Kovács Karolina: Mítoszteremtés Oravecz Imre költészetében

7. A Szajla-mítosz

Oravecz Imre második kötetében, A Földterület növénytakarójának változásában olvasható A régi Szajla c. vers. „(…) az úton libát terelnek,/ az árokban füvet szednek,/ a kerítésre köcsögöt tesznek,/ a kútból vizet mernek,/ a kertben kapát éleznek,/ az ólban disznót etetnek,/ az istállóban tehenet elletnek,/ (…) az ágyban dohányt rejtegetnek,/ a udvaron kutyát kergetnek,/ a szérűn rozsot csépelnek,/ a kazalban lányt hempergetnek,/ (…) és a legnagyobb dologidőben hülyegyerekként lézeng a faluban a történelem” Az ismétléses szerkezetre épülő emlékezet az utolsó mondattal mintha kivonná magát a valós időből. „Hülyegyerekként lézeng” azaz, itt-ott megjelenik, nem kiszámítható, nem nyomon követhető, nem megfogható. És a folyamatosságot sugalló ismétlés az időtlenség illúzióját kelti. Egy emlékezet által újrakonstruált egyedi, „saját” világba pillanthatunk be. Az 1969-ben megjelent, Költők egymás közt antológiában Oravecz Imre a következőt írja önéletrajzában: „Egy kis faluban születtem a Mátrán túl, Heves megyében. Tizennégy éves voltam, amikor – akkor először és végleg – meg kellett válnom ettől a falutól, amelyet húsz évvel ezelőtt hiába keresett volna valaki Magyarország térképén: Szajla – még nem volt rajta. Én, a kamasz, akkor még nem tudtam, legfeljebb ösztöneim súgtak valamit, hogy Szajla esztendők múltán egyetlen valóságos és pontosan feltérképezett pontja lesz életemnek, ahol álmomban is kiismerem majd magam. (…)A hely, melyet halálunk órájáig újra meg újra felkeres a képzelet, ahol együtt van minden, amire az életben csak szükségünk lehet (…) Számomra ez a hely a képzetek kiapadhatatlan forrása. Új képzeteimnek is az ottaniakkal kell először megbirkózniuk.(…) A könnytelen emlékezés felfedezés. (…) Ami elpusztul, nem szűnik meg, emlékezetté válik (…) Ami emlékezetté vált, úgy hiszem, költészetté válhat. (…) Minél öregebbek leszünk, annál gazdagabbakká válunk. Minél távolabb megyünk, annál közelebb leszünk.”

„Nincs más szó: döbbenetes, hogy egy pályakezdő költő ilyen pontosan, még a kulcssavakat is szabatosan egymás mellé téve, jellemzi pályazáró (…) költészetének jellegét, egy huszon-egynéhány éves fiatalember a középkora vége felé közeledő férfi művészi (és korántsem csak artisztikus) mentalitását.” [41]

Az első Szajla-versek 1980-tól kezdtek megjelenni, az első ciklusokba szedett válogatás A chicagói magasvasút montrose-i állomásának rövid leírása, Egybegyűjtött versek (1994) gyűjteményes kötetben olvasható. A címadó vers a második kötetben jelent meg először és méltán reprezentálja a már „oraveczi” leíró prózaversként ismert írásokat: „ (…) késő esti órákban, mikor már zárva a pénztár, egy külön erre a célra ki/-nyitott rácsos oldalajtón át történik az állomás területére a belépés, és a/ menetdíjat a szerelvényen szolgálatot teljesítő kalauznak kell átnyújtani,/ vásár- és ünnepnapokon (Kolumbusz napja, Hálaadás napja, stb.) az uta-/ zási kedv lanyhulása következtében változik a menetrend, ilyenkor néha/ fél óra is eltelik két dübörgés között, és a környék lakóit fölveri délelőtti/ álmából a végletesen megnyúlt csönd”.

A első kötet után, a nyelvbe vetett bizalmatlanság „ héjba” zárt világát felváltja a mind pontosabb, tárgyszerű leírás, ami folytatódik a 1972. szeptemberben, a hopi-versekben, és a Szajla-versekben is. A szülőfalujához köthető darabokban megtaláljuk költészetének állandó jelölőit: a személytelenséget, a tárgyias prózaverset, a részletező leírást, a mozaikosságot, az emlékező attitűdöt, a civilizációkritikát, az idegenség, az elvándorlás és hazatérés motívumait. Köteteinek előszavában és prózai alkotásaiban Oravecz sokszor említi Szajlát, az egyetlen biztos, feltérképezett helyet, ahol megnyugvást, biztonságot egy „privát világot” talál, amelyet ismer, ahonnan egykor elindult, és ahová visszatalált. „Azt írja hazádban élő honfitársam Márai Sándor elmélkedéseinek egyik könyvében (nem szó szerint), hogy a történelmi, intézményes hazában van egy másik haza. Ez olykor csak egy utca, egy kapualj, ahol történt velünk valami, vagy egy dallam, amelyet hallottunk. (…) Ha magamba nézek, ha sorra veszem, mi köt eltéphetetlenül a közösséghez, amelyben élek, miért vallom magam tudatosan is magyarnak, miért írok ezen a nyelven (…) miért vagyok olyan, amilyen vagyok (…) hiába erőltetem magam, semmi fennkölt, magasztos vagy ésszerű magyarázatot nem találok. Lelek viszont valamit, ami a kívülállónak mit sem mond, jelentéktelen, érdektelen, kisszerű, földhözragadt, nekem viszont rendkívüli fontos, nagyszabású és nélkülözhetetlen, mentség és válasz mindenre. Az én utcám, kapualjam vagy dallamom egy kis völgy Észak-Magyarországon, a Mátra és a Bükk közti dombvidéken, a szülőfalumtól északra, légvonalban körülbelül négy kilométerre (…) Látszatra olyan, mint bármelyik arrafelé, mi sem különbözteti meg társaitól. (…) A nyár volt Dregoly évszaka. Minden arcát ismerem, ez illett hozzá a legjobban. Ez a párás izgalom, lázas igyekezet, ez a puha lüktetés, amely betöltötte a völgyet és a benne serénykedőket. Ezért most annyi év távolából, az emlékezet csalását is leszámítva. Mintha mindig sütött volna a Nap és reszeltek volna a kabócák. Akárha tanyát vert volna benne a szőlővirág- és bordóilészagú állandóság. (…) Talán a sárgás színű földből áradt, talán a göcsörtös tőkékből, talán a hajlatok szögéből, abból, ahogy a felszín hullámai metszették egymást vagy ahogy egymásra borultak, talán a célirányos, higgadt, bevált mozdulatokból, amellyel ki-ki dolgát végezte, talán csak bizalomból, amelyet az ember magára vetett, talán mindebből együtt vagy külön-külön. Talán valami erő volt, delej, vagy valami más, tőlünk független és mégis személyre szóló, valami magasabb, ami belén hatolt, feltöltött, átjárt és összekapcsolt vele. Valami, ami azt sugallta, hogy ennek az egésznek, a földi létnek és annak ami vele jár, jelentése, értelme van (…)” [42]

