és az összes régmúlt indulásra,
és jövendő életem elkövetkező ciklusaira emlékeztető,
mert az eső mindig bejelentetlenül érkezett, és cseppjei,
akár az érett cseresznye, és a madarak a csendnek
szusszanásnyi pihenőt sem hagytak, és az ég folyton
változott, megnyílt és olyan események eljövetelét sejtette,
amelyekről jobb, ha hallgatunk, és a fénynyalábok váratlanul
és dördülve törtek át a sötét viharfelhők közötti réseken,
amelyek fölöttünk úgy húztak el, akár a helikopterek,
és a parasztok az olajfaligetekben meggyújtották
a lemetszett ágakat mint régen valamely elfeledett
isten vagy istennő kedvében járva, a környező dombok
között hol itt, hol ott kapott magasra a láng, akár Alexandria
világítótornyai, és később a hamu szabályos köre feketéllet
a fájón zöld pázsiton, és a patakok vízzel teltek meg, rohantak
és siettek, bukdácsoltak, és versenyeztek az alázubogásban,
és a gyíkokat szinte szem se érte utol és fül sem neszelhette,
és a szirom ismeretlen kozmikus járvány módjára hódított,
és fájt látni ezt a pompát, a természet felfoghatatlan
rokokóját, amelyet elsodorni keletre és nyugatra a szél már
készen állt, és tudva azt, hogy nem leszel képes útját állni
a szélnek, sem megállítani a szirmot a sár felett,
és hogy össze se gyűjtheted mind, bizonyítékaként annak,
hogy éltél abban az elmúlhatatlan tavaszban,
amelynek nem engedted, hogy véget érjen.
