amelynek felfejtésével mindig előtűnik egy sajátos, jellegzetes táj (mintha a lineáris időt megpróbálnád transzformálni a mágia cirkuláris idejévé). Flusser gondolatait felhasználva, véleményem szerint verseid ráébrednek arra, hogy nem a világot, hanem az arról készített képek felfejtését jelentik. Lehetséges-e szerinted egy olyan dialektikus összefonódás, amely összekapcsolja a képet a szöveggel? Mindig csak egymás kiegészítői lehetnek, vagy lehetséges-e a képzeletben való együttes feloldódásuk? A prózai nyelvezetedet is mintha úgy alakítanád (ha van benne egyáltalán szándékosság), hogy az olvasó szinte filmszerű élményben részesül.
▷ Nagyon nehéz kérdés, nem biztos, hogy tudok rá válaszolni. Ehhez legalább olyan komoly elmék kellenek, mint akit te is említesz, Flusser. Részben a képek terrorját éljük, de nemcsak a képek, a hangok is támadásba lendültek ellenünk, illetve magunk zúdítottuk őket magunkra. Bajban vagyunk tehát, ami a képeket illeti, sőt, ami általában véve az érzékeket illeti… Ami viszont a kérdés rám eső része: úgy érzem, hogy számomra nem a kép, hanem a látomás a fontos a világból. A táj is persze, a jelenségek, de inkább csak amikor látomássá tudnak válni, tehát amikor kiemelkednek a csupaszságból, és magukra öltenek valami megfoghatatlant és érthetetlent, valami titkot, amiről csak annyit tudunk, hogy ott van. Érezzük is, hevít is, csak éppen nem értjük; a vers, azt hiszem, abból születik, amit nem értünk. Ha elolvasok egy középkori japán haikut mondjuk, akkor az a vers elsőre nem más, mint egy pőre kép csupán, egy lehajló ágon csücsülő veréb például, ugye? De érzed, hogy nem erről van szó, nemcsak egy képről; ezekben a japán haikukban a kép látomássá válik, és ha fel vagy készülve rá, ettől a mindössze három sortól áramütésként jár át valami, ami nincs is ott szó szerint, se képileg, mégis elemi erővel jelen van, megnyilvánul, kimondatlanul is.
▶ Az elhallgatás, a kimondatlanság, illetve a kimondhatatlanság (kimondhatatlanság abból a szempontból, hogy a vizualizálás talán nem érhető el annak felismerése nélkül, hogy a szövegben mindig benne rejtőzködik a csönd) mint retorikai alakzatok jelennek meg műveidben. Vagy egészen másról van szó?
▷ Örülök, ha így találod. A csendet nagyon szeretem, és nemcsak a szövegekben. Másrészt a kihagyás, az elhallgatás alakzatai olyan lehetőséget képeznek, ahol a szöveg megnyílhat valami más felé; reményeim szerint a kimondhatatlan felé, ami lehet több vagy kevesebb is, mint a kimondott szavak durvasága. Nem könnyű olyan nyelvezetet találni, amelyben a szavak, ha szabad ilyen óvatlanul fogalmaznom, a szellőben meglibbenő selyem lágy hullámzásához közelítenek. Lehet, hogy emiatt jut ilyen fontos szerep a kimondatlanságnak a szövegeimben. Nem tudok elég gyengéden fogalmazni, ezért a szavak közti szünetek, az elhallgatások révén próbálom megközelíteni, amit lényegesnek érzek. Érdekes, hogy ezzel már megint a haikuhoz értünk el. Mert mintha a zen költészetben is a szavak közti ürességben volna a lényeg.
▶ Ha figyelembe vesszük a predesztinációt… – Állandóan gondolataim felszínét ostromolva tolakszik az a gondolat, hogy van egy halál, amely eleve megszabadít a még el nem követett bűneimtől is. Gondolok itt a kereszthalálra. Éppen ezért könnyűnek tűnik minden kísértés. És mégis ebben a könnyűségben a legnehezebb megírni magunkat. Gyerekkoromban mondta egyszer nekem valaki, hogy Isten mindent megbocsát, csak egyetlen dolgot nem, mégpedig a szentlélekkáromlást. Onnantól kezdve számomra sokáig az e köré gyülekező csönd volt a legnehezebb, legsúlyosabb könnyűség. Minden e kimondhatatlanság köré íródott, csak azért, hogy a kimondhatatlanság az maradjon, ami, ne kapjon más lehetőséget. Ez volt az „értelem által hagyott űr”. És az így felfogott szövegben, amelyben ott munkál a félelem, a „pszichoszomatikusság” csakis egy maszk lehet.