Margócsy István azt írja az Egybegyűjtött versek kapcsán, hogy Oravecz esetében a szerzői intenció a megszokottnál jóval intenzívebben próbálja befolyása alá vonni a befogadást. A „koncept art” kifejezéssel élve, arra a szerzői szándékra hívja fel a figyelmet, hogy nem versek, hanem kötetek születtek. Minden kötet önmagában, egy önálló, körülhatárolt „saját” világ, amelybe akkor léphetünk be, ha elfogadjuk a „játékszabályait” és az önmaguk által nyelvileg kijelölt határokat. S bár a személytelenségre és a pszichologizmusok kerülésére hívja fel a figyelmet Oravecz költészetében, – ami az 1972. szeptember esetében megkérdőjelezhető – nem hagyhatjuk figyelmen kívül azt sem, hogy a Szajla-versek civilizációkritikájában és a „nosztalgikus” múltidézésben a személyesség egyértelmű, bár nem valamiféle romantikus ihletettségű „visszavágyódásról” van szó. „A költemények a korábbi törekvések több irányából merítve az emlékezés általi újraélés érzelmességét az aprólékos leírás jól ismert oraveczi módszerével fegyelmezik, így a visszavágyás közhelyes sablonjait a számontartás gesztusa rekeszti e líra körein kívülre.” [43] „Oda szeretnék visszamenni,/ a kapunk elé,/ a földútra,/ a part aljába,/ hol véget ért a lejtő,/ hol a megrakott kocsik megálltak, és eloldották a kerékkötő láncot a gazdák,/ a kis térségre,/ hol megszakadt a kötött kerék húzta fényes csík,/ hol legvastagabb volt a súrlódás eredménye,/ hol összegyűlt a por,/ abba visszalépni volna jó,/ a finom agyagőrleménybe, a hívogató, szürke lisztbe,/ melyet tapodott a lábam,/ visszatalálni ugyanoda, tulajdon nyomomba,/ (…)vagy visszalopni magam bárhova,/ megmeríteni a lábam bárhol íz érintetlen, szűz porban,/ mint régen, reggelente, nyáron,/ (…) kicsikarni a gyermekkor ígéretét újra,/ még egyszer, utoljára,/ mielőtt beváltatlan marad minden ígéret,/ mielőtt magam is por leszek.” (Por)

„A korábbi kötetek emlékezet-variációi (…) után itt a legklasszikusabb értelemben vett visszavágyás, „visszatérés” és felidézés gesztusai ismerhetők fel.(…) Itt teljesen más stratégiák képviselik a visszaemlékezés tevékenységét, mint pl. az 1972. szeptemberben : a műfajtörténeti logika szerinti elvárások felől akár meglepőnek is lehetne nevezni azt a alapvetően nosztalgikus-visszavágyó modalitást, amely (a versvilág és az én önreprezentációja kapcsolatában, de a beszédmódot illetően is) igazából rekonstruktív elvű emlékezéssel párosul.” [44] „Az erdőkkel az is megtörténhet, mint mindennel/ amire a téesz rátette a kezét,/ először az őrzést szüntették meg,/ Szélnek eresztették a kerülőket,/ elbontották a kerülőházakat,/ aztán a gondozással hagytak fel,/ nem pucolták többé az erdőt,/ eltűntek a napsütötte, selyemfüvű tisztások,/ elzáródtak a nyiladékok,/ befellegzett a levegőzésnek,/ és úgy elburjánzott az aljnövényzet,/ hogy nem lehetett a fák alatt járni/ (…) (Az erdőkről) Oravecz írásaiban az erdő, a fa pusztulása az ember és a környezet harmóniájának a felbomlását jelzi. A különféle szimbolikus értelmezések (életfa, termékenység, éden, biztonság) mellett Oravecz költészetében az erdő az a hely, amit gyermekkorában vadonszerűnek látott, mégis biztonságban érezte ott magát Elrejtőzhetett, eggyé válhatott vele, felfedezhette és visszatalálhatott. „Azt az erdőt vágyom, a hajdanit, az ősvadont,/ mely egykor a határ helyén tenyészett,/ és a falut is övezte, körül ölelte,/ nem is ölelte,/ hiszen bent volt a faluban,/ a falu meg benne,/ a fák közt álltak a házak,/ azok rejtették, védelmezték (…) (Az erdő óhajtása) Ez a vágyott harmónia jelenhetett meg a hopi-versekben is, ahol az ember összhangban cselekedett a természettel. Gyakori téma ez már a második kötetben is: Téli túra, Az erdészet feltámasztása.

A Szajla-versekben felfedezhetjük a második kötetben már megjelent politikai, történelmi eseményeket, a természet és az ember közti harmónia felbomlását, a környezetszennyezés következményeit a már ismert tárgyias, beszédszerű, leíró, felsoroló módszerek közvetítésével. „Egy forrás szerint a kuruckor végére Szajla másodszor/ is kihalt, és a 18. század közepén Nógrádból és Felvidékről/ érkezett telepesek népesítették be újra./ Ki tudja a maiak közül, kik voltak ezek az emberek,/ mit hagytak maguk mögött,/ mire számítottak,/ és mit találtak itt,/ mi hajtotta őket,/ hogyan éltek, dolgoztak, éreztek, gondolkodtak, mitől féltek,/ minek örültek,/ mit szerettek,/ mit gyűlöltek,/ mi volt a kedvenc időtöltésük,/ mit viseltek,/ mit ettek,/ mit ittak,/ miben hittek,/ és mit reméltek?” (Kérdés)

