Benes László: '68 avagy megkésett riport egy szabadkai popfesztiválról
4. Palicsi kissrác

Miközben feleségemmel, káposztás birkapörkölttel színültig mert eldobható papírtányérjainkra összpontosítva – kiszabadulván a bogrács körül tülekedők gyűrűjéből – , utat törünk a sűrű emberrengetegen át, annyi időm azért van, hogy egy röpke pillantást vessek girbegörbe utunk végállomására: a Vigadóra. Felfelé kalandozó tekintetem végül megállapodik e sokáig még az emlékezetünkből is kitörlésre kárhoztatott hajdanvolt jeles kor visszfényét sugárzó – most már majdhogynem az enyészet prédájának kitett – , emlékének tetőzetén. A látvány annyira meghökkentő, hogy hitetlenkedve meg is torpanok egy percre: a karcsú toronyként, a sötétségbe hajló nyáresti eget nyársaló boltozat csúcsán ott éktelenkedik, a már felhelyezésekor sem oda nem illő, mára vörös drapériáját vesztett ötágú csillag vaskerete! A tágas veranda teljes hosszában végignyúló asztalsoroknál ülőhelyet nem lelvén, ingatag edényeinket a cikornyás fakorlát peremére helyezve esünk neki ínycsiklandó pörkölthúsunknak. Közvetlenül alattunk a már szürkületbe vesző sétányon hömpölygő, ide Palicsra a Szent István-napi ünnepségre összesereglett cserkészek, kicsípett nyugdíjasok, díszmagyarban grasszáló diáklányok folyamát némiképp eltorlaszolva, három bőrfejű – ám az eléggé satnya felsőtestüket fedő elmaradhatatlan bőrzeke alatt feszülő hatalmas magyar címerrel díszített trikójukról, tar koponyájukról alácsüngő varkocsukról ítélve inkább hungaristáknak nézem őket – , két tizenéves fruskától sört kunyerál. Miután némi ködösítő győzködés után megkaparintják a sóvárogva vágyott nedűt, szemlesütött áhítattal húzogatják az óriás nejlonflaskót. Az őspark faóriásainak sötétjében hullámzó, lobogókkal tűzdelt emberáradaton túli tóparton¹⁶ felállított színpad éles reflektorfényében Koós János épp a Táskarádiót énekli. A zenés kabarét aláfestő kéttagú kíséret dobosa határozottan beat ritmusban veri az ütemet. A kép – az öregedő előadóművész tömegízlést kiszolgáló, a hatvanas évek nosztalgiáját meglovagoló, beidegződött show-ját ovációval jutalmazó publikum, és ehhez az egész felhajtáshoz egykedvűen statisztáló pljeskavicát¹⁷majszoló rendőrök, a bennem kialakuló összhatáson sokat rontó, a mementónak is ízléstelen, önkényuralmi jelkép vázát kivéve –, ízig-vérig a mát tükrözi. Ám a morajon át ideszűrődő dalfoszlányok, ha szórakoztatóipari közhelyszerűségükben is, azt a réges régen volt tavaszi napot idézik, amikor a zászlóktól és a munka ünnepének jelmondataitól vöröslő városon keresztül kivillamosoztunk ide, hogy jelenlétünkkel mi is öregbítsük a széles tömegek által hosszú éveken át lelkesen ápolt majálisozás hagyományát. Ugyanis a már bejáródott „régi szokásokhoz híven Szabadka dolgozói Palicsra, a Ludasi-tó partjára és a határ menti akácos erdőbe rándultak ki”¹⁸ Megérkezésünkkor a Vigadó teraszán az Illés együttes szerzőpárosa, Szörényi és Bródy, Dormán Lászlónak, a Képes Ifjúság akkori, ha zenéről volt szó, akkor ott feltétlenül előforduló fotóriporterének társaságában, a vendéglő harmonikásával épp szerb nótákat húzatott. Amikor a muzsikus, magától értetődően, az akkor (is) divatos népi ihletésű műdalokat¹⁹ kezdte játszani, Szörényi leintette. Őszinte ámulatunkra, vájt fülével azonnal érzékelte, hogy nem erre kíváncsiak. Megkérte Dormánt, tolmácsolja a vendéglátóipari zenész felé azon óhajukat, hogy eredeti régi szerb népdalokat kérnek tőle. Önámítás lenne azt állítani, miszerint a vagy egy hónappal később lebonyolított táncdalfesztiválon felcsendülő Amikor én még kissrác voltam délszláv motívumaiban – mindamellett, hogy Illés Lajos az elődöntőben még harmonikán játszotta az egzotikus dallamot – , azonnal ráismertem volna a Palicson hallott melódiák hangulatára. Csak évek múltán, valószínűleg mások elemzése alapján tudatosodott ez bennem.