▷ Istenről egy történet jut eszembe, hadd meséljem el, ha már szóba került (miközben, jegyzem meg, éppen részeg emberek káromkodnak az ablak előtt, szerbül). Szóval, amikor a 16. században újból megindult Japánban a keresztény misszió, a jezsuiták a vallás kulcsfogalmait a japán nyelvhez igazított alakban próbálták elterjeszteni. Így lett például a latin deusból deusu. Na mármost, a japánok egy kicsit alakítottak ezen, és a deusut elkezdték dai-usonak ejteni. Ez a szójáték pedig a buddhizmus legmélyéből fakadó bölcsességet tükrözte, ugyanis „dai-uso” japánul annyit jelent, hogy „nagy hazugság”. De nehogy azt higgyük, hogy valamiféle ellenségeskedés volt ez a részükről, nem; a buddhizmus nagyon is toleráns minden egyéb vallás irányában, a legtoleránsabb az összes vallás közül. Hanem arról volt szó, hogy egy tekintélyt parancsoló, lényegi, mindenható, kizárólagos „úr” náluk nem létezik, és nem is lényeges, hogy létezzen, legalábbis Buddha eredeti tanításai szerint nem. Van vagy nincs, egyszerűen mindegy. Amiről a buddhizmus beszél, az a megszabadulás, ez pedig a mu-n, a semmin keresztül érhető el. Számomra a legizgalmasabb ebben az egészben az, hogy a keresztény misztika, Juan de la Cruz vagy Meister Eckhart, ugyanerről beszéltek, a kiüresedésről és a semmiről. Döbbenetes! Hogy Eckhart például az igaz szegénységről szóló prédikációban szó szerint azt mondja, hogy az embernek teljesen ki kell üresítenie magát, meg kell szabadulnia minden akarattól és vágytól, még az „Istenre” irányuló akaratától és vágyától is („ezért kérem Istent, hogy szabadítson meg Istentől”). Akárha egy zen buddhista szutrát olvasnánk… A keleti és a nyugati vallásos gondolkodók gyönyörű találkozása ez. És erre mit tesz az egyház? Eretnekség vádjával inkvizíciós eljárást indít Eckhart ellen. Az emberi szempontok (hatalom, féltékenység, különböző homályos érdekek) durván beleavatkoznak az „isteni” szempontok fürkészésébe. De visszatérve a kérdésedre: szerintem is vannak kimondhatatlan dolgok, és gyakran éppen ezeknek a kimondhatatlan dolgoknak a – mondjuk így – lángoló ereje szervezi, igazítja, illeszti egymás mellé a szavakat, amelyeket kimondhatunk. Az „értelem által hagyott űr”, ahogy mondod, nem valami tiltás eredménye tehát, hanem inkább az a tűszúrásnyi pont, amelyben a létezés megismételhetetlen nagyszerűsége nyilvánulhat meg, ahogy Ottlik Géza mondaná. Egyébként ő írja azt is, gyönyörű szépen, hogy az ő mondanivalója az egész élet, a teljes világmindenség, a létezés egésze…
▶ Hadd legyek kissé kötözködő. Az értelmet nem épp az indukálja, hogy mindig marad valami megfejthetetlen, és megfejtési kódjait fel sem mutató érzékelhetetlenség? Nem gondolod, hogy Ottlik mérhetetlenül ironikus? Talán az „igen, de mégis” végtelenül eredménytelen emberi törekvése által határozhatnánk meg ezt a fajta teljességigényt. És mintha az Alef is felsejlene.
