Kovács Karolina: Mítoszteremtés Oravecz Imre költészetében

2. Az elhallgatás nyelve
Héj (1972)

A Héj c. kötet megjelenése előtt Oravecz Imrét Weöres Sándor mutatta be a Költők egymás közt c. antológiában 1969-ben. „ Mintha érdes, lyukacsos felületet tapintanék. Elsősorban faktúra-élmény, olyan, mint Paul Celan a Sprachgitter (beszédrács) költője. Ahogy Oravecz megfogalmazza: „Felületek, gondosan kivágva, elhelyezve a térben.” Úgy vélem: hogy ez a költészet bennünk kinyíljék, érintéssel kell közelednünk hozzá, a szellem ujjaival. Tapintjuk még a sorközök puha levegősségét is, a hézagosan elhelyezett, érdes motívumok között.” [3] Weöres megállapításait erősíti a három évvel később, 1972-ben megjelent Héj, melynek kapcsán a következő jellemzőket találjuk a kötetről megjelent tanulmányokban : celani személytelenség, objektív líra, szubjektum nélküli világ, tartalomvesztett formák, meghatározatlan idő és tér, lecsupaszított formák, szerepnélküliség, új nyelv, kimondhatatlanság, töredékesség, elhallgatás, titkos nyelv, asszociativitás…” A leggyakrabban Tandori Dezsőhöz, Petri Györgyhöz, Nemes Nagy Ágneshez, Celanhoz, Pilinszky Jánoshoz hasonlítják. Oravecz Imre monográfusa, Kulcsár-Szabó Zoltán Tandori Töredék Hamlethez c. kötetével rokonítja a Héj világát. Szerinte a legjellemzőbb poétikai jegyek mindkettőjüknél megtalálhatók: töredékesség, díszítetlen nyelvhasználat, a múltra érvényes nézőpontok, az elmúlás motívuma. Későmodern zárlatnak tekinti ezt a két kötetet, mert itt jelennek meg először hangsúlyosan az olvasó aktivitására irányuló törekvések.

A Héj első kiadásában összesen nyolcvankét vers szerepel, négy ciklusban. Az első és a negyedik ciklus cím nélküli versekből áll, keretként, héjként összefogva a második és a harmadik ciklus címmel ellátott verseit. Az első és a negyedik ciklus verseinél az első szó kiemelkedik a szövegtestből, de nem középpontja, címe, meghatározója a versnek. „ (…) a modern költészetben a középpontot rendszerint a cím közli”-„cím nélkül és megnevezett középpont nélkül Oravecz Imre verse az objektum beszédének egy nagy felülete, amit egymástól sokszor távolra eső, egymás között nagy űröket hagyó szóegyüttesek töltenek ki.” [4] A két közbülső ciklus verseinél gyakran, a címmel összefüggésben, magyarázat és személyesség nélküli, töredékes képleírást olvashatunk, mintha a szó szerinti, denotatív jelentés meghatározását kísérelné meg rögzíteni a költő. „ FEJ: Hússzínű sisak oldalnézetben. Csordultig teli csonttal./ Hasáb, támaszték, rekesz egyelőre sértetlenek.” Asszociatív módszert is használ a pontos meghatározáshoz: „ ARC: Feltúrt, likacsos sötét fal. Nyeli a sugarat. ”
A keretciklusokban megfigyelhető a szótárszerű felsorolás, mintha a minél pontosabb meghatározás lenne a cél: „FÜGGESZTETT…/repedt úszóházak/kiszáradt tepsik/hangos teknők/kotyogó kannák/forró serpenyők…”

A verseket egyenként szemlélve a különféle tárgyak, élőlények, folyamatok olyan hatást keltenek, mintha a valóságban fellelhető önmagukat jelentenék. A kötet egészét tekintve a zárt, héjjal körülvett, személyiség nélküli világ mítoszának elemei csupán, amely nyelviségében jelenik meg. A kimondhatatlan, a misztikus homály, az elrejtés, a jelképiség, a metaforikus beszédmód a mítoszok lényegi tulajdonságaihoz tartoznak.

