelekből ezzel kapcsolatban nem sok derül ki. Mégis kiolvasható belőlük, például ott, ahol arról írok, hogy mekkora lelki kínok árán tudtam összegyűjteni a bátorságot Sáfrány szövegeinek az elolvasásához. Igaz, a lelki kínokra csak az idő hosszúsága utal. Természetesen nem felel meg a valóságnak, hogy ehhez hónapokra volt szükségem. Nekem tűnt annyinak. A félelem végtelenül meghosszabbíthatja az érzékelt időt, rettegés közben a pillanat is örökkévalóságnak tűnhet. Nekem afelől is kételyeim vannak, hogy létezhet-e objektív, mindenki számára érvényes idő, hiszen az időt, mint olyant, kizárólag alanyilag érzékelhetjük. Ha nem létezik, akkor az erőgyűjtés valóban hónapokig tarhatott. Szóval nem tudom, tényleg nem.
Tartott ameddig tartott, a félelem kétségtelenül ott volt bennem. Nemcsak hogy ott volt, rendelkezett fölöttem, átvette az irányítást az eszem fölött, cselekedeteimet nem az értelem és a szabad akarat, hanem a rettegés irracionalitása és a menekülés ösztöne határozta meg. Minden magyarázkodást, bizonyítás fölöslegessé tesz a tény, hogy 2000 végén emiatt bekerültem a szabadkai pszichiátriai osztályra.
De ez még csak az első föltétel beteljesülése volt, ennyi még nem elég a személycseréhez. A második föltétel az elsőnek a tagadása. A félelem beismerésének az elutasításáról ismerszik meg. Nem azért, mert megszüntettük a kiváltó okot. Ok nélkül, félelemből bemagyaráztuk magunknak, hogy legyőztük a rettegést. Elhitetjük magunkkal, hogy a félelem nincs többé. Ennek kivitelezésére különféle módszerek léteznek, nekem az alkohol adta meg a győzelem hitét. Ez a levélből is kiderül. A betegek közül egyedül nekem volt szabad kijárásom a zárt osztályról, ezért az italhoz könnyen hozzájutottam.
A harmadik föltétel jelentkezéséig az egyik pillanatban a félelem, a másikban a félelemtagadás uralja lényünket. Tudatunk olyanná válik, mint a szeszélyes tenger: hol vad hullámzás, hol szelíd, de sejtelmes nyugalom, vihar előtti csend. A halálunk napjáig is elhúzódhatna ez a kibírhatatlan, szüntelen váltakozás. Az ember idővel már kezd beletörődni, hogy semmi remény a tartósság megnyugtató biztonságára. Ha nem volna olyan szörnyű félelemben élni, talán azt is szívesebben vállalná, mint a szédült körforgást. Némi enyhülést, ha nem jön a gyógyulás, egyedül a harmadik föltétel beteljesülése hozhat.
Ekkor feloldhatatlan ellentét költözik belénk, s hatására lényünk ambivalens létezővé alakul át. Az ANonIMUS-nak írt válaszlevelemben figyelhető meg először ez a változás. Itt beszélek először úgy magamról, mint tagadóan igenlőről és igenlően tagadóról. Vagyis úgy, ahogyan a lényébe ivódott ambivalencia beszélteti az embert. Nem nehéz magyarázatot találni arra, hogy mi végre tesszük a magunkévá ezt az önellentmondást hordozó, tehát értelem-ellenes, s azzal együtt ember-ellenes beállítódást. Azért, hogy véglegesen megszabadulhassunk az őrjítő hullámzástól, amit a félelem és a vélt bátorság folytonos váltakozása okoz. Ebben a paradox állapotban ugyanis az ellentéteket mesterséges úton egyesíti az elme. Így lettem elvtelenül elvszerű.
