A zentai kórháznak itt leírt története elgondolkozásra készteti az olvasót. Miért kellett 108, illetve 132 év ahhoz, hogy egy olyan intézmény megszülessen, mint a mi kórházunk? Ha elgondoljuk, hogy Zenta városa maga is az egyik leggazdagabb földbirtokosa volt az egész környéknek, és mégis a múlt században önkéntes adományokat gyűjtöttek - természetben és pénzben - a kórház fenntartására, felmerül a kérdés, hogy miért volt mindez. Tekintélyes pénzösszegek gyűltek össze a kórházalapba, melyeket kamatra kiadott a város a polgároknak. Azt szerették volna, hogy magából a kamatokból befolyt összeg fedezze a kórházi kiadásokat, és a városnak ne okozzon gondot a kórház eltartása. Beruházásra akkoriban nem is gondoltak. 132 év után minden gátlás nélkül megadhatjuk a választ.
A társadalom nem érezte kötelességének azt, hogy kivétel nélkül minden embert segítenie kell, és gondozásába kell vennie, ha megbetegszik, vagy ha megrokkan. A beteg ember, ha nem volt senkije, tehetetlenül vergődött, mert kórházi ágy a részére nem jutott. A "szociális gondozás" ismeretlen volt. Háborús rokkant pl. ajándékba kapott verklivel kereste meg betevő falatját. A múlt században a feudalizmus és az indusztrializáció mezsgyéjén ilyen volt a mentalitás.
A másik ok az orvostudomány elmaradottsága volt. Hiányoztak az orvoslás és a gyógyítás meggyőző példái. Az orvostudományban a forradalom Semmelweisszel kezdődött, de csak a XIX. század vége felé fejlődött föl igazán a baktériumok felfedezésével.
Ez a két ok azonban nemcsak a Tisza-vidékre vonatkozott, hanem a nagyvárosok kivételével országosan is fennállott. Szolgáljon mentségül Zentának, hogy a városok közül első volt Bácskában, ahol kórházat alapítottak 1834-ben.
Könyvünk célkitűzése a zentai kórház történetének megírása volt. A történet a kórház alapításával kezdődött 1834-ben. Nem volt érdektelen ezzel kapcsolatban megtudnunk, hogy mikor nyílt meg Zentán az első gyógyszertár, továbbá hogy ki volt Zenta első diplomás orvosa. Huszágh László kutatásaiból ismeretes, hogy az első gyógyszertár 1818-ban kezdte meg működését. Az első diplomás orvos megjelenését városunkban az alábbiakban ismertetjük.
Tudjuk, hogy az 1800-as évek elején igen kevés volt a diplomás orvos, olyannyira, hogy vármegyénként alig volt több mint három-négy. Az ún. seborvosok láttak el minden orvosi munkát. Azoknak a seborvosoknak, akik valamelyik orvosi fakultáson vizsgát tettek, megengedték, hogy diplomás orvos hiányában belső bajokat gyógyítsanak. Zentának nem volt a század elején egyetemet végzett, diplomás orvosa. Bizonyítja ezt az a tény is, hogy amikor a gyógyszertár felállítását a Helytartótanács 1818-ban engedélyezte, egyidejűleg utasította a várost, hogy minél előbb gondoskodjék diplomás orvosról. Valószínűleg ennek a felsőbb utasításnak kívánt eleget tenni a községi tanács, amikor 1822-ben a pesti orvosi fakultáshoz fordult azzal a kéréssel, hogy küldjön Zentára egyetemet végzett orvost. A községi elöljáróság 1822. április 12-i jegyzőkönyvéből megtudjuk, hogy megállapodás jött létre tudós Boros Sámuel pesti orvos és a község között. 200 forint évi fizetésben állapodtak meg, ezenkívül a község egy lakóházat bérelt az orvos részére, mely az összes mellékhelyiséggel rendelkezett. A bérleti szerződés 1822. április 24-én, Szent György napján lépett életbe. Valószínű, hogy dr. Boros Sámuel még a tavaszi hónapokban megkezdte orvosi működését. A jegyzőkönyvek mint városi fizikust emlegetik.
1824. július 25-én a város bírájához fordul levélbeli panasszal. Elmondja, hogy a zentai zsidó hitközség a "Pesti medica fakultásnak megígért egy summa pénzt" abban az esetben, ha Zentán telepedne le. Azóta már eltelt két év, és a hitközség nem tett eleget kötelezettségének. 1825. február 1-jén a közgyűlésen felolvassák "tudós Boros Sámuel, e város doktora és Budai István seborvos" bizonyítványát, melyet közösen állítottak ki egy verekedésből származó sérülésről. Ugyancsak a jegyzőkönyvben szerepel Boros Sámuel neve 1825. VIII. 19-én egy orvosi bizonyítvány ismertetésével kapcsolatban. Ezután többé nem találkozunk a nevével. Nem szerepel sem a jegyzőkönyvekben, sem az adófizetők listáján. Végignéztük az elhalálozottak listáját két évtizeden át - eredmény nélkül. Minden valószínűség szerint elköltözött Zentáról. Működésének kimutatható időtartama három-négy év.
