Kovács Karolina: Mítoszteremtés Oravecz Imre költészetében

6. Az elveszett szerelem emlékének mítosza
1972. szeptember (1988)

A Hopik könyvének utolsó, ötödik ciklusában (Sziliomomo énekei ben) már felbukkan az a fajta prózavers, amely a stilizált élőbeszéd szintaktikai jegyeit viseli magán. Ezt a verstípust találjuk az 1988-ban kiadott, 1972. szeptember című kötetben is, melyben a narráció az emlékezés stratégiájával építkezik.

Felvetődnek a műfaji meghatározás problémái, a prózához vagy a lírához közelítenek-e inkább ezek a „versek” . Kulcsár-Szabó Zoltán szerint az 1972. szeptember prózaverseit könnyen lehet lírai kódolással olvasni, hiszen nem szegik meg a lírai énhez kapcsolódó affektív-expresszív funkciót és egy egységes, önkifejező, lírai jellegű beszélőt tételezünk fel. A szövegekben fellelhető párhuzamok, ellentétek, belső rímek, szójátékok, képzettársítások, halmozások és a mondatok ritmusa is ezt támasztja alá. A versregénynek is nevezhető beszédfolyam ugyanakkor – bár nélkülözi a „történet” időbeli linearitását – egy történeten alapul, egy múltbéli szerelem folyamatáról kapunk részleteket, emlékfoszlányokat, amelyek történeti hitelessége a szerzői intenció következményeként már nem feltérképezhető. A történeti hitelességhez és a műfaji meghatározáshoz is nagy segítséget kaphatunk a kötet második, 1993-ban megjelent kiadás szerzői előszavából, amely, akár a Hopik könyve esetében, egyfajta kulcsot, megoldást kínál fel az értelmezéshez. „E mű mégis úgy kezdődött, mint holmi asztalfióknak szánt vallomás, keltezés nélküli naplóként. (…) némi távolságot is teremtett köztem és a tárgy között. Olyan nézőpontra találtam, ahonnan több látszott és jobban. És ha csak pillanatokra is, de sikerült magamon kívülre kerülnöm, kívülről szemlélni magam, ami Rilke szerint a költő halála, és bizonyára így is van, ha tartós állapot. Már olyan volt, mintha én nem én volnék, hanem valaki más, aki azonban mégis én vagyok, szereplője egy elcsépelt, örök történetnek, mely még az enyém is, de már másé is. Hű akartam maradni a tényekhez, ezért kicsit elrugaszkodtam tőlük. (…)Olykor még az időrendet is felcseréltem. (…) Még attól sem riadtam vissza, hogy egynémely vonásomat mástól kölcsönözzem. Egy szó, mint száz, így mondtam végleg búcsút a naplónak, így lettek a hevenyészett feljegyzésekből egymást kiegészítő, egymással feleselő prózaköltemények, a prózaköltemények pedig így váltak (…) mozaikszerű fejezetekből regénnyé, melynek hőse már nem én vagyok, bár az egész egyes szám első személyben van elbeszélve.” [32] Betekintést nyerhetünk az alkotás folyamatába. A naplószerű feljegyzésekből átformálással, javítgatással és az időrendiség összekeverésével született meg a kötet, melyben nemcsak a múltbéli események, de a szerző személyisége is elidegenítő tulajdonságokat kapott. Ez az elidegenítő funkció a szakirodalomban több helyen említett „gyógyító kiírás”, vallomás, kitárulkozás célját szolgálja. „az 1972. szeptember nézőpontja mindvégig változatlan, statikus: a hasonlóan teljességre törő közelítés a magára maradt ember végső számvetésének, élete kudarcára magyarázatot kereső önszembesülésének drámai léthelyzetében fogja össze a felelevenedő élményszeleteket.” [33] Az Előszóból idézett sorokat Oravecz Kedves John c. prózakötetében is olvashatjuk az Egy napló története c. „levélben”. „Két hete jelent meg annak a munkámnak az utolsó darabja, amelyet első levelemben jobb híján versregénynek neveztem. Ezzel nagy kő esett le a szívemről.(…) Amivel utólag így van az ember, ami ilyen teherként nehezedett a vállára, azzal két dolgot tehet. Vagy fátylat borít rá, és igyekszik minél előbb elfelejteni, mint egy rossz álmot. Vagy csak azért is még egyszer visszatekint rá, számot ad magának róla, hogyan, milyen körülmények közt jött létre az eredmény, az a valami, amit akár műnek is nevezhet (…) És azt is csak később értettem meg, hogy ez a szokatlan, mondhatni obskurus foglalatosság mire való, hogy mi az értelme. Azt, hogy talán az utolsó szalmaszál, amelybe kapaszkodom. Hogy lehet, hogy ezen múlik minden, a talpra állás, de talán még a puszta létem is. És amikor megértettem, mind rendszeresebben ragadtam ceruzát (mindig azzal írok), és mind gyakrabban öntöttem ki magamból, ami fojtogatott, ami kikívánkozott belőlem.” [34]