Ezek csupán az okozatok. Az ok önellentmondásig hatolva láthatjuk át igazából a történést. Itt a félelem önbizonytalansága és a vélt bátorság önbizonyossága ünneplik furcsa házasságuk. A rettegésbe veszett és a vélt bátorságban visszakapott, talajtalan én ölelkezik össze. Az ok tehát az én-nélküli énség és az énszerű éntelenség. Minden további paradoxon ebből az ellentétből táplálkozik: az elvtelen elvszerűség és az elvszerű elvtelenség is, mint a hozzá legközelebb állók. Az én után rögtön az eszme következik. Majd az eszméből virágzik ki, benne és általa létezik az összes többi: a lelkiismeret, a szépérzék, az öntudatosság, az istenhit, az akarat, a közösségérzet és sorolhatnám. Szóval minden. Legalábbis azt hiszem.
Amikor arról beszéltem, hogy én elvszerűen elvtelen vagyok, akkor már énszerűen éntelen voltam: bizonyos a bizonytalanságban. Dühösen kértem számon ugyanezt ANonIMÁ-tól és ANonIMUS-tól, mert irigyeltem zavartalan, bizonytalansággal meg nem fertőzött énségüket. Nyilvánvaló volt számomra, hogy az enyémtől sokkal alacsonyabb realizációs szintet képviselnek ezek az ének. Pontosabban attól az éntől voltak fejletlenebbek, amit előzőleg az enyémnek mondhattam. De legalább nem terhelte őket az én-hiány rettenete!
Innen már csak egy lépés választja el az embert a végső elveszéstől. Egy sokk elegendő, hogy megtörténjen a személycsere. Ez egy döbbenettel ránktelepedő határhelyzet. A határhelyzet szembesít azzal a bizonytalan talapzatú, többemeletes én-építménnyel, amit kétségbeesésében emelt az ember. Velem ez azt követően történt meg, miután elolvastam Sáfrány szövegeit. Nem csoda, hogy az amúgy is önbizonytalanságba zuhant emberre sokkolóan hatást tesz, ha valakinek az elszabadult gondolatvilágában úgy találkozik önmagával, mint nem is önmagával. Sáfrány művészi elrugaszkodottságára gondolok, amelyben úgy beszél rólam, REALISsiMUS-ról, és másokról is, mintha én ő volnék, s ők is ő volnának. Freud hármas felosztású én-pszichológiáját spiritualizálva és megduplázva.
Elmondhatom, hogy nálam a negyedik feltétel, a sokk, és a harmadik, az ambivalens létélmény egyszerre következett be. Habár az is lehetséges, hogy csupán a sokk hatására tudatosodott bennem észrevétlen megváltozásom. Ez elég valószínű. A bennünk végbement átalakulást általában csak a szembesülés pillanataiban könyveljük el. A sokk megállíthatatlan folyamatot indított el bennem. Az ANonIMUS-nak írt levelemben még csak a bennem dúló vihar érzékelhető, másnap reggel viszont már úgy ébredtem fel, hogy én vagyok Sáfrány Attila!
Én személy szerint ilyennek látom a személyiségzavar kialakulásának az útját. Nem tudom, segíthet-e valakinek, kutatónak vagy áldozatnak, ez a tapasztalatból jött elemzés?
2001. március 17-én
A mai napon írott levél
Mélyen tisztelt bizottság, kedves olvasóim tisztában vagyok azzal, hogy ez az iromány tárgyában és formájában sem felel meg a pályázat célkitűzésének! Arról nem is beszélve, hogy a beadási határidőről rég lekéstem.
Ez a kimagyarázkodás levele lett volna, ha ahhoz nem lenne túlságosan hosszú. A magyarázkodás levele lett belőle. Természetesen ennek az okára is megvan a magyarázatom. Magyarázatokból áll az életem már egy éve, hát hogyne tudnék bármire választ adni! Önöknél már nem akarok a kimagyarázkodáshoz folyamodni, tény, hogy megbetegedtem, s ez meggátolt a munka befejezésében.