A Szajla-versek lexikai gyarapodásának tekinthetjük az egyre gyakrabban megjelenő gyereknyelvi, tájnyelvi kifejezések és a ragadványnevek megjelenését, ami ugyanakkor zártabbá, körülhatároltabbá teszi a szajlai világ értelmezését, hiszen sok esetben csak szótár használatával tudjuk definiálni az egyes szavak értelmét. Pl. „a távolban csikorgott a kőosztályozó,/ csikójárásba mentünk, napszámba, Baj-patakon át” (Találkozás), „de az is előfordult,/ hogy más határból ide jöttünk,/ ha kifogyott a kossóból, olyan jó vize volt,/ kis csapás vezetett hozzá,/ párat lépett rajta az ember,/ és máris ott volt,/ leguggolt előtte,/ felvette a fűből a csanakot ” (Kiskút) Erre az értelmezési zavarra utal a Nevek c. vers is : „Mindenkinek két családi neve volt,/ egy rendes és egy ragadvány,/ ragadványnevén ismert mindenki, mindenkit,/ az szolgált azonosításra,/ a másikat, a rendeset, csak a hatóság, a hivatal használta,/ mindig nagy zavar támadt,/ ha idegen érkezett a faluba,/ és a hivatalos neve alapján próbált valakit megtalálni,/ jóformán senki sem tudta,/ ki az illető,/ és csak hosszas faggatózás, körülményes körülírás után derült ki,/ kiről van szó.” A Szajla-versek formai jegyeit tekintve többszörösen tagolt mondatokról van szó, (mellérendelő bővítések, párhuzamok, ismétlés, fokozás), többnyire kijelentő módot találunk, az élőbeszédre jellemző fogalmazásmódot, redukált érzelmességet, objektív leírásokat. „Elül a bérceken, nyergeken a szél,/ a napsugarak telibe találják a hó helyét a hegyoldalban,/ összegyűlik a rögekön a meleg,/ és a lecsúszik a völgybe, a házak közé,/ (…) a gazdák fölocsúdnak,/ abbahagyják a lószerszámok javítását, leteszik az árat, a fonalat, a tűt,/ előjönnek az istállóból, kötényt kötnek, magvaknak szentelik a figyelmüket,/ és fejben számolnak,/ az asszonyok leakasztják a falról a dughagymás zacskót,/ gazt égetnek,/ és felássák a kiskertet (…)” A folytatásban, ugyanebben a versben a személytelen megnyilatkozás következtében ironikus olvasata lehet a következő részletnek: „eltemetik az utolsó hűtlen menyecskét,/ őszig nem lesz házasságtörés,/ a parókián a pap beírja a halotti anyakönyvbe:/ halál oka balta (…)” (Tavasz)

„Oravecz költészete (…) »elemi« költészet, nem mintakövető, tehát soha nem ideologikus líra: a személyiség a művészeti formák spontán, önkénytelennek, természetesnek látszó birtokbavételével tudósít a maga létbevetettségéről. Ez a költői »természetesség« abban is megnyilvánul, ahogy létrejönnek kötetei, amelyek egyszerre »tudósítanak« egy-egy életszakaszról, és nyilvánítanak ki egy-egy új poétikai felismerést: reprezentáns könyvei mind valamiféle naplóformában, a közvetlen magán-írásbeliség jegyében kezdenek íródni (…) s szinte öntudatlanul hozzák létre azt a nagyobb formát, amely az esztétikumba emeli mindazt, ami privát, tehát radikálisan elkülöníti egymástól a vallomástevőt és az emlékezőt a művésztől. Ennek az alkotói »technikának« is nyilván szerepe van abban, hogy verseinek zöme a líra és az epika, a vers és a próza, sőt az alanyiság és a mítosz között egyensúlyoz, hiszen egyfelől nem kívánja megtagadni az irodalmi beszéd imitáló funkcióját, másfelől viszont lemond a költészet számos tradicionális eleméről.” [45]

7.1. A Halászóember

Az Egybegyűjtött versek Szajla-versei a következő cikluscímek alá vannak sorolva: Az öregek távozása, Halászóember, Beszélgetések nagyapámmal, Kiskút . Ezek a címek, amelyek minden esetben verscímek is, az 1998-ban megjelent Halászóember c. kötetben is megtalálhatók. A kötet alcíme: Szajla – töredékek egy faluregényhez (1987–1997) (A második, átdolgozott, javított kiadás 2006-ban jelent meg.) A kötet megjelenése után több helyen azt olvashatjuk erről a könyvről, hogy nagy várakozás előzte meg, többen az írói életmű kiteljesedését látták benne, de mindenekelőtt a Szajla-versek egységesített, ciklusokba rendezett, átfogó képét várták tőle, hiszen ezek a versek már egy évtizede folyamatosan megjelentek különböző folyóiratokban. A Halászóember 1998-ban az Év Könyve díjat kapta. Keresztury Tibor a kötet megjelenése után, kissé ironikusan így fogalmaz: „Régen szorítottam ennyire egy könyvnek, s leginkább azért, hogy legyen befejezhető. Az ebbéli bizakodás mögöttes aggodalmát az a határozott érzés szülte, hogy Oravecz bármeddig tudja mondani Szajla, pontosabban a Szajlához fűződő viszonya történetét, szétfeszítve evvel egy – mégiscsak – verseskötet bármily tágan értett kereteit.” [46]

Nem meglepő, hogy a Héj széttöredezett világa, és az 1972. szeptember részletekben megjelenített emlékképei után a Szajla – versek esetében is „ töredékeket” találunk. A Költők egymás közt önarcképében azt írta Oravecz: „Ami elpusztul, nem szűnik meg, emlékezetté válik, tovább él.” Egy letűnt világ autentikusan nem elbeszélhető, de a szintetizálás céljával történő visszatérés, rekonstrukciós gondolkodási folyamattal segítve megteremtheti, nyelviségében újrateremtheti ezt a világot. A megőrzés, átmentés célját szolgálják a részletező felsorolások, az anaforás, leltárszerű felidézések: „lyukat ástunk a szénakazalba, és háttal belekúsztunk,/ felmentünk a szénapadlásra, és szénát húztunk magunka,/ pokrócot terítettünk a kocsiderékra, és berendezkedtünk alatta,/ kukoricafosztáskor betakaróztunk fosztással,/ szárvágás után a csomókba állított kévék közé furakodtunk, kedvenc tartózkodási helyünk volt a csűrzug, a kukoricagóré,/ a dohányszárító, a pincegádor, a törekes,/ szerettük a ház hátát, az asztagok közét, a félszer tetejét, a farakások környékét (…) (Rejtőzés) „Hol a régi hegyoldal,/ hol a napsütötte legelő,/ hol a pázsit, a kikerics, a szerbtövis, a kakukkfű, az eperlevél,/ hol vannak a trenkabokrok, a csipkebokrok,/ hol a kiteregetett vásznak függőleges japán írása,/ hol a sűrűben csacsogó bábaszarka, hol van fentről az öreg fenyves (…)” (Baji-pást)

