Sirbik Attila: eXoból Endóba
Libatalpnyomok
Deissssinger Ákos – Mézes Mihály

▶ A szemmel letapogatható, körbejárható, dimenzióival a létbe íródó tárgyszerűség. Körbejárni a meghatározatlan, kontúrjaiban szétfolyva rögzülő anyagszerűséget, amely mögött az alkotó hétköznapjain átfolyó személyesség hatol be az írott sorokba. Az olvasható tárgy és az olvasás során a képzeletbe furakodó tárgyszerűség erővonalainak metszéspontjában egymásba ér a két alkotási mód és az ezek befogadására irányuló figyelem esszenciája. Libatalpnyomok, vasárnapi asztalon a leveses porcelántál... – mind-mind gyönyörű képeket láttat.
▷ Mézes Mihály a markában szorongatta, miután nyomára bukkant és megszerezte Szirmai Károly ellopott aranyfogát. Miközben lassan kinyitja tenyerét és megmutatja a féltett fog halvány fényét, csak keveset fűz hozzá. Annyit mond, hogy ő most a tenyerén tartja az idő lélegzetvételét.
1990-ben Verbászon, az állomás melletti régi temetőben valaki feltörte Szirmai Károly mohás, falazótéglával körülrakott kriptáját. Eltemetett írónkat az ismeretlen tettes kiforgatta a koporsójából, pecsétgyűrűjét lehúzta porráfoszlott ujjáról, majd a tátott szájából, mint aki épp kiáltani akar, aranyfogát egy hirtelen, de határozott mozdulattal kirántotta. A tompa roppanást a nedves, puha mohaszőnyeg nyeli el. A sokáig elveszettnek hitt Szirmai-aranyfog úgy jelenik meg Mézes Mihály tenyerén, mint egy megfoghatatlan, önmagában egyre kevésbé elkülöníthető, az elemzés számára hozzáférhetetlen, ironikus, csalóka, játékos, ám féltett, imádott, kultikus tárgy. Kétségbeesetten igyekszünk megragadni, próbáljuk követni kijelentését, amely legalább an�nyira kihívó, mint Szirmai aranyfoga, ám megfejthetetlen rejtély marad mindkettő. Szirmai aranyfoga a tenyerén egyszeriben birtokol mindent, amit tudni nekünk soha nem adatik meg. Erejét elsősorban nem abból nyeri, hogy Szirmaié volt, hanem, hogy mint tárgy nem ismeri önmagát, idegen önmaga számára. Pontosan ez az idegen vonzerő, másság az, ami kihívás, csábítás, rejtély. Szirmai aranyfoga, vagy a sziváci Kristály Klára keze nyomán fényezett Szenteleky-kerékpár fölényes mássága velünk szemben az a hely, amely kitér értelmezésünk elől és ahol mi kitérünk önmagunk elől. Ez a másság nem a vágy helye vagy az elidegenedésé, hanem a szédületé, az el- és feltűnésé. Mézes Mihály beírja magát a máshonnan eredő idegen formába, kultusztárgyaink idegen vonzásába, adott esetben Szirmai aranyfogának meghosszabbításába.
▶ Az idő kijátszása, ahogyan az emlékezet is saját csapdájába esik, ahogyan töredezetté, foszlottá, foszladozóvá válik, merthogy a halálközeli állapot felgyorsítja a feledést, és lassítja az emlékezetet. A kettő között alakuló terrénumban pedig megteremtődik a nyelvezet kihagyásokkal tűzdelt pulzálása. Az elcsendesülés-halkulás és annak feltöltése, hogy a rekonstruált történet immár végérvényesen rögzüljön a papíron. Hogy ne vesszen tovább, hogy ha szakadozott is a vége-széle, de megmaradjon. És talán mindez csak fikció, vagy a létállapot rögzítése. Az előző mondatból remélhetőleg gyorsan feledésbe merül a „csak”-ba rejtett értelemcsapda, hogy átadja helyét valami másnak, ami a többlet felé nyitott.