„Fogy időm,
Minden nappal, órával, perccel rövidebb, magányom teljesebb, elmém tisztább, terhem könnyebb, még egy év, még tíz, még húsz, a házak, gyárak, silótornyok felett, a hegytetőkön, a földi léten túl hívogató, tágas fényesség, már látni vélem a végét az útnak, melyen idáig jöttem, nélküled, még rendetlenek hajlamaim, még hatalmában tart a vágy, még visszaélek a testemmel, olykor még nemtelen célra használom a gondolkodásomat, éjjelente felriadok hűlt helyeden, és nem tudom, hol vagyok, a fiamat keresem és remegek, ha nincs velem, a félelem és a szorongás lelke még rajtam, még dolgozik bennem az önzés, a becsvágy, néha még erőt vesz rajtam az önsajnálat, sok még bennem a romlékony, a kikezdhető, még rám akaszkodik, visszahúz, amit a világból fel nem foghatok, de már nem úgy van, mint régen, már nem áltatom magam, nem remélek, tudom, már semmin nem lehet változtatni, már minden mindig így lesz, tehetsz, érezhetsz, mondhatsz bármit, lepereg rólam minden összetett, fontos, személyes, már csak az egyszerű, jelentéktelen és érthető dolgok érdekelnek, kövek alakja, felhők futása, szél zúgása, vizek folyása, tűz izzása, növények élete, állatok halála, ilyenek és hasonlók.” (Fogy időm)

Gács Anna a Visszaszámlálás naplója c. tanulmányában a kötet műfaját a naplóregényhez hasonlítja. Szerinte nemcsak a kötet címe és az Előszó utal erre, de a személyes tartalom, a külvilágtól való elszigeteltség, az ember önmegismerő gesztusai, a lelki tartalmak is ezt a felfogást erősítik. Hozzáteszi, hogy az időrendiség összekeverésével a szerelmi történetek egyfajta időtlenségérzést okoznak. Az epikában fellelhető időtematizálási lehetőségek és a lírai személyes, közvetlen megszólalás együttese okozza az 1972. szeptember műfaji nyitottságát.

Az első kiadás után a kritika egyöntetű véleménnyel elismerte és pozitív jelzőkkel illette a kötetet. Az őszinteség, a vallomásosság, az önfeltárulkozó személyesség és a szexualitás nyelvének megteremtését hangsúlyozták, miközben figyelmen kívül hagyták, – Kulcsár-Szabó Zoltán szerint – hogy az idősíkok egymásba olvasztása, és a múlt manipulált történéseinek felidézése által az „őszinteség” csupán szövegszerű. Az olvasói tapasztalat mégis ezeket a jellemzőket tartja egyértelműen a kötet esztétikai értékének. „Néhány évvel ezelőtt, az egyik irodalmi lapban olvastam a mostani kötet egy versét. Fekete keretben volt, de minden vers így jelent meg ott, tehát nem tartott fogva a keret. Csak a szomorúság köré vont fekete abroncsot. A vers egy szeretkezést írt le, »papírzsebkendővel megtörölköztünk«, a szavak átvesznek és uralnak minden jelenetet, pedig csak épp annyira övék a történet, amennyire a valóságé is volt. Volt a versben egy kimondhatatlan azonosság a történet és a leírás között. Reménytelen azonosság, hogy a szó nem több, hogy a vers sem emlék sem varázslat. Egyidejű történetével, akkor születik, addig tart. Ez megütött. És egy ütés nem mondható el. Legfeljebb ismételhető, egész köteten át.” [35]