Oravecz Héj – világa zárt, nem megnevezhető: „mondhatatlan név/belülről vered/a héjat”. A kimondhatatlan névnek már az ókorból fennmaradtak írásos emlékei. A rabbinikus hagyomány szerint Isten nevét alkotó négy betű kimondhatatlan volt. E hagyomány szerint a Név és Tárgy azonos. A JHWH-t írásban használták ugyan, de a helyén mindig ADONAJ-t mondtak. A héber írás nem használt magánhangzókat. Később, amikor a magánhangzókat alá, illetve a mássalhangzók fölé pontokkal, vesszőkkel jelölték, a JHWH mássalhangzók alá az ADONAJ magánhangzói kerültek, így alakult ki később téves fordítás következtében a Jehova név.

„A költészet régi kalandját éli újra” – „Oravecz Imre, azt a kalandot, mely Rimbaud óta megkísért minden költőnek való költőt, s csak akkor ér véget, ha” – „lehetséges lesz olyan költészet, amely sem a fülnek, sem a szemnek nem szól. Ha lesz ilyen, az üres lapé lesz. Vagy: máris létezik mindenkiben, csupán kifejezhetetlenül, leírhatatlanul, s abban a pillanatban, amint a személyiség felfogná, meg is semmisül. A modern költészet tragikomikus paradoxona ez: ahhoz, hogy valaki kimondja, nem lehet semmit sem kifejezni, ki kell magát fejeznie.” [5] „már csak magánhangzókat szeretnél/még világosabbakat/még sötétebbeket” – írja Oravecz a TEREMBEN kezdetű versében. Maga a cím, és a kötetben fellelhető szinonimái a körülzártságot, a kimondás kényszerének hiábavalóságát, olykor csak önmagát, mint határt jelzi, ami mögé lehetetlen átjutni: „a test árva bábu”, „ belülről vered / a héjat”, az „üres felületre tapasztva/kút az udvaron/ürege szűkül .”, „a szétfűrészelt kő-golyóban/ egy rés sötétlik /, „kiürített serlegek”, „idegen városban egy lány/almát hámoz/s ölébe ejti / a fénylő héjakat/feltöretlen pecsét az időből ”, „a mécs kialudt/belülről nézed koponyádat/fürtök héjak vonalak ”, „kupola. beárnyékolja a szemet. / repedt héj. /ráhúzva, rákalapálva a homlokra./hámlik.”, „lecsukott szemhéj alatt képek”, „ a barlangban zaj suhan/minden bezárva önmagába”, „rudak kúsznak/belsejük üres”, „rovartetem”, „a test kiürült/ egy ismeretlen szó kifordított héja/… álló tégelyek/egy örvény mozdulatlan tölcsére”…

Kulcsár-Szabó Zoltán 1996-ban megjelent monográfiájában azt írja, hogy a héj-motívum Oravecz kortársainál is megjelenik, pl. Petri Györgynél. A hagyma szól című versében ezt olvashatjuk: „Én akkor is csupa héj vagyok/ha keresztbe szabsz, kockára metélsz./Miszlikbe apríts!- akkor is a semmit/vágod, mit nem zárok magamba, mivel mit sem//zárok magamba. Lévén csupa héj./Héj héja, sőt a héj héjának a héja,/sőt…Csupán hely híján nem folytatom./Meg nem akarok fennhéjázni.” Esterházy sokszor idézett szövegrészlete a Fancsikó és Pintá ból , az írás posztmodern meghatározásainak egyike: „az írás, mint a hagyma: újabb és újabb rétegek bomlanak le róla.”

A héj mögé nem csak a középpontnélküliség miatt nem lehet betekinteni. Ennek a meghatározatlan időbeli és térbeli világnak látszólag szabályos mértani alakzatok alkotják a vázát, mégis, a szabálytalanul halmozott vonalak csak töredékes „képeket” tudnak elénk vetíteni. Sok mértani kifejezést figyelhetünk meg a verseiben:” oldalra dőlve/megáll az egyenes zuhatagban”, „PÁRHUZAMOS síkok”, „ DRÓT, kapocs, / szög rejtezik/hengerek, vázak/szerkezetek diadala/felületek gondosan kivágva / elhelyezve a térben”, „vízszintesen / barázdák és/elmosódások/…/ egy kör/ egy négyzet/nyitások/ határolások”, „távolodások egy ponttól/ közeledések egy ponthoz/hajszálvékony szaggatott vonalak / végződések / ívek/ síkok /lyukak/ (kimarta őket a fény ) hajlásszögek / átlók/ érintők / elhanyagolt irányok / oda és vissza/ habzó ürességek ”,”s zabad vázban/ mértani közepén delel /mit kimozdítottak, a pont/ elfűrészelt oldalak/ eltört élek/ a dőlés háromszöge/ törésvonalak/ illesztések / fedések/ őrölik, eszik a kemény / recék/a mértani évszakot”

