Benes László: '68 avagy megkésett riport egy szabadkai popfesztiválról
2. Éljen Május 1!

– Hálótársaim egytől-egyig igazi Piszkos Fredek! – lelkendezett kora délelőtti találkozásunkkor a vasútállomás épülete előtt M, aki az éjszakákat a váróterem kemény fapadján töltötte, ily módon takarítván meg a mindennapi oda-vissza utazgatás vonatjegyének árát. A koncertek után csak át kellett sétálnia a keskeny úttesten, és máris éjjeli szállásán találta magát, mivel a gitárparádé színhelye, a Kisstadion, épp a pályaudvarral szemben volt, ott, ahol a mai napig is áll. Az irodalmi példa kissé sántított, hiszen a monarchia óta vajmi kevés átalakításon átesett vasúti főkomplekszumban tanyázó szelíd csavargók inkább Krúdy édesbús vidéki Magyarországának éjszakáiból kísértettek, mintsem Rejtő talpraesett, gondosan kiépített viszonyainkon kívülálló világpolgáraiként verekedték volna ki az őket megillető státust a vasúti resti szűnni nem akaró forgatagában. Mint ahogyan a már elfeledettnek vélt múlt homályából léphetett elő, nem sokkal később a sugárúti fasorban – az azt szegélyező panelépületek egyik szűk lakásának szobácskájában húztam meg magam erre a néhány napra, egy szülőfalumbéli család szívélyes vendéglátásának köszönve, és miután már sínbusszal ingázó K is csatlakozott hozzánk –, az az elnyűtt béreskalapos pöttömnyi emberke is, aki Erős Jánosként mutatkozott be és behízelgő modorban, ám állhatatosan követelte produkciója bemutatását ( persze némi aprópénz ellenszolgáltatásának fejében), ami abból állt volna, ha belemegyünk a dologba, hogy K-t – mivel ő volt a legapróbb közöttünk – , félkézzel a magasba emeli; tehát valósággal a tenyerén hordozná. Végül a ki nem érdemelt tiszteletdíjat nem sajnálatból kapta meg, hanem mert rettentően kellemetlenül éreztük magunkat. Az sem biztos, hogy a Kiserdő felől a május elsejei vurstli hangfoszlányaival akácfavirág illatot is hozott volna a nyáriasan forró szellő, mint ahogyan azt most képzelem, mivel a Magyar Szó akkori anonim szabadkai tudósítójának az ünnepről írt színes beszámolójában ez olvasható: „Kár, hogy az idén nagyon kevés az akácvirág.” ¹

Az azonban kizárt, hogy akkor eső áztatta volna Szabadka mézeskalács díszletét, hiszen emlékeimben minden egyes színes majolika cserepén az önfeledt gondtalanság csillámpora ragyog. Ugyanilyen bágyadó vasárnap délutáni verőfényben úszott Arthur Penn akkor a mozikban vetített filmje, a Bonnie és Clyde is. Az Indiából épp csak hogy hazatért Beatles, virágok tömkelege mögül, euforikusan mosolygott vissza a lapok címoldaláról. Ilyen gyönyörű volt a világ, akkor, harminchét évvel ezelőtt. What A Wonderful World! ² Mi, akik akkoriban naiv hedonisták módjára kotta nélkül játszottuk az életünket, talán észre sem vettük, hogy a változtatni akarás üde tavaszi szele végigsöpört a hippiváros San Fransisco utcáin, de már viharossá fokozódva megingatta az örökösnek hitt értékrend kártyavárait Berlinben, Párizsban, Rómában és Prágában is. A Nagy Remények tavasza volt.