Az első kötet szubjektum nélküli, leíró módszere és a Hopik könyvének kozmikussá táguló világa után, ahol a személy a közösséget képviseli, egy mélyen személyes, vallomás jellegű kötet az 1972. szeptember , ám a szerelmi csalódás történetének átfogó, narratív egységének hiánya, ugyanolyan kimondhatatlanságot tükröz, mint a Héj fragmentált, széttöredezett, objektív világa. „A 20. század végének magyar mítoszát mindig a pátosz emeli magasba. Keresztezheti hit, tagadás, káromkodás: ha magyar költő jelentőset készül mondani, gyakran teremt magának vagy egész költészetét betöltő, egységes mitológiákat, vagy olyan mítoszokat, amelyek felhívják a figyelmet arra: a költő az emberiség hatalmas kulturális tradíciójához akar csatlakozni. Ha másként nem, hát tagadva azt (…)” [36]

A szövegeknek nincs címe, az első két szó kiemelt, a mondatkezdés szerepel címként a tartalomjegyzékben is. Nagy lélegzetvételű, az élőbeszéd monológjaira emlékeztető egymondatos „versek” ezek, melyekben a mondatritmus, az ismétlés, a halmozás, az ellentétek, a mellérendelő szerkezetek, az asszociatív jelleg a meghatározó. Ahogy az előző kötetek esetében is, erre is kifejezetten jellemző, hogy a szövegek csak a kötet egészében nyerik el helyüket, értelmüket. A történeti linearitás követhetetlensége, a megszólított „Te” személyváltásai, sőt, az elbeszélő saját énjének „keresése” következtében, egy időtlen múlt töredékesen felvillanó, szinte örökké ismétlődő történetének zárt világába tekinthetünk bele. Egy elmúlt szerelem mítosza ez, melyben a választott nyelvi forma folyamatosságot éreztet és erősen személyes jellegű. Ez a mítosz a leírt szövegben teremtődik meg és az emlékezés módszerével idézi vissza a személyeket, helyszíneket, érzéseket, történeteket, melyek pontos azonosíthatósága lehetetlen.

„Ez itt a város
Ahová betegségünk hozott, az itt az utca, melynek csak a nevét ismertük, ez itt a kapu, melyen át beléptünk, ez itt az épület, melyben kezeltek bennünket, ez itt a porta, ahol újságokat vettünk, ez itt a földszint, ahol mindig megvártuk egymást, ez itt a lépcső, melyet koptatott a lábunk, ez itt a korlát, melyen vándorolt a kezünk, ez itt az első emeleti forduló, melyet kisajátítottunk, ez itt a jobb oldal, ahonnan a felfelé igyekvőkre számítottunk, ez itt a bal oldal, ahonnan a lefelé menőket vettük figyelembe, ez itt a fal, melynek támaszkodtunk, ez itt a felhólyagzott festék, melyet kapirgáltunk, ez itt a különös alakú folt, melyet mindig másnak néztünk, ez itt a radiátor, melynél télen melegedtünk, ez itt a vízvezeték, melynek zúgását hallottuk, ez itt a mennyezet, melyet alacsonynak találtunk, ez itt a lámpa, melynek fényét gyűlöltük, ez itt a villanykapcsoló, melyet sosem működtethettünk, ez itt az ablak, melyen át a kazánházra láttunk, ez itt a párkánydeszka, melyre nyáron felültünk, ez itt a sarokszöglet, ahol először csókolóztunk, ez itt az a pár sivár négyzetméter, ahol először részegedtünk meg attól, amit egymással csinálhatunk, és ezek vagyunk mi, kik itt szerettünk, de később elfeledtük egymást, és mindabból, amit egykor ebben a fertőtlenítőszagú menedékben egymás iránt éreztünk, ma csak egy helyszín részleteire emlékszünk, melyek megőriztek valamit belőlünk helyettünk. (Ez itt a város) „Poézisében a nyelv teremtő ereje egybeolvad, létezésünk végességén és szomorúságán érzett fájdalmunkkal. Úgy közvetíti elmondható hétköznapiságait, kudarcait, hogy nekünk nem az jut eszünkbe, mi is ilyenek vagyunk, csak annyi: milyen jó, hogy ezt leírja valaki helyettünk.” [37] A kitárulkozó jelleg, a vallomásos beszédmód ellenére a kötet szövegei zárt kommunikációs rendszerben működnek, hiszen a megszólított, változó kilétű, meghatározhatatlan Nő pont azáltal rekesztődik ki a kommunikáció folyamatából, hogy válaszait, reakcióit is a kérdező, a megszólító elbeszélő alakítja ki.