Bori Imre írja, hogy a Héj verseiben „.. egészen határozott kubista-konstruktivista tendenciára is felfigyelhetünk.” [6] Ezek a mértani formák, vázak, szerkezetek egyszerre jelzik a kimondhatatlant és a minél pontosabb kimondásra, meghatározásra irányuló kísérletet. Oravecz költészetében a későbbiekben is egyre inkább a lényeglátás, az illúziótlan megnevezés lesz a jellemző. Ez a törekvése a versformákban is megmutatkozik, egyre több olyan rövid formát használ majd, mint a keleti bölcselet termékei, a koan , a haiku, vagy a népi bölcs mondások. A leírhatatlan világ, az agnosztikus világlátás leglogikusabb következménye az elhallgatás (lenne). Az elhallgatásra nemcsak a bezártság, a mértani formák, a héjba zárt világ utal, hanem azok a mozdulatok, folyamatok a versekben, amik a lassan megdermednek, megállnak, elromolnak, és a beszéd is megnémul: „/a kisfiú csonkig égett templom tövében/„a palota címerét továbbrágják az egerek”, „egy fuvola néma”/mondhatatlan név” , „ egy korsó csöndje/az üres felületre tapasztva”, „TARLÓ:feltartott ostyák/néma zsoltár/kiürített serlegek.”, „távol hidat vert a hallgatás”, „a mécs kialudt”, „lehántva a kéreg/elszíneződött/bomlásnak indult/megállíthatatlan/csúszik/le-/fe-/lé”, „FÖLD:„az üregbe halott költözött/ s most összeszorított fogakkal/tűri a férgek rohamát.”, „BESZÉD:némán vergődik a szájban”, „fedelét bevonta a rozsda/uszony végleg/kifeszítve/egy mozdulat marad örökre”, „a lyukból/fűrészpor/pe-/re-/g”, „ TEST élettelen”, „ forgács/most vágta ki a gyalu/reszelék/a vasról barázdák/lekoptak régen”, „MOZGÁSOK a hátrahagyott helyeken/helyben-futások vigasztalan felületeken ”, „ a test kiürült/járás egy helyben”, „LÉGTELEN rekesz/forró és meszes/döngölt seszínű kiterjedés/enyhén lejt/tágulás és szűkülés/emelkedés és süllyedés/és üreges röpülések, pörgések, lengések/kiszerelt csövek,vezetékek,eresztékek/kerítés,árnya/sugárzás süvöltés/kereszthuzat/rovartetem .”

Az elhallgatásra, a kihagyásos módszerre a töredékes, utóidejű, felsorolásszerű írásmód is utal, az üres helyek nyitva állnak az olvasó előtt:

„EGY CSIGA
megkövesedett/a közepe feketén dereng/torlasz/csatornahordalék fedi/képeslap/mit nem küldtek el/a bélyeg alatt szakadék tátong/használt ceruza/szárny/bezúzott ajtó/kiáramlik az előtér, a szoba/a szomjúság, a térkép, a mosdóvíz, délután/nem lehet elmondani/mi van mögötte” A jelen nem látható, a mozdulatok a múltban váltak befejezetté.

