Cédulák, szárnyak

VERSECI UTCAI ÓVODA. Együtt indultunk reggelente óvodába. Nem a járdán mentünk, hanem az utca végén lévő orvosi rendelő hátsó parkolóján át, ahol a talaj egyenetlenségeit minden évben a központi fűtés kazánjából kikerült salakkal töltötték föl. Fekete, holdbéli táj volt, fű nem nőtt rajta, csak itt-ott csillant meg valami fémesen a porzó feketeségben. Aztán a Verseci utcára kanyarodva, ahol már nem lehetett a salakot taposni, a vízelvezető árok alján folytattuk. Saša vézna, alacsony, nagyfejű gyerek volt, szívesebben babázott, semhogy a fiús játékokban vegyen részt, több kiló papírbabát gyártottuk például együtt, csúfolták persze, így aztán engem is, mert addigra valahogy összenőttünk: egy asztalnál ültünk a sarokban és rajzoltunk (csak papírra lett voltna szabad rajzolni, de mi titokban egymás karjának ruhával takart részére is városokat terveztünk, kacskaringós utcákkal). Az ovi udvarára nem is emlékszem. Egyszer összeverekedtem Džanával, a főkolompos lánnyal, amikor rászálltak Sašára: én haraptam, ő karmolt, arcomon máig látszik körmének a nyoma: ha kipirulok, két sápadt félhold emlékeztet amazon önmagamra. Világgá is együtt indultunk, egy biciklivel és egy játék babakocsival. Belgrádba terveztünk eljutni, de az utca végén, a zombori vágány dzsungelében elveszett a babám cipője, és emiatt visszafordultunk.

< vagonkocsi | zarándok >