„Minap egy banketten
Ahol, okom volt rá, hogy feszélyezve érezzem magam, nem volt hová ülnöm, ezért félig tréfásan, félig komolyan, de inkább zavaromat leplezve, semmint kihívást intézve hozzád, azt találtam mondani, inkább sétálok egyet, te úgy tettél, mint aki észre se vette ezt a baklövést, aztán hogy, hogy nem, akadt számomra, méghozzá melletted üres szék, egész este sokat beszéltél hozzám, foglalkoztál, azért nem mondom, velem, mert közben egyre a másikon jártattad a szemed, és feltűnően kedves voltál hozzám, csak amikor hajnaltájban hazamentünk, csak akkor rontottál nekem, akkor sziszegted, hogy kikéred magadnak, ezt a kifejezésszörnyet használtad, ezt a viselkedést, igaz, figyelmeztettél előre, ha nem tudok viselkedni, ahol téged ünnepelnek és érthető módon jól akarod érezni magad, jobb, ha veled sem megyek (…)” (Minap egy banketten) A megszólított fél benne van a szövegben, az elbeszélő „tudja” előre, mit fog válaszolni, hogyan reagál. A szövegekre a monológ, a magánbeszéd meghatározása a legmegfelelőbb. A hosszú körmondat a mind pontosabb meghatározás igényével sok fokozást, halasztó felsorolást, ellentétet foglal magába, amely gyakran önmagába fordul vissza. Kulcsár-Szabó Zoltán szerint „nincsenek betöltetlen üres helyek”. A legjellemzőbb példa erre a kötet mitikus első verse, amely a hopi versek ciklikus felépítését idézi.

„Kezdetben volt
A te, volt az ott, volt az akkor, volt a kék égbolt, volt a napsütés, volt a tavasz, volt a meleg, volt a rét, volt a virág, volt a fa, volt a fű, volt a madár, volt az erdő, volt a bátorság, volt a határozottság, volt a könnyedség, volt a bizalom, volt az odaadás, volt a gazdagság, volt az öröm, volt a derű, volt a nevetés, volt az ének, volt a beszéd, volt a imádság, volt a dicséret, volt a tisztelet, volt az egyetértés, volt az édesség, volt a tisztaság, volt a szépség, volt az igenlés, volt a hit, volt a remény, volt a szeretet, volt a jövő, aztán a teből ő, az ottból itt, az akkorból most, a kék égből fekete füst, a napsütésből eső, a tavaszból tél, a melegből hideg, a rétből mocsár, a virágból kóró, a fából hamu, a fűből avar, a madárból préda, az erőből gyengeség, a bátorságból gyávaság, a határozottságból bizonytalanság, a könnyedségből nehézkesség, a bizalomból gyanakvás, az odaadásból önzés, a gazdagságból szegénység, az örömből bánat, a derűből ború, a nevetésből sírás, az énekből kornyikálás, a beszédből dadogás, az imádságból káromlás, a dicséretből átok, a tiszteletből megvetés, az egyetértésből viszály, az édességből keserűség, a tisztaságból szenny, a szépségből varangy, az igenlésből tagadás, a hitből kétkedés, a reményből kétségbeesés, a szeretetből gyűlölet, a jövőből múlt lett, és kezdődött elölről az egész.” (Kezdetben volt) Az emlékező számára a múlt elveszett, csak „helyek”, emlékképek maradtak meg, az időbeli távolság lehetetlenné teszi a múlt rekonstruálását. A szövegben megalkotott nő identitása nem egyezik meg az eredetivel. Az Írod kezdetű vers összetett beszédszituációjában az elbeszélő egy levelet idéz, melyben a megalkotott nő szólítja meg az elbeszélőt, utalva a jellembeli tulajdonságaira, sőt, saját énjének változására is.