▷ Nem hiszem, hogy Ottlik ironikus ebben a kérdésben. Nála a teljesség igénye valami sóvárgó poézist, valami áhítatos költészetet jelent, amellyel az élet csodája kifejezhető. Az a valami viszont, amire nincsen szó (mert ahogy egy buddhista szutra mondja: „formája, sőt neve sincsen”), az a bizonyos „megfejthetetlen” tehát, az mindig is megfejthetetlen, kimondhatatlan és megnevezhetetlen marad, ugyanakkor viszont nem megsejthetetlen, mert különben hogyan is tudhatnánk róla beszélni? Megint csak egy buddhista mondat jut eszembe: „Ami létezik, az sincs, és ami nem létezik, az is van.” Megfejthetetlen az értelem számára, de ez még nem azt jelenti, hogy nem is létezik. Gondolom, Borges is azért nyúl sokszor a zsidó vagy az iszlám misztikához, mert úgy tűnik, a kabbala vagy a szufi többet foglalkozik a „kimondhatatlan lényeggel”. Különösen érdekesnek tartom, hogy az Alefről szóló novellában ez a kimondhatatlan, megfoghatatlan lényeg a szeretett nő szépségéhez kötődik. Lényegében a szeretett és örökre elvesztett nő szépsége az, ami ebben az esetben kimondhatatlan, és e köré épül, e köré – mint mozdulatlan mozgató köré – szerveződik szövegszerűen az egész elbeszélés. Tehát a hiány az, amiből kibomlik a teljesség, ahogy József Attila hátborzongatóan szép sorában is: „Csak ami nincs, annak van bokra.”
▶ Irodalmi szempontból mit jelent számodra ez a mondat: Miképpen és nem azt, hogy mit?
▷ Számomra ez a kettő nem különül el, a miképpen és a mit kérdése szorosan egybetartozik, mert ha akár csak „egy pengeélnyi rés” támad közöttük, az egész összeomlik. Mindegy, melyik felől közelítek, a végeredmény ugyanaz. Néha a megfogalmazás mozdul meg előbb, és elindul valami kimondhatatlan felé, máskor meg egy homályos sejtés vagy érzelem keres magának tárgyiasulást, megfelelő nyelvezetet. A kettő soha nincs külön, én legalábbis nem tudom elképzelni, hogy az milyen lehet.
▶ Prózáidban többnyire jelen van egy történeti szál. A történetek belülről építkeznek, és kifelé haladnak, hogy elérjék a jól szervezett nyelvezetet, amely mindig egy teremtett-virtuális térre irányul, vagy pedig kívülről érkezik és a szerzői képzeletvilágon áthaladva jut újra a külső világba, mintegy átalakított visszahelyeződésként, immár papírra vetett írásos formában?
▷ Többször is megpróbáltam valós vagy félig valós történetekből kiindulni, és áthelyezni őket valamiképpen az irodalmi elbeszélés terébe, de az eredmény minden alkalommal siralmas volt. Be kellett látnom – mély szomorúsággal egyébként –, hogy nem tudok történeteket „elmesélni”. Maradt tehát a történetek, életek „kitalálása”. Persze, soha nem a tapasztalattól függetlenül, mert hát a képzeletben megjelenő történetek és életek óhatatlanul a megélt valóságban gyökereznek, csak valamiképpen ezek is – hogy visszautaljak a korábbi kérdésre – a „látomás” alakját öltik, „életképzeletté” válnak, legalábbis akkor, ha sikerül jól odafigyelnem a történetre, amely megszületik (sokszor úgy érzem egyébként, hogy tőlem függetlenül).
▶ De a történetiségnél mintha sokkalta fontosabb lenne számodra a nyelvi térbe bújtatott valóság, a stilisztikai-formai megoldások. Úgy olvasom, elsődlegesek a reflexiók, a kibontott, avagy elrejtettségében kibontásra váró, felfejtésre váró történeti szálhoz képest.
▷ A „nyelvi térben” rejlik az irodalommal járó kellemetlenségek, gyötrelmek, keservek és kudarcok legnagyobbika, de ugyanakkor az irodalommal járó fellélegzések, megkönnyebbülések legnagyobbika is. A nyelvi térben válik létfontosságúvá a leírás és megfogalmazás milyensége, a szavak hangzása, a mondatok rendje, az egymásra rétegződő sorok hullámzása, vagy feszessége.Vagyis, hogy kimondjam végre: ezen áll vagy bukik a szöveg szépsége. Ha nem szép a szöveg, akkor a legmegrázóbb történetet is el lehet hajítani.
▶ Írásaidban jól elrejtett csapdák foglya leszek, egymásba csomagolt jelek és jelentések ügyesen megfejtő játékosává kell válnom, hogy az olvasás során létrejövő újabb és újabb olvasatok között megtaláljam a kijáratot (hogy félig paradoxonnal szóljak, számomra írásaidban az értelmezhetetlenség nem a zártság, hanem a nyitottság felé tolódik el).