A kötet végén található Szómagyarázatok jelzik, hogy ezek egy lepusztult világ elfeledett szavai, ugyanakkor a versekbe való „beépítéssel” ezek a régi szavak is szerves részei lehetnek a „töredékek által” újraalkotott emlékezet világának. Mozaikhoz vagy térképhez hasonlítható a Halászóember ben kibontakozó „faluregény”. Egy-egy emlékkép, rokon, ismerős megszólításával, régen bejárt, ismert helyek bemutatásával bontakozik ki a „falu regénye”, mely magában hordozza a szociografikus, történelmi, családtörténeti vonatkozásokat is. A ciklusok mentén megfigyelhető egyfajta kronologikus rend, láthatjuk a falutörténet bizonyos korszakait, majd a kötet vége felé az elbeszélő, aki része ennek a világnak, aki folyamatosan azonosulni, visszatérni szeretne – bár tisztában van ennek a vállalkozásnak a lehetetlenségével – lassan önmaga, a saját elmúlása felé fordul, előre jelezve, hogy a letűnt világgal való végső azonosulás csak az elmúlásban lehetséges. Az első ciklus, a Baji-pást , az elbeszélő gyerekkorát jeleníti meg. „Miki találta Matyóék szalmakazaljában,/ mikor kijátszottuk az öreg Matyó éberségét,/ és átmásztunk a kerítésen,/ verébfészket kerestünk,/ egy helyen gyanúsan álltak a szalmaszálak,/ benyúlt és egy üregbe szaladt a keze,/ mely tele volt tyúktojással (…) (Tojás)

A következő részben, melynek címe: Könyörgés az apákhoz, nagy hangsúlyt kapnak a történelmi változások, a „téeszesítés”, ebben a ciklusban található az 1956 és a Nemzedéktársaimhoz c. vers, mely a monoton dikcióra épült, kijelentő módú szövegektől eltérően, felszólítást és vádló állásfoglalást fogalmaz meg. A vers alatti dátum: 1991. „Vége a zsarnokságnak, széttört igátok,/ nem kell többé engedelmeskednetek, színlelnetek,/ beszélhettek, kiönthetitek a szíveteket,/ visszanyertétek a szabadságot,/ azt csináltok, amit akartok,/ mégis ölbe tett kézzel nézitek,/ hogy tovább bitorolják földjeiteket/ (…) „gyertek elő a magtárak, istállók, bódék, odúk mélyéről,/ és tépjétek szét a tagkönyveteket,/ dobjátok el a vakolókanalat, kalapácsot, csavarhúzót,/ kik szakmát tanultatok, és városba költöztetek vagy ingáztok,/ mondjatok fel és térjetek haza,/ vetkőzzétek le a félelmet (…)” (Nemzedéktársaimhoz)

Világvége hangulatú, apokaliptikus víziót idéz az ismétléses szerkezetű Abban az esztendőben c. vers. Az ószövetségi tíz csapásra emlékeztető motívumokat is találunk benne: „Abban az esztendőben kifagyott a vetés,/ abban az esztendőben zsizsikes lett a búza, abban az esztendőben nem kelt meg a kenyér,/ (…)abban az esztendőben nem fakadt meg a fű a réten,/ (…) abban az esztendőben kéneső esett,/ abban az esztendőben megbüdösödött a víz a kutakban,/(…) abban az esztendőben véres tejet adtak a tehenek,/ (…) abban az esztendőben patás angyal járt házról házra, és szurokkal megjelölt minden kaput…./ abban az esztendőben, mikor elvették a földeket és megalakult a téesz.” (Abban az esztendőben) A Beszélő 1999/3. számában megjelent Irodalmi kvartettben , ahol Oravecz Imre Halászóember c. kötetéről beszélgetnek, Németh Gábor és Bán Zoltán András megfogalmazták kételyeiket ezzel a verssel kapcsolatban. Szerintük ugyanis a témához túl nagy, monumentális, világkatasztrófát idéző képek sorát idézi a szerző. Angyalosi Gergely reflektálva erre kifejti, hogy a téeszesítés távoli, történelmi, ma már nem „átélhető” történet, amely egykor a földművelésből élő emberek számára valóban lehetett „világkatasztrófa”.

Az Élő múlt c. versben az oraveczi felsorolásos, leltárszerű felidézéssel egy feléledő, örökidejű emléktérképet kapunk a gyerekkorból ismert helyekről, régvolt élményekről és ismerősökről, a régi Szajláról. „Már nincs más, csak ami volt,/ a falu, a Felvég, az út előttünk, a híd, a Patak, a pást,/ a porták körös-körül, alattunk, felettünk, szemközt, a hídon innen és túl,/ a két Bajié, a két Matyóé, Tijjikéké, Barczaiaké, Gyetvaiaké, Vahalcsikéké,/ a két Árváé, a miénk,/ és rajtuk a házak, az istállók, a nyárikonyhák, a csűrök, a pajták, a ólak,/ (…) és mind az emberek, a férfiak, a nők, kik meghaltak,/ az öreg Matyó surcosan, amint hátul tököt aprít,/ Csabai nene egy hát fával az erdőről jövet,/ (…) Árva Pista bácsi, mikor vizet húz a kútjából és közben átszól,/ (…) jövés-menés az udvaron, a dologvégzés,/ a villára szúrt aljazószalma, a széna, a morzsolt kukorica, a korpa, a dara,/ (…) a pulykakakas kurjogása Árva Pista bácsiéktól/(…) a meleg, az erős fény, a felhőtlen kék ég, a megállt idő, az örök nyár.” (Élő múlt) Az Öregek távozásában elhunyt rokonokról, ismerősökről olvashatunk a már ismert, kijelentő módú, részvétlen modorban: „Lakban kerülősködött,/ ott lakott családostul, az erdőszélen, az erdészházban,/ zömök, testes férfi volt, pirospozsgás arcú,/ színre maga a megtestesült egészség,/ de a látszat csalt,/ mert szívbajban szenvedett,/ ezért járt, beszélt természetellenesen lassan,/ és szuszogott mindig olyan hangosan,/ mintha aludna, vagy hegyre menne (…)” (Zalavári)