„Írod
Hogy megkaptad és köszönöd a levelem, ne haragudjak, hogy csak most válaszolsz, de csak mostanában voltál a szüleidnél (…) és megint rendbe jön minden, kárpótol majd a sors, meg hogy szeretek túlozni, és mindennek az az oka, hogy sötéten látok (…) és csak olvasod kifele belőle a törődést és a szeretetet, azt a sok szépet és jót, amit tőlem kaptál, merthogy én akkor már egy kiforrott egyéniség voltam, te meg még csak egy éretlen gyerek, aki felnéztél rám (…) hogy te akkor még az egész palettára vágytál, és mindent ki akartál próbálni, azért voltál olyan, amilyen, ma már sok mindent másképp látsz, a mostani eszeddel már sok mindent másképp csinálnál, de hát akkor ugye, csak akkori eszed volt, és csak azzal gondolkozhattál (…)” (Írod) „A visszaemlékezés során ugyanis az emlékező én számára tematizálódik a különbség egykori és mostani identitása között, és ehhez még a nyelvileg megalkotott másik új identitása sem egyezik a feltételezett egykorival.” [38] Az identitás feloldása, grammatikai jelöltségének felcserélhetősége érhető tetten az Azokról a nőkről kezdetű szövegben is: „ Azokról a nőkről szeretnék beszélni neked, akik voltak az életemben, arról a sok teről, akiből egy szép napon mind ő lett, és akinek mind egy szép napon teből ővé lettem (…)”

A kötetben a történeti/időbeli linearitás meglétének-, a pontos identitásképzés-, és az egységes narratív szál hiánya ellenére mégis felfedezhetünk bizonyos irányultságot, szervezőelvet. A kötet első felében az emlékezés dominál, (Ó azok a régi, Délelőtt értünk, Az intézményben ) a második részben a felejtésre irányuló törekvések vannak túlsúlyban (Nem járok már, Süt a nap, Fogy időm, Már csak azt kívánom). A szövegek ideje kettős, relativizált múltat és jelent látunk. Egy mitikus, végtelennek tűnő időt. Olyan beszéd ez, amelyben a most úgy hangzik, ahogy akkor hangzott volna. Erre és egyben a régmúlt, elvesztett szerelem témájára utal Szabó Lőrinc A huszonhatodik év című gyűjteményének 98. szonettjéből idézett mottó: „… valami tegnap, mely mintha ma lenne…” A kötetben a jelen egy értékvesztett állapot, melyből az én szabadulni szeretne. „(…) míg végül odáig fajult a dolog, hogy minden fogódzó semmivé lett, minden hozzád vezető út járhatatlan, teljesen elvonttá váltál, mint egy beteges gondolat vagy rögeszme, amelyből már elegem van, de amelytől szabadulni nem tudok. (Eleinte könnyű volt)