Kedves birálóbizottság, mélyen tisztelt olvasóim, ne nehezteljenek rám, amiért kihasználom kényszeredett helyzetüket, amely arra kötelezi Önöket, hogy elolvassák ezt az irományt, de kérem, próbálják megérteni az én helyzetemet is. Ki kellett beszélnem valakinek a lelkemet már régóta szorongató érzéseket. Meg kellett írnom valakinek, mert szemtől szembe állva még nincs erőm elmondani, nem mernék a másik ember szemébe nézve beszélni a történtekről. Pontosan ettől a ki-írástól remélem, hogy megjön majd a bátorságom. Ha már írásban megtettem, később már kénytelen leszek szóban is végrehajtani. A szövegnek előbb-utóbb át kell mennie szövegelésbe, vagy nem? Valóban nem a pályázatban megpályázott témáról szól az írásom, de kérlelve kérem Önöket, ne tegyék le elolvasatlanul, ha már eddig eljutottak. Az igazság az, hogy én a beígért témáról akartam írni, vagyis valami hasonlóról, de hát másként sikerült! Tanulmányírásra készültem, ám készségesen bevallom, ez a fércmű nem igazán tanulmánynak sikeredett!
Valamikori, énzavaros énem visszaemlékezéseiből is kiderül, hogy lélekgyógyászom ösztönzésére kezdtem el újból írni. Ő javasolta, hogy a terápiának jót tenne, ha visszatérnék régi foglalatosságomhoz. Úgy ítélte meg, hogy a gyógyulásom már eljutott abba a fázisba, ahol ez kívánatos lenne. Lehet, hogy tévedett, ezt nem az én tisztem eldönteni.
Kivételezett lettem a többi beteg között. Egy külön szobát kaptam az ápolók és az orvosok részlegében. Ebben a lehetőségek szerinti idillikus környezetben, senkitől sem zavartatva, azt reméltem, hogy nekiveselkedve egy-kettő behozom mulasztásomat, a dolgok viszont nem a tervek szerint alakultak. Elvesztek ugyanis a Sáfrány-kéziratok. ANonIMUS, ANonIMA és a sofőr, Nyárfás is odaveszett, a kéziratokkal együtt, az autószerencsétlenségben Szabadkáról jövet. A sofőr, úgy látszik, nem ellenőrizte a kocsit indulás előtt, s így nem tudhatta, hogy szép lassan csöpög a fékolaj. A rendőr állítása szerint legalább száz kilométeres sebességgel haladtak, amikor lerohantak az egyetlen viaduktról Kishegyes és Szabadka között. A kéziratok mind a kocsiban égtek. A rendőrség egyébként a szándékos rongálás gyanúját sem zárta ki.
Nem ez volt a legnagyobb gondom. Az orvosomnak írt levelemből kiderül, hogy valamiféle megmagyarázhatatlan félelem gátolt a nekikezdésben. Miután erőt gyűjtöttem magamban az anyagok újbóli feldolgozására, rögtön jött az újabb akadály: a bennem keletkezett zavar.
Az egyik patológiás tünethez társult a másik. Gondolom ez pszichiátriailag könnyen értelmezhető, nem egyedülálló eset. A Sáfrány-szövegek elolvasása után az én-űr azonnal jelentkezett. Egyelőre még csupán kóros önvizsgálatba hajszolt, tudatomat fokozatosan visszafordította önmagába. Bezárta a tudatom kapuját, én ezt így nevezem. Ezért változtattam meg eredeti elképzelésemet, s kezdtem el magamról írni, ahelyett, hogy a pályázatra készülő tanulmányt folytattam volna. A homályból feltűnő, s a bennem szédületes gyorsasággal elhatalmasodó én-űr egyetlen kérdést hagyott kimondatni velem: a ki vagyok én-t. Épp a személycserét kiváltó kérdést. Az, hogy egyáltalán kérdéssé lehetett bennem ilyesmi, már világosan jelzi a személycsere kialakulásának a kezdetét.