Most mindez aközben ötlik fel bennem, amint belebotlom lányom, fiam, vejem és unokám folyosónkon sorjázó, vastag agyagréteggel bevont tornacipőjébe. Hajnalig a Népkert ragadós sarát taposták elkeseredetten, az itt nálunk, Zentán, immáron hatodízben megrendezett Nyári Ifjúsági Játékokon. Az este valahogyan nem akarództam alászállani a rockbandák dübörgésétől keresztül-kasul átjárt, nyirkos, sűrű sötétségbe, hogy az e néhány napra kimázolt és a csoporthovatartozás szigorúan szabályozott öltözködési jegyei szerinti uniformist magukra öltő, betonrészeg fiatalok látványosságára odasereglett, az ősparkban mintegy fotószafari túrát tevő, városunk korosodó polgáraiból álló nagyérdeműhöz csatlakozzam. Azt az időt, amely legszebb része volt az életünknek, csupán a vejem pólójára vasalt, az Alberto Korda készítette, mára ismét divattá vált, ám az egyenkultúra márkájává is silányult,a mai fiatalok számára teljesen ismeretlen, akkori jelkép, a lázadó Che Guevara vörös csillagos sapkás arcképe idézi.

Akkor öt napra leállt a szocialista önigazgatás hétköznapjainak periodikusan ismétlődő eseménysora: Hatvanezer Zastava autó évente, Utunk igen hasznos volt – mondotta Tito japáni, mongóliai és iráni látogatásáról, Állandó beszédtéma: az úgynevezett Muška voda, Ismét munkavállaláson vannak a fiatalok. Szabadka dolgozói is – amint letették szerszámaikat – azonnal, már a piros betűs ünnep előestéjén, szervezett ünneplésbe fogtak. „... A munkaközösségekben, intézményekben, az ünnep előtti délutánon és estén rendeztek összejöveteleket. A Szocialista Szövetség helyi szervezetei az otthonokban népmulatságot, a falvakban pedig tábortűz melletti műsoros estet rendeztek. ” ³

A hosszúra nyúlt május elsejei ünnepek eseménytelensége után – mely még a tetejében az idén egybeesett a pravoszláv húsvéttal is – , tájékozódni kívánván mind inkább globalizálódó és klasszikus értékeiben folyamatosan devalválódó világunk sorsának alakulásáról, bekapcsolom a tévét. Néhány mozgalmasabb Közel-keleti hírcsokor után nem éppen érdekfeszítő beszámolók következnek. Gondolataim elkalandoznak. Különben is az időjárás-jelentést várom, mivel megítélésem szerint ez a híradó egyetlen, az élet minden területére kiható, legidőszerűbb, mindenféle befolyástól függetlenül tájékoztató, tömören fogalmazó blokkja. Érthetetlen számomra, hogy a médiában miért van egyenlő hírértéke – fontosság és időtartam szempontjából egyaránt – , mondjuk a több ezer emberéletet követelő szökőárról készült összeállításnak a kútba esett kiskutyák kimentéséről szóló riporttal?! Talán azért – okoskodom magamban – , hogy a sokkoló képsorok közé, a felzaklatott néző megnyugtatására semmitmondó témákat iktassanak... Filózó mélázásomból ekkor egy igazán döbbenetes bejelentés zökkent ki:

„... Tegnap Németországban váratlanul elhunyt Pásztory Zoltán, a legendás Illés együttes dobosa.”

Miközben képernyőmön a szomorú hír alanyát a dobok mögött megörökítő hatvanas évek végén készült fotót nézem, valahol mélyen, féltett emlékeim filmtárában akadozva, kattogva elindul a kimustrált múltidéző vetítőgép és lepereg a halovány képsor ugyanabból az időből. Mind élesebben és egyre tisztábban kirajzolódik a termetes dobos alakja, amint a Kisstadion lelátójának betonból öntött padsorai között, felajzott szabadkai srácok gyűrűjében halál nyugodtan szotyolázva arról érvel, miszerint a beatzene élvezete nem kizárólag tojás- és paradicsomdobálásból áll.

„A zenekar nyárra tervezett erdélyi turnéján – melynek kezdeményezője épp Pásztory volt –, Szörényi Örs fog dobolni...”– fejeződik be a híradás.

¹ Aki csak tehette kirándult, Magyar Szó, péntek, 1968.
² Akkor a luxemburgi rádió listavezető dala Louis Amstrongtól
³ Aki csak tehette kirándult c. a tudósító nevének feltüntetése nélküli jelentésből