Bicskei Flóra – Körbezárva
2. kép
(Aluljáró. Szemét, csikkek, kosz, eldobott villamosjegyek, zaj, metrózúgás, tovasiető tömeg hangja, kiabálás, részeg motyogás, magában beszélő ember politikai témájú szöveget nyom.)
LEROY: Friss húst tessék! Tízezer forint egy menet!
WARNER: Elsőosztályú emberáru, minden szerve ép, főleg a legfontosabb, haha, amely méretes, csillogó, rózsaszín és minden helyzetben tökéletesen működőképes. Nem lát, nem hall, nem beszél, csak megteszi, amire kérik, remek biznisz! Ja, és az áru, kéremszépen, mindig tiszta, nem kell óvszer! Garantáltan HIV mentes!
TOMVÉTSZ: „Az ő szeme mindent lát.”
LEROY: Pofa be, öreg. Vagy lenyomom azt a csikket a torkodon! (belerúg Tomvétszbe.)
TOMVÉTSZ: „Én azt mondom, hogy akik csalódások és fájdalmak közepette szenvednek, akik nem kívánatos életet élnek a Földön, akik vágyódva tekintenek a szépségre és a boldogságra, azok sokkal közelebb vannak álmaik megvalósulásához, mint akik ma érdemtelenül fürödnek abban a boldogságban, abban a káprázatos életben, amelyet ezren és ezren irigyelnek tőlük.”
(SÁRA be trendi miniruhában és térden felül érő csizmában)
SÁRA: Nekem minden földi gyönyör jár. Jól akarok élni. (WARNERHEZ törleszkedve): Angyalka, a barátnőm tökéletes táplálék. Behálózom és lecsippentem a lelkéből a magam részét. Elhitettem vele, hogy a barátnője vagyok, mert kell nekem a szíve, no meg a tehetsége. Meg akarom szerezni a szívét. Áron szíve is kell nekem. Segítesz, Warner?
WARNER: Hát persze, szívem. Egy kis punciért cserébe körbeviszlek az alvilágban, mert ugye a hetedhét mennyországba csak nem repíthetlek, kiscicám, az tiltott zóna. Mi a kisasszony kívánsága?
LEROY: Legnagyobb színházunkban egy főszerep?
WARNER: Vagy inkább a film? Az, 1966 óta tényleg a mi terepünk, nemde, Leroy?
LEROY: Ó, dehogynem, Warner. Egy titkos kis afférocska a függöny mögött, és máris kitárul az álmok világa!
TOMVÉTSZ: Az árnyak világa...
LEROY: Kuss!
SÁRA: Jááj, hagyjátok szegényt. Majd én megvigasztalom (csábító táncmozdulatokkal körbejárja Tomvétszt) Tom nem rom, Tom nem rom, Tom még nem rom-hal-maz, hiszen feláll neki!!! (Leroy, Warner, Sára röhögve el.)
TOMVÉTSZ: Szerencsétlen lány. Ráharap a mézesmadzagra, aztán néhány év múlva egy kórházban ébred majd a karjából kilógó injekciós tűvel, mert ezek ketten gyilkosok. Terjesztik a kórt, bosszúvágyból és gonoszságból. De mit tehetnék én? Az emberek mindenre képesek a sikerért. Mindig ez van. Mindig így van. Mindig, minden ugyanúgy van. Öreg Tomvétsz... minek is ártod bele magad folyton mások ügyeibe? Aki falnak akar menni, az falnak megy. Aki hazudni, lopni, ölni akar, az megteszi, hiába akarod megmenteni saját magától. Olyan egyedül vagyok. Miért ilyen sivár most a világ? Miért nincs barátom? Mindig csak ez az aluljáró, mindig csak a rohanó, közömbös arcú emberek. Vajon mi után, ki után rohannak? Az idő pedig csak múlik, összefolyik, körbeér, eltűnik. Minden el-tű-nik. Egyedül vagyok. Annyira egyedül vagyok. Miért vagyok ennyire egyedül? Drága kicsi lányom, hol vagy? Miért hagytál itt? Miért haltál...
ANGYALKA (lekuporodik Tomvétsz mellé, Tomvétsz az ölébe hajtja a fejét, Angyalka halkan énekel):
„Inside a broken clock, splashing the wine with all the rain dogs
Taxi, we'd rather walk, huddle a doorway with the rain dogs
For I am a rain dog, too”... (Tom Waits: Rain dogs )
Már hogy lennél egyedül, Tomvétsz? Hoztam neked cigit, meg itt van egy kis süti is, a tánciskola büféjéből. Száraz, de még ehető.
TOMVÉTSZ: Magácska olyan angyali...
”Oh, how we danced with the Rose of Tralee
Her long hair black as a raven
Oh, how we danced and you whispered to me
You'll never be going back home” (táncolnak)
(Tom Waits: Rain dogs )
ANGYALKA: Képzeld, öreg esőkutya, néhány napja a tánciskolába menet, láttam az utcán egy döglött kismadarat. Vagyis, (elkomorodik) még mindig ott van az a madár...
TOMVÉTSZ: Ez elszomorít téged. Ne gondolj erre.
ANGYALKA: Nem tudok nem gondolni rá, pedig tudom, hogy nem kéne rágondolnom és arra gondolok most, milyen jó, hogy nem vagyok teljesen egyedül, hogy Sárával legalább eljárunk hétvégenként bulikba. Ha ő nem lenne, olyan lennék, mint az a madár. Elsorvadnék, szertefoszlanék, és senki sem emlékezne rám. Olyan sokszor érzem így magam.
TOMVÉTSZ: Tudod, Angyalkám, egyszer minden rossz véget ér. Amikor idejövök minden hajnalban, leülök a helyemre, és elkezdem nézni az embereket, folyton eszembe jut, hogy régen, egy sosemvolt időben még én is ugyanígy rohantam reggelente a dolgomra – a legszebb kék öltönyömben –, mint ezek az emberek, ugyanebben az aluljáróban. Kergettem az álmaimat. (elmereng) Azt gondoltam, jó tanár vagyok. El kellett tartanom a feleségemet és a beteg kislányomat, Hannát. A kisangyalomat. Sohasem éreztem nyűgnek a munkámat, sem tehernek. Az osztályom szeretett, én pedig elnéztem a hülyeségeiket, a walkmanezést az órán meg a röhögéseiket és megpróbáltam felkészíteni őket az életre, bár közben valahol mélyen, – ott legbelül –, éreztem, hogy ez lehetetlen vállalkozás, mert én sem tudok semmit az élet valódi értelméről. Néha irodalomóra után leültünk a gimnázium udvarán és Shakespeare-t olvastam fel nekik. Csendben, komolyan figyeltek. Az a tucatnyi tizenhat éves kamasz – lehet, hogy van közöttük olyan, aki ma már nem is él –, egy árva szó nélkül végighallgatott. Elvarázsolta őket a jó öreg Will. Nagy mester volt. Tudod, mit mondana most ezekre az álomhajhászokra, akik pókerarccal rohannak el itt egymás mellett? Hogy a semmit kergetik.
ANGYALKA: Shakespeare világa csodálatos. Amikor olvasom, úgy érzem, mintha...
ANAEL ÉS ANGYALKA: Egy másik világba lépnék át.
(Csend)
ANGYALKA: Ne légy szomorú, öreg Tomvétsz. Hanna és az édesanyja a tükör túloldalán vannak.
(Angyalka el, táncolva, Áron közben bejön s egy pillanatra találkoznak. Fény Tomvétszen, aki összegörnyed.)