Ebben a hirtelen jelentkező introspektív szenvedélyben kezdtem el papírra vetni a visszaemlékezésnek elnevezett levelet lélekgyógyászomnak. Magam sem tudom, hogy mi volt a célja annak az irománynak. Elveszettségem fölfokozódásában teljesen összemosódott benne az eredeti célkitűzés, Sáfrány írásainak az elemzése és az identitászavar folytán előtérbe került kérdés, a ki vagyok én. Így valójában újabb betegségem kezdetének a kórtüneteit örökítettem meg.
A mélyponton írt levél már tudatom teljes magába zárulását rögzíti. Nem volt benne más, csak az egészében eluralkodott én-űr. Ekkor azonosultam azzal, akiről előzőleg csak írni akartam: Sáfránnyal.
Tragikomikus, hogy úgy tártam orvosom elé ezt a további lefokozódásomat, mint meggyógyulásomat. Csak miután tényleg visszatértem önmagamhoz, kezdtem ismét hozzá a munkához. Ekkor már beláttam, hogy nem tudom megírni a tervezett Sáfrány-elemzést. Nem is igazán volt merszem újból belekezdeni egy ilyen szerencsétlen emlékű kalandba. Félretettem hát a Sáfrány-szövegeket, de még nem mondtam le a szándékról, hogy eleget teszek a vállalásomnak, s ha nem is az eltervezettet, de legalább valami hasonlót elkészítek a pályázat beadási határidejére.
Igaz, a hasonlóság eléggé mesterkélt, inkább csak metaforikus kapcsolat. A provincializmus írói pszichológiájának és az identitászavarnak, vagyis az öntudat énkörön kívül kerülésének – talán úgy is mondhatnánk, hogy az öntudat provincializmusának – a lélektani analógiáról szerettem volna értekezni. Nem vitás, hogy ez a hasonlítás rendkívül szabadszellemű értelmezés. De hát abban a súlyos állapotban ennyire voltam képes. Még nem tudtam kilépni az én-kör bűvöletéből. Az identitászavartól menekülve az énbe zárultam. Az énnel kapcsolatos kérdéseken kívül semmi sem foglalkoztatott. Ezen kívül egyedül csak az járt a fejemben, hogy a határidőre elkészüljek az írással. Ez a vágy is az énből indult ki és ahhoz tért vissza, hiszen honnan máshonnan jöhetne és hova máshova térhetne vissza a lelkiismeret?
Elhatároztam, hogy kihasználva a lehetőséget, azt, hogy lélekgyógyászomnak írt levelem valóságos kincsestára a személyiségzavar kórtüneteinek, a sáfrányi „életmű” helyett ezt a visszaemlékezést fogom gondosan kielemezni. Úgy gondoltam, hogy ezt adom be, mint elkészült pályaművet. Ez is jobb, mint a semmi! Csakhogy több sem igazán. Lehet, hogy vannak benne érdekes adatok a tömérdek használhatatlan mellett, viszont személyeskedése agyonüti e szerény értékét is. Túl közel voltam még a betegséghez. Még nem voltam képes szenvtelenül, hidegen visszatekinteni a történtekre.
Mégis elküldtem ezt az iromány Önöknek, kedves olvasóim, tisztelt bírálóbizottság! Ennek már az írás értékétől és az Önök munkakötelezettségétől is teljesen független oka van. Azt írtam az imént, hogy ez nem a kimagyarázkodás levele kíván lenni, hanem inkább a magyarázkodásé. Önmagamat magyarázom benne. Önmagamról vallok benne! Önmagamról a kimagyarázkodás szándéka nélkül akarok szólni! Bevallani akarom, minden kimagyarázkodó köntörfalazás nélkül a tettem!