A Dregoly c. ciklusban a második kötetben is megtalálható tájleírás jellegű verseket találunk (Dolyina, Recski határ, Darnó-tető), Az Erdő óhajtásában többnyire a családhoz hajdan tartozó állatok, ismerősök egy-egy kiemelt tulajdonsága, bizonyos eseményhez kapcsolódó háztartási eszköz leírása, az erdő pusztulása és a gombászás emlékei találhatók. ( Morzsa, Zsóka sógor, Gyúródeszka, Cepe, Az erdő óhajtása) Az idő múlásával bekövetkező pusztulás és felejtés után a múlt mozaikkockáiból, emlékképekből idéződik fel a szülőfalu egykori világa. Nem egy történetként, hanem a falu, Szajla történeteként, ahol külön szólamokat képviselnek a gyerekkori élmények, az ismerősök, rokonok, a tárgyak, a történelmi események, az élőlények, az egykori és a megváltozott táj, az öregség, a halál. Habár az 1972. szeptember és a Halászóember végkicsengése is az elmúlás felé mutat, az előző esetében a felejtés, az utóbbinál a megőrzés, emlékállítás, az önmeghatározás gesztusai érvényesülnek. Kulcsár-Szabó Zoltán Az emlékezet könyve c. írásában arra hívja fel a figyelmet, hogy a Szajla-versek esetében a „Gedächtnis”, az emlékezet létrehozásának attitűdje érvényesül. „Az sem igen téveszthető szem elől, hogy a Gedächtnis Oravecz művében hangsúlyosan nyelvként tételeződik, az emlékezet alapítása pedig nyelvi folyamatként. Szajla, amely eminensen helyként alkotja meg az emlékezet kereteit, a versek nyújtotta leírásaiból gyakorlatilag egyfajta térképként áll össze (…) s mint ilyen, a kötetkompozíció az emlékezet, a megőrzés topográfiájaként értelmezhető.(…) Ugyanakkor ez a térkép csak a nyelvileg örökített s nyelvként (szavakként, megnevezések formájában) megőrzött helyre utal vissza, hiszen – amint azt a versek visszatérően tematizálják – az egyes nevek olyan területekre vonatkoznak, melyek azonosíthatósága (elhatárolhatósága) csak azok számára egyértelmű (s a versbéli én ezek egyikeként prezentálja magát), akik e neveket adták. Szajla térképe ily módon egy olyan könyvtérkép formáját ölti, amely az emlékezet eme topográfiájával (s a helyeknek a költői emlékezet és képzelet általi benépesítésével) a költői teremtés, a nyelv, a megnevezés általi létrehívás gesztusának egy sajátos átértelmezését implikálja: egyrészt az emlékezés és az időbeli távolság logikája mentén rendezi el azt, másrészt egy közösség életmódjának megörökítését lényegében annak poétizálásaként hajtja végre.” [47]

A töredékekből való építkezésnek lehet metaforája a Harisnya c. vers, amelyben a lírai én felidézi, hogy az 50-es években édesanyja több rossz harisnyát egymásra húzva tudott csak egy épet létrehozni. „Anyám az 50-es években hétközben több harisnyát húzott fel egyszerre,/ nem a hideg ellen védekezett így,/ az kényszerítette rá,/ hogy nem volt ép munkanapi harisnyája,/ a szakadtak meg úgy tönkrementek,/ hogy már nem lehetett megvarrni őket,/ viszont jól kiegészítették egymást,/ ha egymásra kerültek,/ reggelente figyeltem,/ mint csinálja,/ leült a sámlira,/ egyik lábát általvetette a másikon, (…) egyiknek a feje volt lyukas,/ a másiknak a szára,/ a harmadiknak a talpa,/ a negyediknek a sarka, (…) hol elöl, hol hátul, hol oldalt, hol lent, hol fent éktelenedett a lyuk,/ de a végén mind eltűnt,/ mert úgy választotta a párakat (…) mindig elbűvölt,/ hogy tudja ezt a bonyolult műveletet ilyen ügyesen elvégezni,/ hogy tud naponta több rossz harisnyából egy jót varázsolni.” (Harisnya)

A Beszélgetések nagyapámmal c. ciklusban fiktív dialógusokat olvashatunk, a lírai én és a Kanadába vándorolt nagyapa között, amelyek a másik fél jelenlétének hiánya következtében tulajdonképpen monológok, ahogyan a megidézett nagyapa külön szólamai is néhány versben. A kérdező attitűd eleve feltételezi, hogy az elveszett múltat csak kutatni, nyomokban fellelni, csak részleteiben megidézni lehet. „Hogy kezdődött, Steve,/ nem értettétek meg egymást,/ kevés volt a pénz, nehezen ment a beilleszkedés, nőztél,/ a nagy gazdasági válság is közrejátszott,/ miért hidegültetek el,/ miért mentetek külön,/ miért jött haza nagyanya, hogy szánta rá magát asszony létére,/ hogy jutott idáig,/ miért hozta magával apámat,/ hogy engedhetted,/ miért keményítetted meg s a szívedet, (…)” (Beszélgetések nagyapámmal, második beszélgetés)

Az ismétlődően megjelenő kivándorlás, az amerikás életforma társadalomtörténeti folyamatok következményeként is magyarázható, ugyanakkor a Szajla-versekben a lírai én személyes, egzisztenciális választásaival áll kapcsolatban, folyamatosan előtérbe kerül az emlékek felidézése során és beleépül a családi tradíció keretébe.Ebben a ciklusban jelennek meg a kivándorolt rokonok, akiknek a gyerekei már csak törve beszélték a magyar nyelvet, megjelennek azok is, akik idős korukra hazatértek a szülőfalujukba, a hazalátogatások, a csonka családok, a régi képek, képeslapok, az amerikások töredékekben fennmaradt vándorlásainak mozaikkockái . (Nagyapám elhagyja nagyanyámat, Karácsonyi üdvözlet, Vizit)

A Donna June Ewing fényképe c. versben a kép részletező leírásával párhuzamosan a lírai én folyamatosan reflektál a fénykép létrejöttének történetére, amelyet ismereteinek hiányában nem tud felidézni. Erre utalnak a leírásokat megszakító felismerések, megjegyzések, kérdések, amik a Halászóember fénykép-verseiben többször előfordulnak (pl. Egy fényképre). „Fekete-fehér felvétel,/ apám iratai közt találtam halála után abban az íróasztalfiókban,/ amelyet mindig zárva tartott,/ fiatal lány áll rajta jobbján egy fekete autóval,/ fejét enyhén előre dönti,/ és dús szemöldökű szemével kissé felülről néz,/ mintha a gép valahol lent lenne,/ mintha a fényképező személy guggolna,/ haja rövid, sima,/ és csak lent, a füle táján csavarodik vissza hullámokban,/ (…) tekintete szelíd, de kissé lemondó, kétkedő,/ mintha érte volna valami csalódás,/ mintha nem volna elég önbizalma,/ (…) rajta kívül nagy tömegével még ott a kocsi, egy körülbelül 36-os évjáratú/ Buick is,/ Ezt láttatni akarták,/ azért állították őt így,/ hogy ne takarja el,/ talán az övé, talán a családjáé,/ talán új, talán most vette az apja vagy egy közeli rokona használtan,/ mentek vele egy kört,/ (…) csak ügyetlenül tartotta a kamerát,/ nem fogta be egészen az új szerzeményt,/ és lemaradt a lökhárító egyik vége,/ (…) a belváros, egy néptelen alley lehet a helyszín,/ erre abból lehet következtetni,/ hogy a háttérben egy többemeletes üzletféle tűzfala magasodik,/(…)a kép hátoldalán semmi támpont, név vagy évszám,/ de csak Donna June Ewing lehet ez a lány,/ kinek nevét apám többször beleírta a fizikakönyvébe,/ könnyű ruházatából ítélve nyár az évszak/(…) azon az estén adhatta apámnak,/ mikor utoljára találkoztak, hogy elbúcsúzzanak,/ mielőtt apám visszaindul Európába (…)”(Donna June Ewing fényképe)

