Az Epreskert a zentai kórház történetében igen fontos szerepet játszott és játszik ma is, hiszen a kórház végleges elhelyezésének majd egy évszázados vitája zárult le, amikor 1942. január 1-jén a kórház végleg az Epreskertbe költözött. Ez az elnevezés onnan származik, hogy az 1800-as években telepítették kertészeti célokra. Abban az időben igen nagy súlyt helyeztek az eperfakultúrákra és a selyemhernyó-tenyésztésre. Eperfaiskolában csemetéket neveltek, később kb. 2 és fél holdnyi területen vadszőlő alanyokat is neveltek, és szőlőoltványokat termeltek. Ezenkívül egyéb kertészeti célokra is felhasználták ezt a területet, melynek kiterjedése 12 katasztrális hold lehetett. A régi adai országút mellett terül el, a hídtól és a várostól délre, Ada irányában. Ennek a hozzávetőlegesen négyzet alakú területnek a nyugati oldalán volt a bikaistálló. A terület keleti odalát a régi adai országút határolja. Az Epreskert a városi kertész felügyelete alatt állott. A múlt század vége felé a kertészet fokozatosan megszűnt, a vadszőlő alanyokat és egyéb kertészeti kultúrákat áttelepítették a Keresztesbe. Amikor 1901-1902-ben felépült az új szegényház akkor igen modern épülete, a város a volt kertészet földjét felszántatta, és az aggok háza rendelkezésére bocsátotta; az ápoló apácarend saját kezelésbe vette, és a terményeket a szegényházi gondozottak élelmezésére használta fel. Az új szegényház felépítésével egyidőben masszív téglakerítéssel vették körül a terület keleti és déli oldalát. A nyugati és északi oldalt nem építették ki azért, mert előbb a bikaistállót és az azzal kapcsolatos épületeket kellett eltávolítani. Ezekre a helyekre közönséges léc- és deszkakerítést rendelt el a városi közgyűlés. 1965-ben a helyzet ugyanaz, a kőkerítés kiépítése, úgy látszik, végleg abbamaradt.
A százágyas szegényház építését 1900-ban határozták el; erről szól a 185. és a 343. számú közgyűlési határozat. A terveket elfogadták, és az építést elrendelték. 1902. november 1-jén kezdte el működését az intézmény. Az ápoltak gondozására szatmári apácákat szerződtettek. Aranybetűs, fekete cégtábla hirdette ország-világnak, hogy Zenta városa milyen önfeláldozással és bőkezűen oldotta meg a szegénykérdést. Volt a városnak a szegényházalapon kívül még egy árvaházi alapja is. Az akkori elgondolások szerint ugyancsak az Epreskertben tervezték a felépítését. Ez az elgondolás azonban sohasem valósult meg.
Érdemes megemlíteni, hogy nyolc évvel az építés után a szegényházi termek és szobák padlója teljesen tönkrement, elkorhadt, és 1910-ben az összes padlókat cementalapzattal cserélték fel. Szakemberek véleménye szerint a fapadlókat az ún. fagomba tette tönkre.
Az epreskerti szegényháznak azért szenteltünk nagyobb figyelmet, mert már 1907-ben felmerült az a gondolat, hogy ezt az épületet kórházzá kellene átalakítani. Ez a gondolat már kb. akkor megszületett, amikor az épület elkészült. A legtöbb embernek azért jutott ez az eszébe, mert önkéntelenül is összehasonlítást tett az elavult kórház és az akkor modern szegényház között.
A szegényház működése 1902. november 1-től 1920. december 9-ig tartott, tehát kereken 18 évig. Az adminisztrációja igen egyszerű és célszerű volt. Az egész ügykezelés az apácafőnöknőre volt bízva. Negyedévenként a város pénztárából előleget vett fel, és három hónap elteltével egyenesen a közgyűlésnek számolt be a kiadásokról. A szegényház bizonyos mértékig önellátó is volt. Teheneket tartottak. Valószínűleg annyit, amennyi elégséges volt ahhoz, hogy a szegényház szükségletét fedezze. A takarmányról a város gondoskodott: 10 hold réti fű termését biztosította a szegényháznak, és még külön 3 hold szántóföldet juttatott a szegényeknek megszántott állapotban. A munkaképes ápoltak dolgozgattak a vitaminkertben. Így betermett a legszükségesebb zöldségféle, hagyma, burgonya stb. Külön munkaerődíjazás az elszámolásokban nem szerepel, tehát mindezeket a munkálatokat házilag látták el. Az ellátás és a szegények gondozása kifogástalan kellett, hogy legyen, mert a közgyűlési jegyzőkönyvekben soha semmilyen panasz a szegényházra nem volt fellelhető.