„BOTORKÁLÁS:…/(megérkezett, mi állt
Világít, mi kihunyt/Hangzik, mi elnémult/Ráncos, mi kisimult/Van, mi elmúlt
A jelen-éhség)”

Nem lehet megragadni a „van”-t, a forgácsot bár „most” vágta ki a gyalu, már forgácsként, a mozdulat befejezése után látjuk. „A Héj verseinek objektivitása ugyanis a recepció egybehangzó véleménye szerint úgy alakul ki, hogy a dolgok és „autentikus” jelentéseik csak a „múlt” idősíkjában ragadhatók meg, azaz a „van” állítása mindig a „volt” helyére kerül” – „A nyomoknak ezért fontos a szerepe: a regisztráció csak rájuk vonatkozhat, amint ez pl. az (éjszaka) kezdetű versben látható: „paták nyoma/a csorda iszik/valahol”.Itt tehát a jelen helye nem ragadható meg, ami meghatározható, az a nyom. Az emlékezés válik tehát a legfőbb megismerési műveletté, ami azonban nem konstruktív jellegű emlékezetként manifesztálódik, hanem inkább asszociatív logikájú.” [7]

IDŐ

„Vert az óra./ A számlapon kordé haladt,/ kerekek nyikorogtak,/Üres volt a bak.”

Nem megragadható a lírai pillanat. A kordé meghatározatlan cél nélkül, körforgásban, a múltban ragadt utasával együtt. „Az utas „folyton fogyó jelenlétben” látja magát, s ez nemcsak az időre, hanem a térre is vonatkozik. Mintegy a herakleitoszi folyó partján maradva, azon tűnődik, hogy –„miként a szofisták „ egyszer sem léphet ugyanabba a folyóba, csupán a felszín fénytöréseit rögzítheti, a titkukat megtartó dolgok változását.” [8] Hiányzik a grammatikai én kötetből. Kiesett az egyes szám első személy. Több esetben előfordul a többes szám harmadik személy, az egyes szám második vagy harmadik személy a versekben: „üres tájat helyeztél ablakomba”, „valaki álmodik”, de egy esetben sem köthető egyértelműen szubjektumoz. Kivételt képez a H. Boch álma c. vers (felidézi Hieronymus Bosch képeit), amely egyes elemzők szerint a „szerepvers” kategóriáját súrolja, de a kötet egészének személytelenségét, zárt világát figyelembe véve, itt is inkább az objektív költészet asszociációs rendszere dominál a képek lényegi elemeinek felsorolásával. A kétsoronként ismétlődő ki? kérdőszó csak erősíti a személy hiányát. „ H.Bosh álma: Ki ette meg az almát/ és nyúlt ki belőle?/Ki hívta a madarakat/és menekült fejvesztve?/Ki lopta ki a szemből a kéket/és vakult meg tőle örökre?/” a vers lezárásaképpen látszólag a szerepet vállat én szól ki a szövegből, de ekkor is csak a bezárt világ, a személyiségét, szabadságát vesztett én szólal meg : „Ki kötözött meg engem/fűvel, cérnával, szőrrel/és szegezett ide a vászonra,/hogy mozdulni se tudok?/” „A versek szcenikájának (ha itt ilyesmiről egyáltalán beszélni lehet) alapképlete a dolgok hozzáférhetőségére való rákérdezés gesztusa, a „héj” feltörése. Oravecz lírája (ekkor) arra az álláspontra jut, hogy a minél pontosabb megragadhatóság, megnevezhetőség, elmondhatóság érdekében meg kell fosztani a beszédet mindenfajta szubjektív elemtől.” [9] Oravecz elveti a nagy költő-szerepeket, nincs kapcsolatban a történelemmel, bár a múlt felé való, emlékező attitűd egyértelmű, megfigyelései közben nem csak regisztrál. Meghagyja a szövegek szemantikai többértelműségét is. Oravecz újraértékeli a fogalmakat úgy, hogy közben fogalmi azonosításra késztet. A felszínt láttatja, miközben fel akarja törni a héjat. Erről vall a Lingua c. vers: „jelentés a szavak alján,/megkezdve, felzavarva, abbahagyva.”

A kötet utolsó verse:
ZSÚFOLT, nagynyomású közegben…
folyton fogyó jelenlét
ürítés, mohó visszanyelés
szintkülönbség és
erős szívóhatás
bíbor tartomány
kirágott függelék

