Gergely Tamás: A zselnice ideje
Mozgólépcső

„Azok voltak a boldog idők” – emlékezik Vadmalac. Anyukája mellett ügetett, frissen, tartva a lépést, nem nézte, hova-merre, mindössze eltelve az örömmel, hogy együtt vannak…
Haladt azután felfele, nem látta a domb tetejét. „Kénostető”, mondta, „Kövesdomb”, meg hasonlókat. „Kishomok.” Játszott a szavakkal, nem vette észre, hogy irányt váltottak.
Hogy fent járt a tetőn, csak utólag értette meg, de akkor már a lejtőre koncentrált. Tartani az egyensúlyt, mert haladt vele előre a… hogy is, az volt az érzése, hogy egy mozgólépcsőn halad. Nem is maga megy, sőt, tartaná vissza… két elülső lábát még kinyújtja előre, feszíti, merevíti, de nem áll meg, körmének nincs amibe beakaszkodnia, mondtam már: lépcső, ami folyton-folyvást…
„Hát Malacka?”, jutott eszébe. Hátranéz, Malacka szorosan a nyomában.
És nincs vészfék, hiába keresi a – „röf-röf” – vörös gombot.

< Gitáros | Szíve polip >