Az első világháború befejeztével Zenta Jugoszláviához került a trianoni békeszerződés értelmében. A szerb hadsereg 1918. november 16-án vette birtokába a várost, a békeszerződést pedig 1920. június 20-án írta alá a két szomszédos állam. Az első világháború igen sok gyermeket árvaságra juttatott, és ezért szerte az országban árvaházakat rendeztek be. Ez alkalommal határozták el, hogy a zentai szegényházat is erre a célra veszik igénybe. Ezt a problémát a városi közgyűlés 1920. június 26-i ülésén tárgyalta. Az akkor hozott véghatározat szövege:
"Kimondatik, hogy a város tulajdonát képező, jelenleg szegényház céljaira használt épület mintegy három holdnyi kerttel együtt kizárólag állami gyermekmenhely céljaira való felhasználás végett a kincstár részére átengedtetik azzal, hogy ezen épület és föld tulajdonjogát a város magának fenntartja. Amennyiben a kincstár ezen használatra átengedett épületet bármikor más célra akarná felhasználni, illetve a gyermekmenhely feloszlana, az épület és föld díjtalanul engedtetik át használatra a kincstárnak, de amíg az a kincstár használatában áll, ő köteles minden néven nevezendő javítási és tatarozási munkákat saját költségén végeztetni, úgyszintén az átengedett három holdnyi kert megmunkálásáról is az állami gyermekmenhely tartozik gondoskodni. A szegényház leltárát képező ingóságok, felszerelési tárgyak onnan elhozandók, és a városi kórház és a járványkórház céljaira használandók fel. A szegényház tulajdonában lévő állatok pedig értékesítendők, és a befolyandó összeg a városi szegényalappénztár javára kezelendő a házipénztárban."
Az 1920. évi 308-as számú jegyzőkönyv a szegényház átadásáról intézkedik. A volt szegényházi gondozottak részére elrendelik az orvosi vizsgálatot olyan szempontból, hogy megállapítsák, ki szorul az eltartáson kívül ápolásra. Ez utóbbiak részére a tanács elrendelte, hogy egy kétszoba-konyhából álló lakást béreljenek, szakácsnőt adjanak melléjük, míg a többiek pénzbeli segélyt kapjanak. Ugyanezen jegyzőkönyv harmadik bekezdése így szól:
"Zenta város kibővített tanácsa a város közönsége nevében a szegényházi főnöknőnek és a 4 nővérnek a szegényházban kifejtett irgalmas és emberszerető működéséért a búcsúzás pillanatában a leghálásabb köszönetét nyilvánítja. Részükre útiköltség címén a központi pénztár terhére 10 000 koronát utalványoz. Felhívatik a városi tanács, hogy kiutasítási rendelkezés nélkül járja ki a nővérek távozási engedélyét; a nővérek pedig saját beszerzésű tárgyaikat magukkal vihetik."
Az épületet 1920. december 9-én üríti ki a város, és adja át az állami gyermekmenhelynek. A szegényházi főnöknő december 11-én beterjeszti az utolsó elszámolását, s ezzel megszűnt a zentai szegényház. A szerzetes nővérek elhagyják Zentát, és Magyarországra távoznak.
Két évtizedes koncepció volt, hogy a szegényházat, a gyermekmenhelyet, a nyilvános kórházat, a járványkórházat az Epreskertbe helyezzék. Így a négy szociális intézmény ellátása és igazgatása lényegesen megkönnyebbült volna. 1920. december 9-én kezdődött el a gyermekmenhely korszaka, elfoglalván helyét a szegényháznak. Kétségtelen, hogy akkor a világháború után az árva gyermekek elhelyezése fontosabb volt, mint a szegények és aggok ellátása. Tizennégy évig szolgálta ezt a célt az 1902-ben emelt épület.
Az 1928. október 31-i közgyűlésen értesítést kap a város felsőbb hatóságától, hogy az állami igazgatás alól kivonják a zentai gyermekmenhelyet, és a belgrádi közigazgatási kerület (oblast) hatáskörébe utalják. Az irányítás és igazgatás ezentúl ennek a hatóságnak a feladata. Zenta város közgyűlése ezt tudomásul veszi, de egyúttal fenntartja magának azt a jogot, hogy abban az esetben, ha a jövőben kórház céljára akarnák felhasználni ezt az épületet, azt visszakövetelhesse.
1934-ben a gyermekmenhelyet elhelyezik Zentáról, és ezáltal itt meg is szűnik létezni. A városi közgyűlés úgy dönt, hogy megfelelő adaptálás után ide fogják helyezni a kórházat. Az épület így felszabadult, de minthogy a városnak még nem voltak konkrétan kialakult tervei, egyelőre üresen állott. Egy építésztechnikusnak lakást biztosítottak az épületben, és egyúttal a felügyelettel is megbízták. Később az épületet ideiglenesen a katonaságnak engedték át, amely raktárt létesített benne.