Oravecz Imre életrajzából tudjuk, hogy ő maga is háromszor tartózkodott huzamosabb ideig külföldön, 1972-ben Párizsba, majd Londonba ment, 1973-ban az Egyesült Államokba utazott, három hónapig ösztöndíjas volt Iowa Cityben, majd hazatért Magyarországra. 1976-ban újra az Egyesült Államokba utazott, Chicagóban nyelvészetet és kulturális antropológiát tanult, de 1979-ben már újra itthon van. 1985-ben vendégtanár volt a Kaliforniai Egyetemen, fiával, Márkkal akkoriban sokat utazott. 1988-ban írói- ösztöndíjjal Nyugat-Berlinben egy évet töltött és 1990-ben újra hazatért. Kulcsár-Szabó Zoltán az 1972-es, az 1976-os és az 1988-as kiutazásait disszidálásnak nevezi, interjúkban Oravecz is gyakran így fogalmaz. 1972-ben, mielőtt Párizsba utazott, többször behívatták a rendőrségre és „elbeszélgettek” vele. 1973-ban, amikor visszatért, büntetésként publikálási tilalom várta, ez ösztönözhette a második útját is. 1988-ban már ismerik a műveit, Füst Milán Díjat kap, de a jobb lehetőségek, és a berlini írói ösztöndíj újból arra késztették, hogy elhagyja Magyarországot. 1989-ben távollétében József Attila Díjat kapott, amit nyílt levélben utasított vissza. 1990-ben a politikai változások hírére hazatért és rövid ideig a miniszterelnöki tanácsadó testület tagja volt. Az Egy hegy megy c. prózakötetében, amely 2006-ban jelent meg, A windsori kapcsolat c. írásában rövid, de átfogó családtörténeti beszámolót olvashatunk a Kanadába vándorolt rokonokról és leszármazottaikról.

„Az otthontalanság és az otthonlét Oravecz Imre életében nagyon is konkrét létélmény. Sőt nemcsak az övében, hanem a családjáéban is. Szinte „görögös” az a folyamatos familiáris „odüsszeia”, ami nagyszüleinek és szüleinek életét, meg az övét magáét is jellemzi: egy a Mátra lábánál húzódó falu – a költészetben ellegendásodott Szajla – egyik parasztcsaládja a századelőtől napjainkig ide-oda ingázik a falu és az óceánon túli világrész között, hol a végleges letelepedés szándékával (hol sikerrel, hol nem – ki tudja, mi az igazi kudarc, menni vagy maradni?), hol csak az itthoni, paraszti, parasztpolgári létmód megerősítése végett. Kanadában meghalt – soha nem látott – nagyapja az Oravecz-költészet (és élet) nagy személyes sorsmetaforája: az idegenben eltűnő, magányos férfi, akihez több szállal lehet kötődni, mint akár a szülőkhöz, a hazatértekhez.” [48] Oravecz költészetében és prózájában is hangsúlyos a kivándorlás, az utazás motívuma már a második kötetében, az Egy földterület növénytakarójának változásában meghatározóak az amerikai – kontinensen tett utazások élményei, a Hopik könyvének témáját is egy utazás adta, amikor megvette Frank Waters könyvét, mégsem mondhatjuk, hogy konkrét, körülhatárolt, gondosan feltérképezett Amerika-világa lenne, ahogyan ez Szajláról állítható. Az első angol nyelvű szövegek csupán a nyelvbe vetett bizalmatlanság kifejezésének eszközei, több angol nyelvű verse éppen Szajlához kapcsolódik, (Grandma's secret) később egy idegen kultúra segítségével „saját történelemelőttiségéhez” akart eljutni Oravecz, a gyerekkor elvesztett paraszti kultúrájához, ahova végül a valóságban és a költészetben is eljutott, ahogyan ezt a célt már első írásainak megjelenésekor maga elé tűzte.

A Halászóember c. kötet címadó verse ars poetica, sorsmetafora és a Szajla-versek elbeszélő személyének metaforája is egyben. Egy mitikus nagyságú, magányos, idős ember, aki már csak az emlékei között halászik. „ Én még láttam,/ de már nem halászott,/ ahhoz már túl öreg volt, és nem is volt hol, egymást közt apónak neveztük,/ fehér vászonnadrágot,/ fehér vászoninget hordott,/ és ült a ház előtt a padon,/ minden fehér volt rajta,/ a bocskorát kivéve,/ fehér a ruhája,/ fehér a haja,/ mint egy népszínműben,/ tiszta és ápolt,/ csak a frissen mázolt léckerítés hiányzott előle,/ özvegyember volt,/ felesége már a temetőben,/ néha bement a házba,/ matatott valamivel,/ aztán kijött megint,/ végigballagott az alacsony eresz alatt,/ a terméskőjárdán,/ a ház végéig/ és vissza,/ tenyerével gondosan visszaveregette a kicsúszott rozsszalmaszálakat,/ az övé volt az utolsó zsúptető a faluban,/ de általában nem csinált semmit,/ csak ült,/ és hallgatott,/ pipázott,/ nézett maga elé,/ mintha víz volna a föld,/ és halakat látna benne,/ mindig elnémultunk,/ mikor oda értünk,/ még köszönni is elfeledtünk,/ mintha nem akartuk volna zavarni,/ mintha éreztük volna,/ hogy emlékezetében halászik, fogni szeretne még valamit,/ mielőtt elmegy a tó után,/ melyet még életében lecsapoltak,/ pedig azt se tudtuk,/ hogy ő halászóember,/ nekem is évekkel később mondta az apám,/ mikor már meghalt,/ és a házát lebontották.” (Halászóember)

„A jelzős szerkezet összetett szóvá olvasztása azt jelzi, hogy a tulajdonságként megjelent halászat több, mint tulajdonság: állapot, egy állandósult cselekvés (…) A halászóember nyilván halászik; e halászat célját adja meg az alcím: Szajla, töredékek egy faluregényhez (1987-1997) . Izgalmas szemantikai csavar ez. Más szférába emelkedik a halászás. A halászóember hálóján fennakadt emléknyomok, töredékek gyűjteménye tehát a kötet. Metaforává nő a halászóember, a versekben beszélő én metaforájává, azzá, aki keresi az emlékeit, s emlékein keresztül önmagát.” [49]