Ezért küldtem el Önöknek ezt a levelet. A személyiségzavartól sikerült megszabadulnom, újból REALISsiMUS-ként szólok Önökhöz, azonban rá kellett jönnöm, miután mindenre visszaemlékeztem, hogy a paranoiából igazából csak akkor gyógyulhatok ki, ha mindent bevallok. Esedezve kérem Önöket, ha már eddig végigolvastak, ezután már tényleg ne tegyék le. El kell mondanom valakinek! Nem hallgathatok tovább!
Bocsássanak meg nekem, nem mint bűnösnek, hanem mint annak a gyenge embernek, aki kihasználta az Önök kényszeredett helyzetét. Önök nem utasíthatják el, hogy elolvassanak. Ez a hivatásuk! Szabadon vállalták, nem én kényszerítettem rá Önökre! Kérem, bocsássák meg gyengeségemet, de nem volt erőm embertársam szemébe nézve elmondani a történteket. Bárki legyen is ő. Ezután viszont már nem lesz kibúvó. Ha elolvassák a vallomásom. Meg kell tenniük, nincs más választásuk. Ez a hivatásuk. Szabadon vállalták, nem én kényszerítettem rá Önökre!
A lezárt borítékban ne keressék a jeligém feloldását. Sokkal nagyobb titok birtokába fognak jutni, ha felnyitják a borítékot!
2001.március 21.
Én
Az utolsó levél
Amikor elhatároztam, hogy írok a pályázatra, Sáfrányt az elsők között választottam ki, mint kutatatandó személyt. Hamarosan fölkerestem. Megismertem magának való, ellenszenvesnek azonban nem mondható jellemét, a szövegeit. A készülőben lévőket is a rendelkezésemre bocsátotta. Természetesen úgy mutatkoztam be neki, mint írásainak az egyik csodálója.
Nem tudom hogyan jutottam a szörnyű gondolathoz. Nincs rá magyarázatom. Egyszerűen képtelen voltam elviselni magabiztos jellemét. Személyének volt egy rendkívül dühítő hátországa, ahova bármikor vissza tudott térni. Sohasem lehetett kipenderíteni magabiztosságából, bárhogyan is igyekeztem kíváncsiskodásnak tettetett keresztkérdéseimmel kibillenteni nyugalmából. Ő ilyenkor visszavonult énjének egy sötét, zárt zugába. Közönyös, hideg tekintettel bámult rám onnan. Úgy nézett, mint aki átnéz rajtam. Mint aki néz, de nem lát. Mintha én senki volnék!
Az utóbbi időben már úgy mentem, hozzá, ahogy Raszkolnyikov ment az uzsorásasszonyhoz: egy a kabátom alá rejtett kisbaltával. A kabátomat sohasem vetettem le nála, erre jó magyarázatul szolgált a hideg, fűtetlen szoba. Azt hazudta, hogy nincs pénze tüzelőre. A mindennapos szilárd elhatározásom ellenére sem mertem megtenni. Aznap viszont mindennél jobban feldühített. Elmondta, hogy belekezdett egy művészetfilozófiai munkába. A Műelemzés címet adta neki. Odaült a komputerhez, hogy megmutassa. A háta mögött álltam. Érdeklődést színlelve lassan kigomboltam a kabátom. Egy hatalmasat ütöttem a fejére a baltával. Azonnal lefordult a székről. Azt hiszem még ekkor nem halt meg. Kivonszoltam az autóba, és a legközelebbi úton, a vonatállomás közelében a sínekre helyeztem a testet.
Hazamentem. Holtfáradtan, szinte ájultan zuhantam az ágyra. Másnap semmire sem emlékeztem. Egyedül a gyilkosság napja esett ki a tudatomból. Az emlékezetvesztést, az adott helyzetben gondolom logikusan, követte a paranoia, a paranoiát pedig a személyiségzavar: a gyilkos azonosulása áldozatával! Az egyik adódott a másikból. Ha most belegondolok, az egészben az volt a legszörnyűbb, hogy Sáfrány halálhíre után tovább folytattam a munkát, melynek az egyik legfontosabb pontja éppen Sáfrány írói pszichológiájának az elemzése volt. Persze minél többet foglalkoztam vele, annál inkább belém fészkelte magát a betegség. A tudatomban a gyilkosság emlékét ködfátyol takarta, a tudattalanom mégsem hagyta, hogy az ártatlanok gondtalan életét éljem. Ezt bizonyította a lényemet fokozatosan eluraló rettegés. A munkába menekültem megmagyarázhatatlan félelmeim elől. Ez ördögi körnek bizonyult, hiszen a balul választott munka a Sáfránnyal való foglalkozás volt. Így kötöttem ki a szabadkai pszichiátriai osztályon. A történet további részét már ismerik.
