Sirbik Attila: eXoból Endóba
Zú
Samu János Vilmos

▶ A mozgás lineáris-kifeszített merev felszínére zuhanó-csöppenő mindig-tovaszökő pillanatcsepp – hogy ellágyul, ernyed, gyűrődik...
Ha a mítoszteremtés aktusánál maradunk, anélkül, hogy egyáltalán elkezdtünk volna bármit is, felmerül a nyelvbe kódoltság kérdésköre, hogy a világok teremtése nyelvi-szavak általi aktus-e vajon. Amiről te írsz, az az érzésem, hogy sokszor a paradoxonba oltódó pulzálásban* foglal helyet, vagyis, hogy sok esetben az értelem kijátssza önmagát. Eljutsz egy-egy pontig, amelyről eldönthetetlen marad, hogy végcél, vagy kiindulópont-e. És, hogy számodra nem is ezen pont meghatározása a fontos, hanem a kettő, az indulás és a megérkezés közötti viszony. A felgyorsulás-továbblendülés a pillanat szívében. (Amely pillanat maga a Másság talán, vagy csak hüvelye a Másság mindig alakulásának. És itt szándékosan nyitva hagyom a zárójelet a válaszodban megteremtődő értelem számára.
▷ A zárójel oltalma, a margó finom és kényelmes, másodlagos perspektívája, amelyet akár könnyűszerrel vissza is vonhatunk, épp csak „megigazítja” kicsit, ami a főfolyamban sodródik, ha nem is a pillanat, de mindenképp a mítosz kelyhébe vezet.
Ilyen körülmények között, be/elzárva tehát, könnyebben megfigyelhetjük, miként „hord félre” a „nyelvbe kódoltság”, a szöveg talán hagyja, hogy rajtakapjuk logikája ellentmondásosságában, fölment a végpontokat hitelesítő igazság kötelessége alól, amelyről az első emberek, ugyanazok, akik az azonosságot sem ismerték, még csak nem is hallottak. „Úgyhogy valamely alak minden újabb megjelenéséről úgy hitték, hogy új alak (...) és minden új szenvedélynél új szívre gyanakodtak.” (Vico) Ugyanő a mitikus mondás nyitottságát a nyelv keletkezésével, a névadás varázslatával és csodájával hozza összefüggésbe, ami a képlékenység és a jelek plazmaállapotának poétikája, az alászállás szenvedélyes és megalkuvás nélküli tettének vérbő eseménye, a halál és szerelem, szentség és kárhozat, mese meg valóság, az éjszaka tájainak meg az obszcenitás mézbűneinek puha együttderengése. Olyan, mint amikor a mitikus Zú madár a levegőbe lendül, karma elemelkedik, és bár távolodóban csak a szemhatáron zsugorodó szárnyak puha lengése marad, másfelől a visszamaradó megfigyelő múló és jelentéktelen parányisága, azért a mozgásban érezhető az elindulás, az elrugaszkodás, a szárnyalásban suhogó feledés és megismételhetetlenség, a nyugvópont elhagyása és lehetetlensége, amit a kibontakozás és a mozdulatlanság már-megtörtént kioltódása sürget.