„A '68-as, harmadik Táncdalfesztivál 11 díja közül hat a zenekaré. Nagydíj; Amikor és még kissrác voltam.”²⁰

Kétségkívül jó előérzetemnek engedelmeskedem, amikor augusztus 9-én, késő este átkapcsolok az MTV köztelevízió csatornájára, mivel a Sziget előtti napról élőben sugárzott éppen kezdődő adásban az ifjú riporternő ezzel vezeti fel a műsort: az összes korosztályt képviselő ötvenezer fős rajongótábor lelkes ünneplése közepette még nagyban tart az Illés együttes búcsúkoncertje. A hangverseny előtt rögzített bejátszásban megszólalnak a váratlanul bekövetkezett tragédia következtében felállását megváltoztatni kényszerülő formáció tagjai. Szörényi Szabolcs megerősíti: ez az utolsó színre lépésük.

A zenekar élete olyan mint a házasság – mondja. – Az egyik társ távozásával megszűnik az efféle állapot.

Szörényi Örs²¹ tolmácsolásában feldübörög a csupán dobkísérettel énekelt, egy életre szóló elhivatottságáról társai által Pásztorynak írt magánszám. Végül, mint ahogyan legelőször is, Illés Lajos harmonikajátékával a háttérben, a fújtató úthenger elfojtott gőzkazánjának váratlan robbanásokban felszabaduló erejétől meg-meglendülő: Amikor én még kissrác voltam. Búcsúkoncert a nulladik napon! Omega és Alfa.

Mivelhogy mi hármunk – M, K és jómagam – számára Szörényiék már akkor bálványoknak számítottak, a megilletődöttségtől áthatva csupán meglehetős távolságból merészeltük szemlélni a történéseket, ezért az általam elbeszéltek némi kiigazításra szorulnak, így a palicsi eset hű rekonstruálása és a teljesség kedvéért, hogy múltidéző elmélkedésem ne maradjon kizárólag az anekdotázás szintjén, e kuriózumszámba menő sztori végszavaként vissza kell kanyarodnunk az eredeti alfához: az elmúlt évszázad hatvannyolcadik évében megtartott, az államvallás által akkor már jó ideje szentesített, nemzetközi munkásmozgalom ünnepének, egykorvolt országunk béli, víg napjaihoz, a couleur localet képviselő harmonikáshoz, az Illés hőskorához, vagyis idézni Dormán László hozzám drótpostán eljuttatott válaszleveléből, amelyben volt szíves, a nevezett esemény koronatanújaként, pontosítani a történetet.

„1968. Akkor még csak Ifjúság volt, ha jól emlékszem, kicsit később lett Képes Ifjúság, talán 1970-ben?

Palicson akkor valóban ott voltam az Illés együttessel. Sétáltunk a tóparton és a Bagolyvárnál akadtunk arra az úthengerre, amire fölmásztak a zenészek.

Szörényi Levente napszemüvege valójában az apám, vagy a nagyapám, már nem emlékszem, talán dioptriás napszemüvege. Kerek, zöld üveggel és hosszú, vékony, visszakunkorodó szárral, amely teljesen körülveszi a fület, alá s visszahajlik.

Ezek szerint a zenekar nálunk is megfordulhatott a Pionir utca 13-ban. Mostanában kapta vissza az utca a régi nevét, de azt nem tudom. Itt volt a zenekarral a Budapesten megjelenő Magyar Ifjúság fotóriportere is, Ágoston István. Mind a ketten fotóztuk őket minden felé, az ő fotója van a lemezborítón.

Itt született az Amikor én még kis srác voltam (kis rác voltam). A Kisvendéglőben ebédeltünk, ott szórakoztatott bennünket egy szerb harmonikás. Hogy zenekar is lett volna, már nem emlékszem. Mindenféle szerb népdalt játszott, novokomponovana akkor még nem sok volt, turbofolk meg ilyesmi, pláne nem. Levente húzatta a harmonikással sokáig, figyelte, innen vette a kis srác dallamát, ritmusát. Innen a szerbes befejezés is, az utolsó két akkord. És a kis srácot harmonikával adták elő.”

¹⁶ Palicsi-tó, Szabadka közelében, Bács-Bodrog vármegyében; területe 6 km2; vize gyógyhatású. Mellette jelentékeny fürdőhely és nyaralótelep van, mely Szabadka város tulajdona.” A Franklin kézi lexikona, Franklin Társulat Magyar Irodalmi Intézet és Könyvnyomda, Budapest 1912
¹⁷ A hamburger balkáni őse.
¹⁸ Aki csak tehette kirándult című, a május elsejei ünnepek eseményeit összefoglaló beszámolóból. Magyar Szó, péntek, 1968.május 3.
¹⁹ Csupán az érthetőség és a szerbhorvát elnevezés nehezen lefordítható volta miatt: novokomponovane narodne pesme, vagyis műnépzene.
²⁰ Tardos Péter: Rock-enciklopédia
²¹ Szörényi Levente már pici korában dobolni tanította fiát, aki az Illés együttes legendás dobosától, a közelmúltban elhunyt Pásztory Zoltántól sajátította el az alapokat.”, BEST MAGAZIN, 31.szám, 2005.augusztus 5.

<| 3. Biztonsági szelepek || 5. A virággyrekek újjászületése |>