Nem mindent. A tudathasadásból gyorsan kigyógyultam. A lélekgyógyászom nem hallgatott az invitálásomra, ezért egymagam szopogattam el a konyakot. Az alkoholból bátorságot merítve fogtam magam, és kisétáltam a kórházból. Megtehettem, hiszen akkor épp a számítógép mellett dolgoztam, nem voltam a zárt osztályon a többiekkel. Egyenesen Sáfrány otthonába mentem, Kishegyesre. Azzal a tudattal, hogy én vagyok ő, bementem a házába. Ez nem volt nehéz, a kidőlt fakapu és a zár nélküli ajtó nem volt akadály. Sáfrány szobájában, a tett helyszínén visszaemlékeztem mindenre. Nemcsak arra, hogy ki vagyok valójában, hanem a gyilkosságra is. A sokk juttatott el a személyiségcseréhez, az is vezetett ki belőle.
Nem is tudom, hogy miért írom le el ezt Önöknek. Elég a vallomás. Én öltem meg Sáfrányt! Ez az igazság.
Hogy megnyugtassam Önöket, kedves olvasóim, ti, akik olvasni voltatok kénytelenek, most rögtön indulok a rendőrségre vallomást tenni.
Még valami. A rossz olvasókra sohasem haragudtam, csak a rosszul olvasókra. Ne legyen hát álmatlan éjszakája miattam a mélyen tisztelt birálóbizottságnak! Én nem fogok bosszút esküdni, ha most azonnal a rendőrségre szaladnak ezzel a tudomásukra jutott titokkal. Tulajdonképpen Sáfrányra sem haragudtam a szívem mélyén, csak dühös voltam rá a nézése miatt.
Ha netalán azt kell tapasztalniuk, hogy mégsem tettem beismerő vallomást, és ha ez Önöket vallomástevésre ösztönözné, akkor se legyenek gyötrő kételyeik. Én meg fogom tenni, amit meg kell tennem!
2001. március 21-én, a tavasz első napján
Kaptam egy nyolcadik levelet is. A mélyponton írta, március 15-én, akkor, amikor Sáfrány Attilának képzelte magát. Zagyva, okoskodó fejtegetés. A Műelemzés címet adta neki. Én nem sok értelmét látom, de ki tudhatja, talán fontos információkra lelnek benne. Amennyiben igénylik, utólag ezt is csatolom a följelentéshez.
Tisztelettel:
S.A.
Ui. Az ügy fontossága miatt, a gyorsított eljárás kedvéért úgy gondoltam, hogy a kézzel írott leveleket begépelem a számítógépbe, és e-mailben továbbítom. Még ma földobom a postán a bizonyítékul szolgáló leveleket.
*Lk 1,1-3 Szó szerint: Epeidéper polloi epekheirészan anatakszaszthai diégészin peri tón pepléroforémenón en hémin pragmatón, kathósz paredoszan hémin hoi ap' arkhész autoptai kai hüpéretai genomenoi tu logu, edoksze ka'moi parékoluthékoti anóthen paszin akribósz kathekszész szoi grapszai, kratiszte Theofile, hina epignósz peri hón katékhéthész logón tén aszfaleian.
** Vö. A teljesség felé. In Weöres Sándor: Egybegyűjtött írások I. Magvetõ, Bp., 1986. 505 p.