Kovács Karolina

EMLÉK ÜL

Úgy álltál ott az ajtóban,

mint egy szentkép,

szégyenlősen forgatva

glóriádat rögös kezeidben;

betöltötte a szobát

a vasárnapi kalácsszag

és jóindulat...

Míg kőgalambként

letelepszek a márványlapra,

emlékezek: az idő

felöltöztetett jégfehérbe,

vászonlepelbe takart

tivornyázó sereg-középbe,

s hogy Cerberus már

várja a vacsorát.

De intettél nekem a

léten-túli-sóhajoddal:

"Nincs semmi baj!"

Azóta vagyok hajós

a Léthe folyón,

folyton visszatérve,

ki-nem-mondhatom érzéssel,

hogy csak maradok.

Nem kérdezik már,

nem símítják kezed

leellenőrizve

majd-örökségül-hagyott

karátjaidat,

már nem adnak a halósnak

egy szál virágot útiköltségként...

Csak ottmaradt rátelepedve

márványbetűire,

míg a szelek lassan,

lélegzetelfojtva

összeporlasztják.

 

AJKAK

 

Ordító

követelő,

hadaró ajkak.

Sírásra görbülők,

nevetésre húzódók,

halkak.

 

SZÍNÉSZ

 

Megtapsolták

az előadást.

Legördült a függöny.

"Haláli volt!"

Az.

Ott maradt

feküdni.

 

BIZONYÍTÁS

 

És megölte magát

a szép leány.

"Pedig tele volt

optimizmussal!"

Na lám!

 

HIÁBAVALÓ PIMASZSÁG

 

Bátor voltál

letörni

engem nehéz.

 

NEM ELÉG

 

A fehéren

már látszik

a fekete,

csak az

nem, hogy

fehéren.