▷ Tulajdonképpen én is ezt a bizonyos kijáratot keresem, és nagyon jó, ha ez a keresés néha játékossá tud válni, de a legtöbbször nem az. Gyakran a pánik és a téboly intenzitásával válik eszeveszett hajszává, sőt üldözéssé is olykor, ahol nem tudni már pontosan, hogy ki a vadász, és ki az űzött vad… Mindenesetre örülök, ha a nyitottság fel tud derengeni helyenként. A zártság amúgy is nehezen elviselhető, minden tekintetben. Gondolom, az űzött vad is inkább a hajsza bizonytalanságát választja, a bezártság kiszámítható biztonsága helyett, a kockázatos szabadság számára is többet ér a holtbiztos rabságnál.
▶ „A párducnak elég elrejtőznie (minthogy áldozatait látványa elrémisztené), az állatokat odacsalja illata, önmaga így válik láthatatlan csapdává.” A Másik hiánya, de csakis a nagybetűs másiké, mindig felerősíti a képet, amely kép viszont örökösen csak a képzeletben, a virtuálisban létezhet, de csakis addig, amíg a Másik vissza nem tér vagy meg nem jelenik. Ha ez a Másik az elhallgatás, akkor amint megszűnik a szöveg – mint a Másikat távoltartó –, azonnal megnyílik az ajtó a semmire, és minden kép az ajtón túliba rohan.
▷ Tulajdonképpen ez jelenthetné a szöveg halálát, ha… Ha nem úgy volna, hogy minden hiány mögött egy újabb hiányt találunk, és – sajnálatos módon vagy inkább hál’ istennek – az a bizonyos Másik (bármi rejtőzzék is e mögött a nagybetűs szó mögött) az örökös elfedésben, a folytonos „elhalasztódásban” van, és így esélyünk sincs arra, hogy megérintsük a kezét, a haját, vagy hogy megpillantsuk a ruhája szegélyét legalább. Mert amikor már azt hisszük, hogy igen, megvan, akkor mindig, de mindig kiderül, hogy nem, hogy ismét tovább siklott, és csak a fátyol volt, az egyik selyemfátyol a sok közül, ami lágyan meglibbent, csak ennek a fuvallata legyintette meg arcunk.
A szöveg nem tud meghalni tehát; viszont ha a lélek eltompul, elhomályosul, akkor elveszítheti ezt a játékos, életre-halálra szóló kapcsolatát a Másikkal, és akkor megszűnik ez a varázslatos bújócska is. Nem a szöveg, nem a Másik szűnik meg, hanem a lélek amúgy is sérülékeny figyelme törik meg. És nem érzi már a párduc veszedelmesen csábító illatát.
▶ Pszichoszomatikus életrajzok című kötetedben eljátszol a külső és belső terek szembenállásával. Mintha a végtelenül zárt és a nyitottság felé tartó, a virtuális tér és a valós valóság közé húznál egyfajta láthatatlan választóvonalat. Leírásaidban úgy tűnik, hogy az utóbbiak inkább formáznak egyfajta metafizikus, láthatatlan világot. Így elbújtatva jól megfér az indusztriális társadalom kritikája. Mintha azt sugallná a kötet, hogy elfelejtettük valós értékeinket, és egy fogyasztói társadalom rabjai lettünk. Hogy a sok kép között elsikkadnak azok, amelyek igazán számítanak.