A végletes képi absztrakcióval, az érzelmek kerülésével, az objektivitással, az elzártsággal, „folyton fogyó jelenléttel” Oravecz egy új költői, művészi világot teremt, mely nem hasonlítható az ismert világ képéhez, valamiféle illúziótlanságra törekszik a csupasz formákkal, egy zárt, körülhatárolt, nyelviségében homogén szókészletű világ ez, mely ugyanakkor elhallgatásaival, üres helyeivel, új képzettársításokra nyitott asszociációs hálót teremt, melyhez a befogadó is csatlakozhat. „Oravecz versét a dekoratív-felidéző mozzanatok azon képességére alapozza, hogy ezek hangulati hatásuknál, szuggesztiójuknál, asszociatív erejüknél, jelképes értelmüknél fogva önmagukban is alkalmasak gondolatok, érzelmek hordozására, legalábbis jelzésére.” [10] Verseinek esztétikai értéke ez a tömör, felületrögzítő, kihagyásos szerkezetű, geometrikus, tablószerű módszer, ami által, és az alakzatok, körülhatárolt formák mögül elősejlik a titok, a kimondhatatlan. Kulcsár-Szabó Zoltán Oraveczről írt monográfiájában utal Gadamernek a 60-as, 70-es években megjelent, Celanról írt interpretációira, amik egy „későmodern szabályzatot” körvonalaznak. „A költői nyelv rejtett, de aktív olvasói közreműködéssel olvashatóvá váló, összetett jelentésszerkezete (amely többet mond, mint egy-egy olvasat), szócentrikus szerkesztés, csak önmagukat jelentő nyelvi elemek stb.” [11]

A Héj kötetéről szóló tanulmányokban néhány helyen szóvá teszik, hogy Oravecz a kívülállók személytelen beszédmódjával nem reagál kora társadalmának jelenségeire. (Pl. Monoki Tverdota György Kísérlet - kérdőjelekkel c. írásában úgy véli, hogy Oravecz a szociális és közösségi problematikáról vonja el a figyelmet.) Ilyen és hasonló véleményekkel ellentétben Veress Miklós a Héj c. kötetről szólva azt írja, hogy Oravecz a tárgyak hasznavehetetlenné váló leírásaival, a biológiai élet öregedésével, az elhallgatással, a kimondhatatlansággal, az ember jelenlétének fogyásával a lét, a létbevetettség problémáiról ír. A későbbiekben válik nyilvánvalóvá Oravecz Imre szinte programszerű ragaszkodása a társadalmi jelenségek vizsgálatához, köteteiben egyre többször olvashatunk majd nyílt civilizációkritikát. Meglepő, hogy az 1995-ben megjelent Kedves John és a 2006-ban megjelent Egy hegy megy c. prózakötete szinte semmilyen visszhangot nem váltott ki, bár ezek a kötetek igen markánsan képviselik társadalomkritikáját. Szó van a politikai hatalomváltás álszent játékairól, a környezetszennyezésről, a bürokrácia útvesztőiről, a szegénységről…

Keresztury Tiborral folytatott beszélgetésben így vall az irodalom szerepéről Oravecz Imre: „A szenvedésnek hangot kell adni, a szociális érzékenység az íróval szemben követelmény: velem szemben is, ha alkatilag nem is vagyok alkalmas arra, hogy direkt módon társadalmi problémákkal foglalkozzam. Valamit állítanunk kell a világról: ki kell mondanunk, mit tartunk rossznak, s mit jónak, ha elvétve ilyennel is találkozunk. Azt hiszem, nálam ez mindvégig megvolt, nemcsak onnan kezdve, ahonnan feltételezed: a Héj is állít a világról valami nagyon szomorút.” [12] A Héj értelmezésében fontos, hogy kötetként vegyük szemügyre. A kompozíció többletjelentése Oravecz többi kötetében is megmutatkozik. Vonatkozik ez a Szajla-versekre, a hopi-versekre, és az 1972 szeptember c. kötetre is. Beszédmódját tekintve a szakirodalom egybehangzóan Oravecz egyhangú kedélyét, tárgyilagos attitűdjét emeli ki.