Az utolsó ciklusban, melynek címe Közelítő nap – az utolsó vers címe is ez – a lírai én egyre inkább önmaga felé, az öregedés, az elmúlás felé fordul. A Halászóember magányát lájuk ezekben a versekben, magára maradt az emlékeivel és már csak arra a napra készül, amikor az övéi , az elhunyt szajlai rokonok, ismerősök között lesz. „Itt vagytok,/ atyámfiai és atyámlányai,/ ti, úgynevezett kétkeziek,/ itt pihentek a temetőben,/ ebben a hűvös északi oldalban, a rét felett,/ sorban, szép rendben,/ sűrűn egymás mellett, ki síremlék alatt, ki jeltelenül,/ akármerre nézek,/ mindenfelé titeket látlak,/ (…)sokatoknak kortársa voltam,/ pár öreget a szívembe zártam közületek,/ (…)közöm van hozzátok,/ fajtátokbeli vagyok,/ tőletek származom,/ tőletek kaptam a kezem, a mellkasom, a hátam, a lábam,/ és talán a képességemet is,/ mellyel verset írok,/ olyan vagyok, mint ti voltatok,/mikor még éltetek/ (…) és remélem,/ osztozom majd veletek abban is,/ hogy ide kerülök,/ ha lejárt az időm,/ hogy kapok köztetek egy helyet,/ és együtt hallgathatok veletek.” (Vallomás) „Megtalálni, de már nem érezni igazán sajátunknak, tisztában lenni idegen voltunkkal: ezt jelzik a falu nyelvének kifejezései – s ez jellemzi a viszonyt, ami a Halászóember c. kötetben megfogalmazódik az én és a megidézett világ között. Ez az a tartalom, aminek mentén értelmezhető a kötet – a vágy, a kétségbeesett akarat az azonosulásra akkor, amikor maga a beszélő is tisztában van valahol a visszatérés lehetetlenségével; s mégis újra próbálkozni, hátha valaha – akár a halálban – sikerül: ez az, ami megrázóan széppé teszi Oravecz Imre Halászóember c. kötetét.” [50]

A Szajla-versek között találhatunk olyanokat, amik sírokról szólnak, ezek leggyakrabban az emlékezés helyei, pl . Miki sírjánál, Windsori temetőben . A Katonasírok c. versben a sírok valósággal beépülnek a faluba, ahol az elesett idegen katonák „régi ismerősökké” lettek, Az öregek látogatása c . versben pedig felélednek a holtak, és megtanítják utódaikat arra, amit már elfeledtek: „hogyan kell kazlat rakni, kaszát verni, káposztát tapodni”.

Több helyen keresztény motívumokat, a keresztény valláshoz kapcsolódó helyeket találunk a Szajla-versek között. Márkus Béla „…csak szétnézni meg elbúcsúzni ” c. tanulmányában azt írja, hogy maga a cím, a Halászóember a kora keresztény hagyományhoz kapcsolódik, ugyanis, amikor Jézus András és Péter apostolt kiválasztja, azt mondja nekik, hogy ezentúl „az emberek halászaivá” lesznek. A templom (Mise) és az imádság (Fohász) is megjelenik ebben a ciklusban. A hal régi, őskeresztény jelkép, ma is sokszor láthatjuk templomokban, imaházakban, különböző – önmagukat keresztényeknek definiáló – csoportok nevében. A keresztényüldözések idején a hal rajzával üzentek egymásnak a bujdosásra kényszerült emberek. A hal görögül ikhthüsz, betűi egyúttal az őskeresztény hitvallás kezdőbetűi: Ieszusz Khrisztosz Theu (H)üjosz Szótér = Jézus Krisztus Isten Fia Megváltó.

Néhány esetben Oravecz a saját temetéséről, a halálfélelméről vagy haláláról ír: „hajnalban halok majd meg, négy óra tájban,/ mikor kint már ébredeznek a feketerigók(…) szertartásra többen eljönnek, mint gondoltam,/ benne van az időpont az újságokban,/ „(Jövő idő), „már nem kell semmi,/ nincs többé szükségem rátok,/ már egyedül is boldogulok,/ már nem vagyok” (Exitus), „a halált nem kívánom, de nem is félem,/ csak a haláltusától tartok kissé,/ bár lehet, hogy könnyebb lesz, mint gondolom” (Öregedő férfi)”és nem jön be senki,/ még nem tudják,/ hogy hajnalban meghaltam,/ csak a kutyák sejtenek valamit,/ mert hallgatnak,/ és nyugtalanul tekingetnek az ajtó felé,/ mely sehogy sem akar kinyílni” (Közelítő nap) „Monológ ez és leírás egyben: a lírai magánbeszéd leíródó látványokkal telített, vagy másként fogalmazva: a leírás az a közeg, ahol az elbeszélő megteremtheti önmagát. Óda és vallomás, anekdota és tájszóelemzés, fohász és drámai jelenet, alakok és fényképek, magánhistóriai szilánkok és nagytörténelmi tragédiák, a kollektív tudat emlékei és a költői fantázia megismételhetetlen állomásai – de mindenekelőtt és fölött: a visszatérés nagy elbeszélése, az otthonra találásé, ami egyben már búcsúvétel, az önazonosság keresésének csöndes poétai és emberi gesztusai. Ez a Halászóember. Ami befejezése egy személyes, de a versekben mitikus szintre emelődő vándorútnak.” [51]

2002-ben jelent meg a Jelenkor Kiadónál Oravecz Imre legutóbbi verseskötete, A megfelelő nap, ami folytatása lehetne a Halászóember utolsó ciklusának, hiszen a kötetben túlnyomórészt az öregséggel, elmúlással, a halálközeli állapottal kapcsolatos verseket találunk. A hat ciklus közül az ötödik, a Töredékpótlás (Halászóember) címet kapta. Egy válogatást találunk ebben a Szajla-versek közül, amelyek megjelentek az előző kötetben ( Állatainkról, Miska bácsi, Vesztőhely, Szociofotó, Mise, Karácsonyi üdvözlet) , melyek kiegészülnek néhány újabb verssel, amelyek azóta jelentek meg, illetve nem kerültek bele a Halászóember c. kötetbe. Ebben a kötetben nincsenek új témák, a már ismert, minimalizáló, leltározó költészet nem új világot hoz létre, hanem a már ismert, választott világot tematizálja. A lírai én megérkezett haza, a költészetben és valóságban is. Ez a HELY Szajla, ahonnan elindult, és ahová mindig visszavágyott, ami viszonyítási pont volt a költészetében és az életében egyaránt.