▷ Igen, így érzem. Példát is mondhatok. Ezt a kötetet egy olyan jelenettel akartam kezdeni, hogy egy elfüggönyözött szobában valaki lefekszik a vajszínű kárpittal borított ágyára, próbál megnyugodni,
elcsendesedni, elmélyedni, és ebben az állapotban megpróbál elképzelni egy tájat, egész pontosan egy völgyet, fákkal, bokrokkal, a távolban egymásba hajló füves dombokkal, egy rendes völgyet tehát, mindennel, ami hozzá tartozik. Ennek a képzelt figurának, aki ott fekszik azon a kellemes ágyon, az egyetlen megkötése ezzel kapcsolatban az, hogy a völgy teljes egészében belülről szülessen meg, tehát egy elképzelt völgy legyen, és ne egy valódi táj felidézése, vagyis ne olyasmi, ami kívülről érkezik: magazinok lapjairól, reklámplakátokról, filmfelvételekről, esetleg egy megélt kirándulás valóságából. Ott fekszik tehát ez a szerencsétlen illető, és nagy nehezen sikerül ellazulnia, ami persze már nagy eredmény, és meg is nyugszik, ami még nagyobb szó. A tájat azonban, az érintetlen, belső képet, bárhogy is szeretné, nem tudja elképzelni. Filmek, plakátok, fotók elemei jelennek meg, folyton ezek úsznak be a belső látóterébe, és keserűen döbben rá, hogy a völgy, amelyre vágyik, örökre elérhetetlen már a számára. Nos, ez lett volna a kötet alapja, ez a kis történet, ezzel a boldogtalan figurával. Ez a szöveg végül nem született meg, de valahogyan talán mégis átszűrődött belőle valami a megszülető történetekbe, átszivárgott valami a figura boldogtalanságából a kötet szereplőibe.
▶ Regényrészleteidet olvasva azt tapasztaltam, hogy a tőled megszokott módon, az olvasódat sokatmondó bizonytalanságban hagyod. Erősen vizuális rezonanciával megszerkesztett szövegeknek tűntek.
▷ Nem nevezném regénynek, inkább csak fejezeteknek, az alcím is erre utal. Másrészt egyre inkább úgy érzem, hogy a „fejezetek” az én valódi műfajom, mert így legalább nem kell a szálakat, a szereplőket mindenáron összekötni, összeerőltetni, és a történeteknek több fókusza lehet egyidejűleg, ami pedig remélhetőleg nemcsak nekem jelent nagyobb szabadságot. Ezek a fejezetek lényegében egy imaginárius kisváros életéről, egy kitalált világról szólnak. Mivel sok olyan dolog van, amit nem tudhatunk a világról, a valódiról sem és az elképzeltről sem, e miatt a bizonytalanság miatt a papírra került történetek nem mondanak el mindent, némely dolgokat pedig egyenesen elhallgatnak, lehet, csak azért, hogy ebben a némaságban benne rejtőzzék a gyakran varázslatos és mágikus, sokszor viszont kiábrándítóan üres és reménytelen világ metafizikája.
▶ Eddigi beszélgetésünk során igencsak elméleti témákat súroltunk; néhol talán fel is szaggattuk, ahol erőteljesebb volt a becsapódás, ahol a témák függőleges mozgással haladtak és mélységeiben próbálták értelmezni önmagukat. Most arra kérlek, húzzuk fel kopásálló lábbelinket és sétáljunk egyet „folyásiránt”… Írásaidban felfedezek egy erős helyi kötődést. Szülővárosod, Zenta, folyóparti kisváros. A Tisza nagyon sokat jelent számodra? Másik lakhelyed, Szeged is a Tisza mellett van. Sokban eltér az ottani tiszai hangulat az ittenitől. A folyó, a kert, a kisváros mind jelen vannak írásaidban, beszélnél ezekről?
▷ Tegnap éjjel hazafelé menet megálltam a fagy kellős közepén, mert egyszer csak elkezdtem gyönyörűnek látni ezt a csonttá dermedt világot, utánozhatatlanul szépnek és megismételhetetlennek, még a félrehányt koszos havat is, és a hideget, a jéghideg nyugalmat, a mozdulatlanságot, amelyben szinte az idő is megállt, megszűnt egy pillanatra. És ez a pillanat, amelyben megfagyott, meghalt minden, nem egy lesújtó és gyászos pillanat volt, hanem ellenkezőleg, egy felemelő, megtisztító, hatalmas pillanat…Nem biztos, hogy helyhez kötött élmény az ilyen, lehettem volna akárhol a világon ebben a pillanatban. Igaz, éppen Zentán voltam, és talán ez sem mellékes. Ahogy az sem, hogy a Tisza éppen a napokban kezdett befagyni, és ez mindig monumentális időszak, legalábbis nekünk, folyami embereknek. A folyó nagyon lényeges a számomra, azt hiszem, el se tudnám képzelni az életem folyó nélkül; nem is nagyon akarom elképzelni. (Most olvasom Tolnai Ottó interjúregényét, ebben mondja: „Annyira a folyóhoz kötődnek ezek a Tisza menti kisvárosok gyermekei, hogy egyfajta kétéltűeknek is nevezhetők…”) A folyó közvetlen kapcsolatot jelent a tengerrel, ezekről a dolgokról pedig már nemigen lehet beszélni. Ahol van folyó vagy tenger, ott a legkeservesebb időkben is van kiút, van kiengesztelődés és van szabadulás. A kilencvenes években, a lehető legkézzelfoghatóbb téboly időszakában talán éppen a folyó mentett meg a tényleges megzavarodástól.