Amikor a fenti idézetben az új szívről esik szó, fontos megérteni, hogy attól lesz újjá, hogy ilyenné írjuk, elmagyarázzuk, miként is képzelték „az első emberek”, azért, hogy közelebb kerüljünk hozzájuk, valamiként szavaik mögé férkőzzünk, pedig amíg új szívről beszélünk, a régiről is szó van, valamely nyelvi varázslat és kapcsolatteremtés révén, elvégre az újnak nem volna értelme máskülönben, Máskülönben. A valóban új szív attól új, hogy nemcsak radikálisan különbözik a régitől, hanem másik, nincs köze hozzá, saját eredetmítosszal rendelkezik, másrészt ez a jelölő, szó (új) teszi ilyenné, ettől rugaszkodik el, ez volna (Virilióval szólva) a súrlódási felülete, bonyolult értelemben: a feltétele. Ennek segítségével képzeljük egyáltalán el, a maga másságában, eltérésében, posztulátumszerű elválasztottságában. Olyan feltétel ez, amely magát iktatja ki, éppen teljesülése érvényteleníti,
attól van/lehet, hogy már nincs, mintegy hagyja, hogy a belőle következők fölülírják. Amíg viszont ez nem történik
meg, jelentése egyensúlytalanságot visz a belőle építkező állításokba, azaz még nincs, csak az új jele van mint fölhívás az újra, mint olyan valami, aminek teljesülnie kell, de akkor kilép önmagából. Azt hiszem, ezt nevezed „felgyorsulásnak-továbblendülésnek a pillanat szívében”, ami egyébként a Más jelenléte formalizálhatatlan és természetesen ellenőrizhetetlen konstrukcióinkban, eme konstrukciók eltávolodása önmaguktól, az idő űrje a magok helyén.
Illusztrációképp engedd meg, hogy meglopjalak, amint soraimmal szembesítesz, láthatóvá tegyem a szöveghelyet, amely a nagyon pontos és érzékeny kérdés indokául szolgált, és amelyet felvetésed érint: A bűnbeesést követő (egyik) ősjelenet, a Földi Paradicsomból való kiűzetés, amely az emberpár meztelenségének fölismeréséhez
és a szégyenkező rejtőzködéshez vezet, mint olyan következmény, ami „vizuális jelenségek meglepő sorozata, nem pedig – ahogyan szívesen ismételgették – szexuális felfedezés”, számot ad egy korábban Másként tételezhető viszonyról, amely az érzékelésváltást követőleg különül csak el. Ádám és Éva a kezdetektől ruhátlanok, a ruhátlanság tehát az édenben is jelenvaló, de minthogy nem foglaltatik a (meg)látás tagoló műveletébe az adott körülményeken kívül áll, senki sem érzékeli/tulajdonít neki jelentőséget, de nélküle lehetetlen lenne a dromológiai tovasiklás (a váltást éppen az érzékelteti, hogy egy előzőleg meglévő, ám marginalizált/távollévő elem a rendszerbe
kerül, és megváltozik az összjelentés). A meztelenség ténye önmagában semmi esetre sem többlet (mindig itt volt), de csupán az érzékelése, ami a másik sikeres csábításának és elmenekvésének hátrahagyott struktúraelem-héja, egy olyan mementó, amely jelzi, hogy a már megint messzire száguldott Másik az imént még benne volt viszonyainkban, elérhető közelségben, csak éppen fölismeretlenül. (Eme logika szerint Ádám és Éva bűntelenül szeretkezhettek a marokba való, gömbölyű-kemény, nehéz (mell)almák hullása fölé legyezőszerűen emelkedő
almafa oltalmában, amelynek levélrezgése-vágyreszketése az üvöltéssé erőltetett kielégülés-sóhajok édes-kéjes rohamának ujjongó-ártatlan ünnepe volt; sőt, ebben az állapotban a vállalkozó Juliette és a rendesen tapasztalt Noirceuil szodomita-kollektív, kombinatorikus-képzeletgazdag játszadozásai is elfogadhatóak – lennének.)
Az újról kiderül, hogy voltaképp visszatekintés is, számot ad egy érzékelésváltásról, amely éppen történik, továbbá érzékelésváltásként határozza meg magát, és rámutat arra, amiből kivált és ami a leendő anyaga, a már hátrahagyott rendszeren belül fölismert másik, amely így továbbra is jelenvaló, továbbra is elérhetetlen…)

* Pulzálás abban az értelemben, mint ahogyan a pillanat, a mindig jelen (és a mindig tovasikló) feltöltődik a jövő irányából, de azonnal az érzékeken keresztülhaladva a múltba hullik.