Tudatos elhatárolódási kísérletről van szó, amelyben eleinte az emlékek megkopása, majd a vágyott lelki nyugalom fogalmazódik meg. „(…) már elviselem, már leválasztottalak magamról, jóváhagytam, amihez nem kérted beleegyezésemet (…)” (Nem járok már) „(…) egészen elfelejtettelek, és teljesen elvonttá, értelmetlenné váltál, akár egy kihalt szó, melyet még ismételgetek, de már nem tudom, mit jelent.” (Íme, egy érzés) „(…) csak ülök és hallgatok, befelé figyelek, magamba, ahol csönd van és nyugalom, mint egy kaviccsal behintett zen-buddhista kolostorudvaron, melyet naponta felgereblyéz egy próbaidős, fiatal szerzetes…ilyen, ilyen lesz majd, mikor már legyőztem magamat, és semmit sem akarok, semmit és senkit, se téged, se mást, legalábbis ilyennek szeretném.” (Csak ülök majd valahol) Az elképzelt harmónia a Hopik könyvének ismétlődő mindennapjait idézi fel, ahol a világrenddel egyetértésben élők az egyszerű, naponta ismétlődő feladataik elvégzésében a teremtő tökéletes világrendjét képviselik. „(…) az évszaknak megfelelően vagyok öltözve, arcom piros, kezemben bevásárlószatyor, benne tej, kenyér savanyúság, a közeli élelmiszerboltban vettem, nem léptem túl a mára előirányzott pénzkeretet (…) de elégedett vagyok, érzem az idő múlását, mégsem sietek, egyik lábamat a másik után rakva egyenletes sebességgel haladok a térben, rovom a megszokott utat, ráérek, már nem forgatok nagy terveket a fejemben, elültek bennem a viharok, már csak elkerülhetetlen, ismétlődő, napi teendőkre gondolok, azoknak adom át magam, azok értelmét hámozgatom, és tiszta vagyok, mint a téli reggel, nyugodt és gondtalan, szinte szabad.” (Süt a nap) „A versek önmagukban valamiről szólnak; kötetté szerveződve azonban belőlük szól valami – olyasmi, aminek súlyát külön-külön egyik sem bírná el.(…) Nem valaminek vagy valakinek az elveszítéséről szól a kötet, hanem arról a mindent behálózó veszteségérzésről, ami az embert akkor keríti hatalmába, ha lényének az említett meghatározó ereje, a kimondhatatlan és a megnevezhetetlen terjeszkedni kezd benne. Az emberek rendszerint ennek a (többnyire fel nem ismert) erőnek a visszaszorításával töltik el egész életüket; Oravecz kötete viszont éppen ezen erő előtt húzza fel a zsilipet. Szemtanúi és részesei lehetünk a hiány szétáradásának (…) S visszafelé olvasva a könyvet kitűnik, hogy az 1972. szeptember című kötet nem egyszerűen a szerelmek meghiúsulásáról, a veszteségről és az egymást követő ütésekről szól, hanem a halálra való felkészülésről, amit mindenki gyakorol, kidolgozva saját életvitelét.” [39] A Héj zártsága, széttöredezett, kifordított világa, az Egy földterület … pontosságra törekvő leírásai, melyek magukban hordozzák a civilizációkritikai attitűdöt, az idegenbe vetettség létérzését, és a Hopik könyvének kozmikus rendezettsége után, ahol a személyiség mégsem képviselheti magát, az 1972. szeptemberben az elbeszélő, aki egyben rögzítő, kutató, emlékező, utazó, szerepeivel önmagát is keresi, leszámol élete érzelmi kudarcaival, otthontalanságával, idegenségével, hogy az utolsó versekben meglelje a vágyott nyugalom, a harmónia, a hazatérés, a szép öregség és elmúlás reményét, amely majd a Szajla-versekben teljesedik ki. „S ezután kínálkozik fel véletlenül az a két tárgy vagy téma, amelyek egyike a népmítoszt, a másik a szerelmi magánmitológiát mutatja olyannak, amelyben a személyiség továbbra is héjában rejtezkedve beszámolhat bizonyos – szükségképpen epizálódó – lírai tapasztalatokról. Az egyik, a hopi-ciklus – mondhatni – az erőszakos értékállítás könyve (a létezés harmonikus, a viszonyok ember és Isten, ember és természet, ember és ember között megbonthatatlan szépséggel és állandósággal üzennek nekünk) a másik a love story (…) ezzel ellenkezőleg a értékközömbösség műve. Az előbbiben a mítoszok személytelen elbeszélőjétől való a maszk, a másik kötetben viszont a szenvedély, a szerelemből kiűzetett, a bukott férfi fájdalma oly hevességű, hogy csak a tudatos stilizálatlanság képes hangot adni neki, az alakoskodás álarca ezúttal – bármily paradox módon hangozzék is – az őszinteség. Mindkét könyv civilizációellenes költői tüntetés is, az indián mitológiai képeskönyv esetében ez nem szorul magyarázatra, ahogy az 1972. szeptember című kötetnél is csak annyiban, hogy itt az individualitás elementáris, ősi indulata a mitikus – bár a pusztulással szüntelenül fenyegető – menedék a külvilággal szemben.” [40]

[32] Oravecz Imre: 1972. szeptember. Bp., Pesti Szalon, 1993. 3.p
[33] Keresztury Tibor: Távlatok és állomások: Szajláról a mítoszig és vissza. Alföld,1988.10. 71.p
[34] Oravecz Imre: Kedves John. Bp., Helikon, 1995.21-22.p
[35] Balog József: Csak vers, egyedül. Harmadkor,1989.10. 91.p
[36] Szepes Erika: A költő és a mítosz. Bp., Napkút Kiadó, 2006.107.p
[37] Bohár András: Oravecz Imre 1972.szeptember.ÉS, 1993.40.31.p
[38] Kulcsár-Szabó Zoltán: Oravecz Imre. Pozsony, Kalligram.1996.138.p
[39] Földényi László: Életre ítélve. ÉS, 1998.15. 11.p
[40] Alexa Károly: „Már nincs más, csak ami volt”, Oravecz Imre: Halászóember (Szajla. Töredékek egy faluregényhez,1987–1997). Kortárs, 1998. 10. 82-83.p