Érdekes lenne például felmérést végezni arról, hogy a vizek közelében levő városokban vajon mennyivel volt kevesebb az öngyilkosok száma azokban a végtelenül elborult elmék által igazgatott években. Mert szinte biztos vagyok benne, hogy kevesebb volt. Zenta egy Tisza menti kisváros, és ha nem lenne folyója, azt kellene mondani, hogy az utóbbi években igen nyomasztó kisváros. Mert az eldurvulás nemhogy tapintható, hanem egye36
nesen arcul ütő jelei úton-útfélen megmutatkoznak a mindenre kiterjedő igénytelenségben: az ápolatlanságot sugárzó utcák helyenként járhatatlan útjaiban, a félig összerogyó állapotban levő lakóházak gondozatlanul hagyott kertjeiben, a város központjának teljesen rendezetlen és szabályozatlan forgalmában, a város szívében található kocsmák és cukrászdák lehangoló berendezéseiben és udvariatlan, sok esetben egyenesen bunkó felszolgálóiban, nem beszélve a hétvégi éjszakák agyréméről, amikor hullarészeg figurák tényleg a város szívét ordibálják tele, és a város szívét rondítják el az ilyen-olyan ellenes falfirkákkal. Rendezetlenség, ápolatlanság, igénytelenség tehát, olyannyira, hogy mindez az idiotizmus határát súrolja már. Hamvas Béla írja (akinek a nevére sokan összerezzennek, gondolom, okkal), hogy a kultúra hiánya elsősorban azt jelenti, hogy az ember védtelen a tolakodókkal szemben. És mindennek ellenére szeretem Zentát. Éppen azért fájnak ezek a dolgok, mert szeretem, és mert egy másik Zenta emlékét is őrzöm magamban, amelyet még inkább lehetett szeretni. A régiek, mivel szerették, meg is vigyázták a várost. Volt igény arra, hogy szépek legyenek az utcák, a terek, a „zöldövezet”. Ez nem pénzkérdés, ez egyes-egyedül igény kérdése, tehát lelkiállapot kérdése. Nem tudom, ez a mostani lelkület honnan került elő, de ez egy egészen ijesztő lelkület, a pusztulás és rombolás és kulturálatlanság lelkülete. És sajnos azt kell gondolnom, hogy ez a sötét lelkület nem fog egyhamar elillanni innét. Várni kell tehát, várni a csodát, ahogy mondjuk William Golding regénye végén, mert van olyan helyzet, amikor már egyedül a csoda segíthet.
Szeged… Különös módon a „felvirágzása” egybeesett a mi délvidéki fokozatos lepusztulásunk idejével: Szeged új központot, új körutat kapott, és felújították a monarchiabeli épületeket is, amelyek egy nagyon nemes építészeti hagyományt képviselnek; a széttöredezettséget, ugyanakkor meg valamiféle nyers erőt, tehát egyfajta leplezetlen erőszakot megfogalmazó mai épületek meg se tudják közelíteni azoknak a száz-kétszáz éves házaknak a szépségét és eleganciáját. Persze, ez a mai Magyarország sokkal inkább kötődik az alig leplezett, nyers erőhöz, az ezüst- és aranypapírba csomagolt erőszakos zsákmányoláshoz, éppen ezért máris ki kell mondanom, hogy Szegedet csak éjszaka szeretem, nappal nem; csak amikor elcsitul a forgalom, a nyüzsgés, a féktelen és türelmetlen pénzhajhászás és költekezés, szóval éjjel szeretem a várost, amikor egyedül maradok azokkal a régi épületekkel az üres utcákon, ahol legfeljebb egy-két pityókás, boldog fiatal költő kószál, és hanyatt fekve a hóban, félszárnyú madarak lenyomatát hagyja maga után, őszintén kacagva.