Meg kell még emlékeznünk Budai István "seborvos"-ról is. 1825-ben szerepel először a jegyzőkönyvekben, de minden valószínűség szerint már a húszas évek táján Zentán működött. Pontosan követni lehetett működése idejét az adókönyvek alapján egészen 1841-ig. Háza és földje volt, és orvosi praxist folytatott. Ezt onnan tudjuk, hogy 1835. április 2-án bevádolta a hatóságnál Kragujev Iso helybeli lakost, mert nem fizette ki neki a honoráriumot és a használt gyógyszerek árát, 15 forint és 18 krajcárt. Meghalt 1841. szeptember 18-án, 60 éves korában. A temetési szertartást Váltó János káplán végezte, aki később mint adai kanonok-plébános igen tekintélyes alapítványt hagyományozott a zentai kórházra.
A kórház történetéből nem maradhat ki egy szoborleleplezési ünnepség, amely egyúttal névadó ünnepe is volt a kórháznak. 1959-ben a város olyan határozatot hozott, hogy a kórház elnevezésében is meg kell örökíteni dr. Gerő István emlékét, akit 1941 novemberében a zentai kaszárnya udvarán a megszállók katonai hadbíróságának ítélete alapján kivégeztek. A szobor a főépület előtti parkban nyert elhelyezést, és azóta minden évben megjelennek a társadalmi egyesületek, hogy kegyeletüket leróják Zenta hős fiának és mártírjának.
Anélkül, hogy külön kihangsúlyoztuk volna, kitűnik a fejlődés üteméből, hogy a kórház kapacitásának megnövekedése nemcsak magának Zenta városának az igénybevétele révén jött létre. A szomszédos községek a Tiszán innen és a Tiszán túl súlyosabb betegeiket ide utasítják gyógykezelésre, s ezért a betegforgalom nagyobbik felét a vidéknek köszönhetjük. Így lett Zenta a felső Tisza-vidék egészségügyi központjává. De nem kizárólag a geográfiai helyzet eredményezte ezt, nagyban hozzájárult ehhez az orvosi káderek szoros együttműködése is. A szomszédos kommunákban gyakorlatot folytató orvosok úgyszólván kivétel nélkül ebben a kórházban végezték el kötelező gyakorlataikat. A zentai Orvosegyesület igen aktív működése egy nagy és népes családdá formálta az egész Felső-Tisza-vidék orvosi karát. Rendszeres tudományos ülések, valamint az évenként 1-2 ízben az általános orvosok részére megtartott szemináriumok révén az orvosképzés ügyét szolgálta, illetve szolgálja.
Amint láttuk, 1965-ben már nyolc betegosztály működik a kórházban. Mindössze két osztály hiányzik ahhoz, hogy joggal viselje a "komplett kórház" elnevezést. Ez a két osztály az ideg- és elmegyógyászati, valamint a bőr- és nemi betegségek osztálya. Mindkét osztály létesítését tervbe vették. Hogy a megvalósításra mikor kerül sor, azt a jövő fogja eldönteni. Az első lépés ezen a vonalon is megtörtént már, elindította a kórház a jövendőbeli szakorvosok specializálását.
A kórházfejlesztéssel kapcsolatban még egy igen fontos megállapítást kell a köztudatba ültetni. Ez pedig a következő: az orvostudomány mint tudomány a legdinamikusabbak egyike a természettudományok között. Ez azt jelenti, hogy fejlesztésén és az elért kutatási eredmények alkalmazásán az orvosok tízezrei munkálkodnak. Ha maga a medicina így fejlődik, a fejlődést követnie kell a keretnek, tehát magának a kórháznak is (épületek, felszerelés, új gépek stb.). Új tudományágak születnek napjainkban, melyek új felszerelést, új osztályt kívánnak. Ilyenek például a legutóbbi években megnyílt geriátriai és rehabilitációs osztályok stb.
Az elmondottakból következik, hogy a kórházfejlesztéssel teljesen leállni hosszabb időre nem lehet. Nem lehet például kimondani, hogy az újonnan felépült kórház 50 évre kielégíti az igényeket azért, mert az élet és a tudomány tempója mást diktál.
Összegezve az elmondottakat: a kórház fejlesztését két szempont teszi szükségessé - a lakosság igénye és az orvostudomány által támasztott követelmények. Ezeknek a szempontoknak kell érvényesülniök a zentai kórház távlati fejlesztési terveiben is, mert csak így tudjuk megvalósítani a legszebb és legigazibb emberi és orvosi kötelességünkből fakadó örök érvényű feladatunkat:
Salus aegroti suprema lex esto - a beteg ember üdve legyen a legfőbb törvény és parancs számunkra.