A tél kísérletei, az Est és a Hátramaradó Kedveshez c. ciklusban az öregedés, a szervezet leépülése, az „elügyetlenedés” képeit írja meg, miközben számadást készít arról, amihez még ragaszkodik, amit szeret, amiért érdemes még élni. „Tűzifát aprítok,/ visszaállítom a tőkére a hasábot./ Megcélozom az első csapás helyét./ és elhibázom./ Megint megcélozom,/ és megint elhibázom. Megkezdődött a nagy elügyetlenedés.” (Életkép) „Már csak az egyszerű, világos dolgoknak akarok örülni,/ a fénynek, mely reggel beárad a házba,/ az ablaknak, melyen át kinézek,/ a levegőnek, melyet belélegzem, az ételnek, melyet magamhoz versek,/ a víznek, mellyel a szomjam oltom,/ a tűznek, melynél melegszem,/ a ruhának, amely befedi testem,/ az ajtónak, melyen át a szabadba lépek, a földnek, amelyen járok,/ az útnak, amelyen sétálok,/ a kavicsnak, melyet hazaviszek a zsebemben,/ a falevélnek, mely elém hull,/ a fűnek, melyet nyírok, (…)a kutyának, mely a lábamhoz telepszik,/ a tücsökciripelésnek, melyet sokáig hallgatok,/ már csak az elkerülhetetlen, szükségszerű örömök éltessenek.” (Örömóda)

A hazatalálás derűsebb életképei jelennek meg a Madárnapló c. ciklusban:”S zarkacsörgéskor kelek,/ cinkeetetésig írok,/ harkálykopogtatásig olvasok,/ fácánkakatolástól kenderikelátogatásig sétálok,/ vadkacsahápogástól verébtakarodóig teszek-veszek az udvaron,/ kuvikszóra fekszem.” (Madaras, téli napirend) A tárgyias, leíró, prózai intonáció és a leltárszerű felsorolás ebben a kötetben is folytatódik, azzal, hogy a hangsúly áttevődik a japán haikukat idéző, miniatűr, epigrammatikus tömörségű képekre. Rögzít, megállapít, nem fűz hozzá magyarázatot: „Ma üzent a nyár: egy bent telelő katicabogár jelent meg az ablakban.” (Biztatás)

A Halászóember megjelenése után több tanulmányban olvashatóak utalások, találgatások, vajon megírja-e Oravecz a „faluregényt”, a Szajláról szóló regényt, avagy maga a Halászóember volt-e a Szajlai világ végső megfogalmazása. A megfelelő nap Irodalom c. versének a végén, melyben egyfajta ars poeticát fogalmaz meg, a következőt olvashatjuk: „Most kellene megpróbálkoznom a kivándorlási regénnyel,/ melynek tervét régóta dédelgetem./ Most volna hozzá bátorságom./ Egyebem talán nincs is már.” (Irodalom)

Két kisprózakötet után (Kedves John, Egy hegy megy) 2007-ben megjelent az Ondrok göd re c. regény. A töredékek, a „verstanulmány” után megszületett a nagyepikai prózaszöveg, melynek alcíme azt jelzi, hogy lesz folytatása: Az álom anyaga, első könyv.

„A néhány oldalas fejezetekből (szám szerint 57-ből) építkező szöveg feltűnően sok műfajból részesedik: történelmi, család-, fejlődés- vagy karrierregényként éppen úgy olvashatjuk, mint tradicionális szerelmi történetek kötegeként, az amerikás magyarok kivándorlásának oknyomozó, óhazabeli előtörténeteként, a közép-európai földművesség mikrohistóriai érdekeltségű, poszt-geertziánus történeti, antropológiai leírásaként, újrafikcionalizált önéletírásként vagy klasszikus aparegényként (…)” [52] A legpontosabbnak a családregény kategóriája tűnik, hiszen – a szerző megjegyzésén túl, miszerint fiktív szereplőkkel és kitalált történetekkel van dolgunk – a családi nevek és a helyek megegyezése is következetesen pontos. (Az Árvai családnév a regényben a szerző családnevének szlovák nyelvből való fordítása.) Az ajánlás Steve-nek és Anne emlékének szól, akik minden valószínűség szerint a szerző nagyszülei, István és Anna a regényből. A történetben az Árvai család három generációjának sorsát kísérhetjük figyelemmel, amely István és családja Amerikába való kivándorlásával zárul. Tematikus egyezéseket fedezhetünk fel, a Halászóemberben megismert helyszínekkel, emberekkel tájleírásokkal találkozunk a regényben is. Az Ondrok Gödre az Élet és Irodalom könyve lett 2007 júliusában.

„A könyv írásakor avval szembesültem, hogy végre van valóság, megtaláltam az én igazi valóságomat. Hogy megvan mindahhoz végre a valóság, amit egész eddigi életem során írtam, s ez rám revelatív erővel hatott. Mindez persze azt jelentette, hogy Szajla ürügyén magamhoz jutottam el, Szajlában magamra találtam rá; annak reményét tehát, hogy Szajlán át végre megláthatom önmagam. (…) a Halászóember első darabjainak megszületésekor, 1987-ben, többedszeri hazatérésem után, biztosan éreztem, hogy a magamhoz vezető költői út formájára találtam rá.” [53]

[41] Alexa Károly: „Már nincs más, csak ami volt”, Oravecz Imre: Halászóember (Szajla. Töredékek egy faluregényhez,1987-1997). Kortárs, 1998. 10.80.p
[42] Oravecz Imre: Kedves John. Bp., Helikon, 1995. 74-75.p
[43] Keresztury Tibor: Távlatok és állomások: Szajláról a mítoszig és vissza. Alföld, 1988.10.72.p
[44] Kulcsár-Szabó Zoltán: Oravecz Imre. Pozsony, Kalligram, 1996, 162-168.p
[45] Alexa Károly: Szajlától Waldenig, Oravecz Imre költészete. In Quodlibet, Bp., Kortárs, 2004. 227.p
[46] Keresztury Tibor : Ex libris. Oravecz Imre: Halászóember. ÉS, 1998. 5. 22.p
[47] Kulcsár-Szabó Zoltán: Az emlékezet könyve. Tiszatáj 1999.10.90.p
[48] Alexa Károly: Szajlától Waldenig, Oravecz Imre költészete. In Quodlibet, Bp., Kortárs, 2004.226.p
[49] Bokányi Péter: Örök társ. Életünk, 1988. 7/8. 702.p
[50] Bokányi Péter: Örök társ. Életünk, 1988. 7/8. 703.p
[51] Alexa Károly: Szajlától Waldenig, Oravecz Imre költészete. In Quodlibet, Bp., Kortárs, 2004. 231.p
[52] Szilasi László: Óhaza. ÉS, 2007.7.16.p
[53] Valamit állítanunk kell. Oravecz Imrével beszélget Keresztury Tibor. ÉS, 1999.október 8.