Ahogyan a paradoxonba íródik a szöveg háttere, ez a háttér pedig a kimondatlan, „a kimondatlan, mint tünet ... a tudatosság tünete”*. Hihetetlenül izgalmas a naplóforma beemelése a novella szövegterébe**, hiszen egy olyanfajta intimitást teremt (és már megint csak az intimitásnál tartunk), amely kétszeresen is illuzórikus. Hiszen a szerelmes számára el nem mondott, ki nem mondott, a félelem által leárnyékoltan kimondhatatlan szövegről van szó, így ebben a formában az olvasó, és csakis az ő számára, aki ez esetben egy ismét voyeur pozícióban lévő harmadik személy, feltárul az igazság.
▷ Úgy tartják Moholon, hogy Mézes Mihálynak nem volt apja és anyja. Egyesek szerint a magányos, shakuhachiján játszó Magura siklóbőr markolatú pengéjének élén fakadt, mások elmondásai alapján pedig Szél Ibolya selymes bőre alól cseresznyerügyként hajtott ki. 1933-ban emelte fel Ibi az augusztusi, poros útról, ekkor semmije sem volt. Ma van egy könyve, amelynek nincsen sem tárgya, sem szubjektuma, csupáncsak különféle módon megformált anyagokból, teljesen eltérő időkből és gyorsaságokból áll össze. Nincs különbség a között, amiről a könyv szól, és a mód között, ahogyan az íródik. A könyv titka tehát, hogy nincs többé tárgya és csak a külvilág által, odakint létezik, összekapcsolódva más elrendeződésekkel. Van egy sárga kerámia kanári, amely Szenteleky Kornélé volt. Ennek a sárga kerámia kanárinak tulipánszárba hajló, szecessziós az éneke. E madárka és Mézes Mihály két teljesen eltérő, különböző sorozat kitörését mutatja, egy olyan közös szökésvonal mentén robbannak ki, mely már semminemű jelölőnek nem tulajdonítható és nem rendelhető alá, nem-jelentővé lesznek, létrehozzák a saját szökésvonalukat. Az efféle elrendeződés, mint egy szerv nélküli test, mely megállás nélkül szétbont, nem jelentő részecskéket, tiszta intenzitásokat továbbít, tart mozgásban. A Szenteleky-féle kerámia kanári bölcsessége, hogy gyönyörű a hangja.
▶ Az emlékezés-szerű, az élőbeszédet idéző írói nyelvezet egyfajta intimitást kölcsönöz szövegeidnek. Ebben az intim szférában mégis egy olyan térképies, felülről láttató perspektíva nyílik, amely egy voyeur befogadói pozíciót teremt. Beleshetek mások életébe, az akadozó nyelvezet lehetővé teszi számomra, hogy elhiggyem, valóban xy leírt gondolatait olvasom. Hihetetlen intenzitással teremtődik meg egy tiszta valóság/valóságosságérzés.
▷ Ha a Szentelekyre gondolok, akkor is minden összefolyik, langyos lágy bizonytalansággá mállik. Pedig kézzelfogható körülötte minden, akár a tájunk. A tájkép is alig változik. Egyik helyen erősebb a búza, másutt silányabb, de mindenütt búza, kukorica. Gondoljunk csak Szenteleky kerékpárjának vékony hajtószíjára, feszes, mint a bőgőhúr, és olyan rózsaszín, mint az emberbőr. Vagy ha az író zakójának a jobb zsebében hordott üres csigaházra gondolok, amelyről Mézes Mihályon kívül csak kevesen tudnak. Amelyre saját kezűleg csak ennyit írt:

„Vihar közelít.
Már a csigaházon is
átfütyül a szél.”

Lehet-e egy szöveg törvénye a természet törvénye is, ha az éppen a világ és a szöveg, természet és művészet megosztásán őrködik? Amikor az Egy kettő lesz. A szellem mintha késésben lenne a sárga kerámia kanárihoz képest. Talán soha nem tudtam, nem voltam képes eléggé a kívüllét nevében írni. Odafordulok, figyelem a fényes csigaházat, annak halvány derengését, hogy többet tudjak meg róla és közben...
Kihullik belőlem a test és a lélek.

* Roland Barthes: Beszédtöredékek a szerelemről – „Zavart arckifejezés” 151. p.
** Deissinger Ákos: Naplóm (Részlet Ádámka naplójából) című szövegéről van szó. In: Beke Ottó – Deissinger Ákos – Samu János Vilmos: A háromlövetűség dicsérete, zEtna, 2005.