Tverdota György szerint „kedélye tükörsima”, Halász Géza Ferenc szerint Oravecz sok mindenről ír, „egyféleképpen”. Kulcsár-Szabó Zoltán szerint Oravecz kötete ellenáll a hagyományos szerkesztési paradigmáknak, nem besorolható, mégis a négy ciklus darabjai egy összefüggő jelentésszerkezetet, vázat adnak a kötet értelmezéséhez. A kötet első részében hangsúlyos a „héj” jelentésköre, a lecsupaszított, illúziótlan világ elé tartott görbetükör és a múlt idő nyomaira való utalás, a megismert világ múltidejűsége. A „szótárszerű” ciklusokban, a másodikban és a harmadikban a címben jelölt tárgyak, élőlények, viszonyok leírásai találhatók, a minél pontosabb megismerés céljából. A negyedik ciklus az elsőhöz hasonlóan cím nélküli versekből építkezik, ahol újra a héj motívuma kerül előtérbe, azzal a különbséggel, hogy itt maga a héj is kifordított állapotában látható, nem tartalmazza a jelöltet: „haránt fekvő testhelyzet/kihántva belőle/mi tágította, a test/ finom parafinréteg”.

A kötet egészét tekintve Ady „minden egész eltörött” felfogása juthat eszünkbe, a romlandó, halódó világ részleteire, az ember létbevetettségének tudatára, a természettel és egymással való kapcsolat elvesztésére, ami kimondhatatlan. A kimondás egyedüli módja, ha a héját, a vázát, a széttört görbetükörben megjelenő képét láttatja.

Oravecz meghagyja a szövegek szemantikai többértelműségét. Újraértékeli a fogalmakat úgy, hogy közben fogalmi azonosításra késztet. A felszínt láttatja, miközben fel akarja törni a héjat. „(…) a kortárs költészet számos poétikai kérdésirányát meghatározza a 70-es évek azon kezdeményezése, mely elsősorban a vallomásos líra, a homogén beszédszituáció, az újnépiesség, a nyelvi jólformáltság, a zárt struktúrák stb. ellenében határozta meg önmagát. Az ekkortól létesülő líra-kánonok talán legfontosabb fejleménye, hogy - a korszakküszöbbel való szembesülésből következően - jelzi a hagyományozott formák közlésképességének határait.” [13]

A Héj írásai másodjára Oravecz egybegyűjtött versei között szerepelnek, azzal, hogy néhány verset kihagyott és a keretben található második és harmadik ciklust összevonta. A változáshoz tartozik az is, hogy Oravecz második verseskötetének, a Földterület növénytakarójának változása első részét, a Trakl-ciklust hozzáillesztette az ily módon három részből álló Héj végére. A Héj harmadik megjelenése az 2001-es újrakiadás volt, amelyben megtartotta a ciklusösszevonást és a Trakl-ciklust, valamint visszahelyezte a második megjelenésből kimaradt verseket. A „helyreállított” Héj ma, az életműre visszatekintve, valóban a helyére került. Az utolsó ciklussal átmenetet képez a második kötet változó, kinyíló világához, amely maga az átmenetiség, a „küszöb” a különféle új mítoszok felé. Megjelenik a „hely”, Szajla, a költő biztos pontja, ahonnan elindult és ahová visszatér, valamint megjelenik a hopik idealisztikus világképének mítosza, amely majd A hopik könyve c. kötetben csúcsosodik ki és nyeri el végső formáját.

[3] Weöres Sándor: Oravecz Imre verseit olvasva. In Költők egymás közt. Bp. Európa, 1969.207.p
[4] Bányai János: Szerkezetek diadala. Magyar Szó, 1972 03.18.p
[5] Veress Miklós: Oravecz Imre: Héj. Tiszatáj, 1972. 8. 84. p
[6] Bori Imre: A legújabb magyar líráról. Híd, 1968, 7-8.
[7] Kulcsár-Szabó Zoltán: Oravecz Imre. Pozsony, Kalligram,1996. 53.p
[8] Alföldy Jenő: Oravecz Imre. Alföld, 1978.6.66.p
[9] Kulcsár-Szabó Zoltán: Oravecz Imre. Pozsony, Kalligram, 1996.51.p
[10] Monoki Tverdota György: Kísérlet – kérdőjelekkel. Napjaink,1972. 7. 11.p
[11] Kulcsár-Szabó Zoltán: Oravecz Imre. Pozsony, Kalligram, 1996. 64.p
[12] Állítanunk kell valamit. Oravecz Imrével beszélget Keresztury Tibor. ÉS,1999.október 8.
[13] H. Nagy Péter: Töredékek a kortárs magyar líra paradigmáiról. Alföld, 1999. 4. 53. p.